Chapter 30

Sziasztok!

Bocsánat a késlekedésért de sűrű volt a program... :D Most végre a saját gépemnél ülök, ami nektek ugyan nem jelent semmit, de nekem egyszerűbbé teszi a fejezet feltöltését. Nem is húzom az időt, itt a kövi, a kerek 30. fejezet. 
Jó olvasást és köszönöm szépen a komikat lányok! Remélem ez a rész is elnyeri a tetszésetek! (Ja, ez mellesleg még az előzőnél is hosszabb rész. ;))

Egy ideig még ültem és gondolkodtam, de csak addig, míg rá nem jöttem, mennyire szánni való az, ahogy viselkedem. Nem szabad Ryan miatt búslakodnom, egyszerűen nem ér annyit a dolog. Behallatszódott a nyitott ablakon a hangos zene, a beszélgetés és a sok nevetés. Ott lenne a helyem. El is löktem magam az ágytól és visszamentem a szórakozó tömegbe. A táncos lányok nagyon feldobták a gimis fiúk buliját, annál kevésbé a lányokét, viszont a lányokról csak az jutott eszembe, hogy sehol nem láttam eddig Sophiet. Lehet, hogy ő is kimaradt a meghívásból? Micsoda pech… Ezen könnyű volt elkezdeni mosolyogni és innen már egyszerűbb is volt beleolvadni a vidám sokaságba. Szereztem magamnak egy pohárral valami alkoholos üdítőből és leültem az egyik nyugágyra, amit egy bokor mellé húztunk félre még a készülődéskor. Innen tökéletesen beláttam az egész kertet, ami most úgy festett, mint bármelyik filmben egy tipikus medencés party. Sokan táncoltak a medence körül, de már nem egy ember ugrott fejest a vízbe is. Ahogy elnéztem, sokan gondoltak fürdőruhára, de voltak olyanok is, akik nem zavartatták magukat és ruhástól vetették be magukat a többiek közé.

                Egyszer táncoltam Juniorral, mert hát ő a szülinapos és így tudtunk még néhány szót is váltani.

-          Nagyon köszönöm az ajándékokat. Gondolom a te kezed is benne volt mindenben.

-          Nincs mit. Boldog szülinapot még egyszer! – adtam Juniornak egy nagy puszit, aztán elengedtem, hagy menjen ünnepelni.

A nyugágyam sajnos addigra már elfoglalták, így más helyet kellett magamnak találnom. Fogtam még egy pohár valamit, amiről kiderült, hogy narancslé és vodka keveréke és leültem a terasz lépcsőjére. Kedvem támadt rágyújtani, de nálam nem volt cigi, csak öngyújtó, viszont hamar találtam olyan srácokat, akik füstöt árasztottak magukból és le is húztam őket gyorsan két szálra.

                A lépcsőn ültem, ittam és cigiztem, mikor megláttam, hogy Dylan nagyon keres valamit. Amikor megtalált a tekintetével, rájöttem, hogy nem valamit, hanem valakit; engem. Rögtön el is indult felém, hogy leüljön mellém a lépcsőre és ő is rágyújtson egy cigire. De nem ám a sajátjára! Csak lazán odanyúlt a fülem mögé tett másik szálért és mielőtt észbe kaphattam volna, már meg is gyújtotta.

-          Na! Pedig ha tudnád mennyit szenvedtem, míg szereztem! – jó, kb egy szavamba se került, de jól esett túlozni.

-          És nem érdemlem meg, ezért a jó buliért?

-          Hát jó…

-          Van rá reményem, hogy velem is táncolj ma?

-          A remény hal meg utoljára. – viccelődtem, pedig igazából tényleg nem tudtam, jó ötlet-e, főleg azok után, ami egy hete történt…

Még most is tiszta libabőr lett a karom, ha arra gondoltam, hogyan vette át felettem az irányítást Dylan. Felálltam a lépcsőről és azzal az indokkal, hogy a mosdóba megyek, bementem a házba. Le kellett mosnom egy kis hideg vízzel az arcomat. Valahogy tényleg nem volt kedvem szórakozni, pedig ez Junior szülinapja… Egy ideig néztem magamat a tükörben, aztán erőt vettem magamon és végül mégis visszamentem. Próbáltam magamat jól érezni, sőt még Dylannel is táncoltam egyet, de csak nagyon óvatosan. Aztán valahogy megint félre keveredtem és kihasználva az alkalmat, fel is szívódtam egy kicsit. A ház előtti kis kertbe sétáltam át, ahol volt egy szépen gondozott sziklakert meg egy pad, ahol kényelembe helyezhettem magam.

                Lassan kezdtek elszivárogni az emberek, míg végül arra lettem figyelmes, hogy a zene elhalkult, s végül teljesen meg is szűnt. Az égen már látszott, hogy nem kell sok a hajnalhoz és épp álltam volna fel, hogy elmenjek aludni, amikor nyílt a hátsó kerthez vezető kapu és Dylan lépett ki rajta.

-          Végre megvagy! – úgy hallatszott, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. – Egész este alig láttalak. Van valami baj?

-          Nem, semmi, semmi.

-          Áruld el, jobb lesz… Vagy Shane miatt vagy elkenődve?

-          Azért is.

-          És még?

-          Hagyjuk. – persze Dylannel beszéltem, esélyem sem volt, hogy ennyiben hagyja a dolgot.

-          Áh, megvan, az a baj, hogy még nem táncoltál ma velem eleget! – azzal el is kapta a karom, felhúzott a padról és közel húzva magához lépkedni kezdett velem.

Meglepett, de nem csak a tett, hanem az érzés is… Azt hiszem, még sosem öleltem magamhoz igazán őt; eddig a pillanatig. A vállába fúrtam az arcom és mélyen beszívtam magamba az illatát. Ez volt az a pillanat, ami mindent megváltoztatott, ebben a pillanatban ízleltem meg először, milyen lenne Dylannel lenni, ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy e nélkül képtelen leszek tovább élni.

                Hirtelen löktem el magamtól Dylant és szaladtam el, vissza a hátsó kertbe. Gyerekes és hülye cselekedet volt, de ez az új, tudatosult gondolat túlságosan súlyos volt. Nem figyeltem rá, merre visznek a lábaim, így történhetett meg, hogy egy pillanat alatt tűnt el a talaj alólam és estem bele a hűvös vizű medencébe. Úgy érzetem, egy másik világba kerültem és olyan kellemes érzés volt, hogy nem is akartam többet felmenni.

/Dylan/                              

               

                Egész este, ahányszor csak megtalálta a szemem Layniet, Shane szavai visszhangoztak a fülemben. „Vigyázz rá nagyon, már a tiéd…” Ezt képtelenség volt félreérteni, de tudtam, Laynie nem lesz az enyém, hacsak ő nem akarja. Viszont elhatároztam, hogy segíteni fogok neki, csak azt nem vettem számításba, hogy egész este alig fogom háromszor látni és amikor végre kettesben maradhatnánk ő elszalad. De most nem hagytam eltűnni. Utána mentem és még láttam, ahogy a vizes kövön megcsúszik… Lepergett előttem minden lehetőség, hogy itt esik hanyatt miattam és széttöri a fejét, meghal, lebénul, mit tudom én, de hála az égnek, a víz felé zuhant. Azért még nem nyugodtam meg, főleg, mikor pár másodpercen belül sem bukkant fel Laynie feje a felszínen. Nem volt időm gondolkodni, azonnal a vízbe ugrottam és ahogy a kezem rátalált Laynie derekára felhúztam magammal a felszínre.

/Laynie/

                Mikor újra hűvös levegő töltötte meg a tüdőm, az fájt… Jól esett és fájt egyszerre, de nem fájt annyira, mint Dylan tekintete. Egymással szemben lebegtünk a vízben, miközben ő még mindig féltve szorította a derekam.

-          Jól vagy? – kérdezte rögtön, ahogy találkozott a tekintetünk. – Ne fuss el többet. Ígérem, ha ehhez az kell, hogy soha ne menjek közelebb hozzád két méternél akkor megteszem. Soha…

Nem akartam hallani amit mond, mert a lemondó, szomorú tekinteténél, már csak a szavai fájtak jobban. Nem hagyhattam, hogy végig mondja, és egy pillanatnyi mérlegelés után döntöttem. Közelebb löktem magam hozzá a vízben, annyira, hogy az orrunk is összeérjen… Belé fojtottam a szót, de a szeme még nem úgy csillogott, ahogy látni akartam. Meg akartam csókolni, de mi lesz azután? Én is csak egy alkalmat kérek majd, mint ő? Csak kihasználom? Vagy megkockáztatom, hogy működne-e egy kapcsolat? És ha nem? És ha igen? Túl sok volt a gondolat, így félretettem mindet és csak a szívemre hallgatva, ez alkalommal én csókoltam meg őt.

/Dylan/

                Azt hittem, minden átfutott az agyamban az elmúlt másodpercekben, de arra nem gondoltam, hogy miután én épp felajánlom, hogy örökre békén hagyom, ő így fog reagálni. Váratlanul ért a csók, de nem vagyok hülye, rögtön visszacsókoltam. Nem tudtam, hogyan jött, miért és meddig tart majd, ezért ki kellett használnom minden egyes pillanatát. Sosem esett még ennyire jól semmi, mint az engem simogató ajkai. Rettentő finom volt, de nem ám a szó fizikai értelmében… Nem. Heves volt tele érzelmekkel, amiket eddig csak reméltem, de nem sejtettem. Mindenét odaadta, az egész szívét kiöntötte, már az enyém volt minden bánata, gondja, öröme és vágya.

                Nem sokáig tudtam magamat türtőztetni, de ki tudná a helyemben? Elúsztam a medence széléig, majd annak a falának szorítottam őt a testemmel. Még sosem, még az előbb a kertben sem voltunk egymáshoz ennyire közel. A mellkasa az enyémnek nyomódott és éreztem, ahogy a levegőt kapkodja, még azt is, ahogy a szíve versenyt fut az enyémmel. Féltem, hogy eltol majd magától, de nem tette, inkább közelebb húzott, ha ez lehetséges. Épp csak elhittem, hogy ez tényleg megtörténik, mikor Laynie még többet akart; felhúzta a lábát és átkulcsolta velük a derekam…

                Még sosem őrjített meg így senki. Már nem éreztem a gyomromban az izgatottság miatti görcsöt, csak a nadrágomban növekvő feszültséget. Megijedtem, hogy majd ez magához téríti és véget ér az álom, de nem. Pedig biztosan érezte, hisz én is éreztem őt, ott lent, de nem hogy nem húzódott el, még inkább meg akart bolondítani. Elhúzta a kezét a vállamról, de csak hogy megkereshesse a pólóm alját és azt megfogva lehúzhassa rólam. Azt hiszem ez után már semmilyen lehetséges következménnyel nem foglalkoztam. Én is megkerestem a már amúgy is felcsúszott ruháját, egy mozdulattal áthúztam a fején és valahova elhajítottam a vízbe, hogy a kezem szabaddá váljon és végre gondtalanul felfedezhessem a testét.

                Nem bírtam ki. Elhúztam a számat az övétől, hogy új bőrt ízlelhessek. Végig csókoltam a nyakát, mire Laynie száját hatalmas sóhajok hagyták el. Igazi zene füleimnek. Tovább csókoltam, míg az ujjai a hajamba túrtak, de mikor lejjebb vándoroltam volna a számmal, könnyedén elhúzta a fejem magától.

-          Dylan… Dylan, várj. Állj meg egy kicsit. – mondta alig hallhatóan.

Tudtam, hogy egyszer túl messzire megyek majd, de nem számít, így is sokkal többet kaptam, mint reméltem és mindenféleképp megérte, még ha többet ilyen nem is lesz.

-          Sajnálom, – kezdtem bele, pedig valójában nem sajnáltam, egy kicsit sem.

-          Ssshh… - sissegett le és felemelte a fejem, hogy ne a vizet nézzem, hanem a szemét. – Én tehetek róla, én is ugyan úgy akartam, mint te. Szükségem volt rá.

-          Csak úgy, mint nekem. – válaszoltam megkönnyebbültem.

Tennem kellett egy próbát, egy rövid, óvatos csókot adtam neki. Viszonozta és a következőt és az azutánit is…

-          Dylan… Kérlek, ne feszítsük tovább a húrt ma.

Elengedtem és hátrébb úsztam.

-          Igazad van. Más lánynál nem törődnék ezzel, de… Ez nekem új. – ismertem be.

-          Ahogy nekem is. – mondta ő is, bár nem vagyok benne biztos, hogy ugyan arra értettük-e.

Menni készült, de kellett még valamit mondanom és akartam még egy pár pillanatot vele…

-          Nem tettünk semmi rosszat. Juniornak sem mondom el, ígérem és bűntudatod se legyen; amit Ryan nem tud, az nem fáj neki.

-          Ryannel vége. – mondta csak úgy mellékesen, mire én lenyeltem a medence fél vízkészletét.

-          Mióta?

-          Hivatalosan pár órája, de egyébként elég régóta. – azzal kimászott a medencéből és bement a házba.

Lebuktam a víz alá pár percre, hogy magamhoz térjek, de már lassan a nap is felkelt, mire én is kimásztam a medencéből. Összeszedtem a ruháinkat is és kiterítettem azokat a mosókonyhába, csak azután másztam fel az emeletre. Megálltam Laynie ajtaja előtt és hallgatóztam egy pillanatig, de nem hallottam semmit. Nagy volt a kísértés, hogy benézzek-e hozzá, de a benézésből bemenés, a bemenésből pedig bármi lehetett volna. Végül inkább a saját szobámba tértem be, hogy megpróbálkozzak egy kis alvással.

/Laynie/

                Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem… Dél körül hallottam, hogy kezd ébredezni a ház, ezért akkor lefürödtem, felöltöztem, majd úgy csinálva, mint aki rohadt kipihent, lementem az udvarra segíteni eltűntetni a romokat. Bár Junior volt az ünnepelt, mégis segített nekünk a takarításban, csak úgy, mint Ann és Sandra is. Kicsivel később feltűnt a két jómadár, Mark és Chad is, hogy beszálljon a piszkos munkába. Végül délután fél négyre lettünk kész. Az eredmény egy tiszta udvar volt, mintha mi sem történt volna és négy nagy teli szemeteszsák a kapu előtt. Nem volt más hátra, mint hogy mindenki szedje a saját holmiját és valahogy hazakeveredjen. Együtt vonult be a hős csapat a házba és mint egy végszóra, ekkor állított be Dylan apja, Chris is…

-          Sziasztok. – köszönt, mire páran bátortalanul viszonozták a gesztust – Látom egyben maradt a ház. Örülök. Nem volt semmi gond?

-          Nem. – mondta mindenki egyszerre, bár legszívesebben elkezdtem volna, kifejteni, hogy „igen is van gond te hülye köcsög, hogy mersz bárkire is kezet emelni…”.

-          Akkor jó. – bólintott, miközben végig Dylant és engem méregetett.  

Nem tudom, mennyire látszódhatott ez kívülről, de volt változás a kettőnk közti légtérben. Takarítás közben is össze-összeakadt a tekintetünk, vagy ért a bőrünk és most is egymás mellett álltunk, csak egy kis réteg, vibráló levegő választott szét minket.

-          Dylan, beszélhetnénk? – kérdezte Chris, mire én rezzentem össze.

De Dylan ujjai azonnal megtalálták a kézfejem…

-          Nyugi. – súgta alig érthetően, majd kilépett a kis csoportunkból és elvonult az apjával.

Nagyon kíváncsi lettem volna, mi a téma, ugyanúgy, mint ahogy a többiek körülöttünk, de végül közös egyetértésben mindenki elment a saját holmiját rendezni, mondván magánügy, bármiről is van szó.

                A „szobámban” összeszedtem a hip-hop-os ruhám, amit megtarthattam emlékbe, és belebújtam abba a szerelésbe, amibe ide jöttem még tegnap délután. Szépen beágyaztam és kinyitottam az ablakot, hogy engedjek be egy kis friss levegőt. Épp a város képét tanulmányoztam, mikor hallottam, hogy nyílik, majd csukódik az ajtóm. Nagy volt a kísértés, hogy megforduljak, hisz bárki, még Chris is bejöhetett volna a szobába, de úgy éreztem, nem ő lesz az, hanem Dylan. Nem tévedtem. Hallottam a közeledő lépteit, majd megéreztem az illatát. Ekkor már biztosan tudtam, hogy ő az.

-          Visszahoztam a ruhád. – hallottam, ahogy suhog az anyag majd az ágyhoz ér. – Beszélhetnénk ma valamikor később? – ezt a mondatot már éreztem is, a kilélegzett levegő megmozgatta a hajszálaim.

-          Mikor?

-          Hét körül.

-          Hol?

-          Érted megyek.

-          Hová megyünk?

-          Majd meglátod.

-          Mit akart az apád?

-          Még egyszer elmondta, hogy milyen következményekkel jár, ha jártatom a szám.

-          Mik a következmények?

-          Majd este elmondom.

-          Biztos el akarod mondani?

-          Biztos. – majd hátulról adott egy puszit a fejemre és távozott.

Csak miután kiment, vettem észre, hogy majdnem egész idő alatt, alig vettem levegőt. Becsuktam az ablakot, majd fogtam a táskámat és elindultam le a földszintre. A lépcsőn összefutottam a még mindig kómás fejű Annievel.

-          Na, megérte maradni a bulira?

-          Meg. – mosolyodott el azért – Csak ezt a fejfájást nem hiányoltam.

-          Ma mész vissza a sulidba?

-          Igen, hétkor indulunk apámmal. – pont, amikor Dylan értem akar jönni…

-          És mikor jössz legközelebb?

-          Azt sosem lehet tudni, de a téli szünetben biztos!

-          Akkor majd biztos találkozunk még. – azzal megöleltük egymást.

A földszinten épp akkor távozott Chad és Mark, akiknek már csak inteni volt időm, mielőtt kiléptek az ajtón.

Sandrára és Juniorra vártam az előszobába, mikor besétált a konyhából a nappaliba Chris.  Rettentő irritáló volt, ahogy hangosan ropogtatta az almát és közben undorítóan vigyorgott rám, az meg csak még jobban idegesített, hogy napszemüveget viselt, így nem láthattam a tekintetét. Hirtelen azon kezdtem gondolkodni, melyiket tudom kevésbé elviselni, őt vagy Adamet…

                Szerencsére Sandra, Junior és Dylan is leért időközben az emeletről. Végre indulhattunk. Sandra és Dylan nem búcsúzkodtak nagyon, a két fiú rendesen megveregette egymás vállát, aztán Dylan tőlem is el akart köszönni. Vártam, hogy ez miként is fog zajlani, de szerencsére csak két puszit kaptam, az arcom egy-egy oldalára. Úgy tűnt ezzel senkinek nem volt baja, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről. De ahogy Dylan megfordult és hátra lépett, megláttam mögötte Anniet, akinek az arckifejezése azt sugallta, sejt valamit. Én pedig elkezdtem imádkozni, hogy el ne járjon a szája az úton, mikor az apja viszi vissza az iskolába. Nem tudom, hogy a beszédnek milyen következményei vannak Chrisnél, de valószínű, hogy az, ami este törtét Dylan és köztem, annak súlyosabbak…

                Végül csak elindultunk. Először hazavittük Sandrát, aki azzal szállt ki, hogy majd még hív és kacsintott. Hát, gondoltam már csak ez hiányzott, de tévedtem, mert hazafele még Junior is elkezdett kérdezősködni.

-          És te jól szórakoztál?

-          Persze.

-          Pedig alig láttalak.

-          Igazából nem vettem részt nagyon a buliban, nem volt hozzá sok kedvem. Sajnálom.

-          Megértem, biztos aggódsz Shane miatt. – ez is igaz, hisz folyton-folyvást a fejemben volt ő is, csak nem akkora fajsúllyal, mint azt mindenki hiszi.

Kicsit el is szégyelltem magam, hogy Shane a világ másik felé van, harcol, az életét kockáztatja és én még csak szinte nem is aggódom érte. Valahogy az volt az érzésem, hogy vele minden rendben van és lesz is, mert az igazi veszélyek ebben a városban ólálkodnak…

                Késő délutánra nagyon lehűlt a levegő, így hét órára olyan ruhába öltöztem, hogy lehetőleg ne fázzak meg. Egy csíkos hosszú ujjút, egy farmert és egy bakancsot vettem fel. A hajam annyira össze-vissza állt a tegnapi fürdőzés után, hogy fel sem merült bennem, hogy kezdjek vele valamit. Ebből a szénakazalból hajat varázsolni minimum egy nap. Hét óra után nem sokkal csörgött is a telefonom én pedig feltűnés nélkül távoztam, csupán az ajtómon hagytam egy tapadós cetlit, hogy elmentem, majd jövök.

                A kaputól nem messze állt, duruzsoló motorral a fekete musztáng. Nem haboztam sokáig, be is ültem az anyósülésre.

-          Szia. – mosolyogtam rá kicsit bizonytalanul… Fogalmam sem volt, hogy kéne viselkedni. – Hová megyünk? – próbáltam megtudni megint az úti célt, de hiába.

-          Tartok neked egy mesedélutánt.

-          És ehhez miért kell elmenni valahova?

-          Olyan helyre megyünk, ami szerepel a történetben. Mellesleg jobb, ha távol vagyunk minden más embertől, mikor hallgatod…

Egy kukkot nem értettem az egészből, de bíztam már annyira Dylanben, hogy ne faggatózzak tovább. Vagy húsz percet kocsikáztunk, mire befordultunk egy teljesen elhagyatott gyár telepre, vagy raktárba… Nem is tudom pontosan mi lehetett, mert a romokon kívül, csak 1-2 olyan épület maradt állva, ami lehetett volna bármi.

-          Itt vagyunk. Gyere. – szállt ki Dylan én pedig követtem a példáját.

Egyenesen besétált az egyik olyan építmény felé, aminek még megvolt mind a négy fala és egy kis részen a teteje is. Azt hittem, csak körülsétáljuk, de nem, ő megkereste rajta az egykori ajtó helyét és bement.

-          Gyere, nem fog senki sem bántani.

-          Nem félek. – kamuztam egy kicsit, de bármi is volt bennem, legyőztem és bementem.

Dylan már a földön ült és rajtam vigyorgott, ahogy épp átbotorkáltam egy csomó törmelék felett. Most néztem csak, hogy rajta is hasonló bakancs van, mint rajtam, csak ő nem fázik úgy, mint én, mert csak egy pólót visel, ráadásul most a földön ül…

-          Szóval, mi ez a hely?

-          Hosszú történet lesz és szeretném, ha végighallgatnád elejétől a végéig, bármit is mondok.

-          Rendben.

-          Hidd el, nem lesz egyszerű… Nekem se elmondani, neked se végighallgatni.

-          Akkor miért mondod el? – felállt és közelebb lépett.

-          Mert tudnod kell. Esélyünk sincs tovább lépni, ha nem tudsz mindent. De előre szólok, béna mesemondó vagyok, pláne, hogy most fogom először hangosan is kimondani, mik történtek velem és a családommal, többek között ezen a helyen.

Rögtön felkaptam a fejem, de csendbe maradtam és bólintottam, hogy figyelek, kezdheti.

-          Ha lehet, majd ne kérdezz bele, a végére megmagyarázok mindent.

Megint bólintottam, majd az egyik falnak dőltem és vártam a történetet.

-          Az egész anyámmal és apámmal kezdődik. Anyám nem csak hogy nagyon szép nő volt, de rettentő okos és bátor is. Nyomozó volt a Los Angelesi rendőrségen, ott is az egyik legjobb. Egyszer, megbízták egy razzia lebonyolításával. Egy raktártelepre kellett behatolniuk, de rosszul sült el az akció. A fülessel ellentétben nem drog, hanem fegyvercsempészeken ütöttek rajta és azok sokkal jobban fel voltak szerelve, mint a rendőrök. Sokan otthagyták a fogukat és anyámat is meglőtték. Az életét nem más mentette meg, mint az apám.

-          Ő is rendőr volt? – csúszott ki a számon a kérdés, de Dylan nem haragudott meg. Csak vett egy nagy levegőt, lehunyta a szemét, aztán válaszolt.

-          Nem. Fegyvercsempész.

Nem tudtam mit reagálni. Tényleg nem. Csak pislogtam és megpróbáltam felfogni mit is jelent ez. Végül is, legalább volt alapja a távolságtartásomnak vele szembe.

                Mikor Dylan látta, hogy nem szaladok világgá, folytatta.

-          Nagyon nehéz helyzetbe kerültek a szüleim, mert egymásba szerettek, miközben mindkettejüknek nem csak hogy kötelessége volt a másikat megölni, de az életük is gyakran ezen múlt. Egy ideig titokban találkozgattak, míg nem anyám teherbe nem esett Adammel. Akkor mindketten felhagytak egy időre a munkájukkal és elköltöztek, de miután megszülettem én is és Annie is, mindkettejüknek hiányozni kezdett a régi életük. Apám titokban megint fegyverekkel kezdett foglalkozni. Anyámból pedig sosem tűnt el a zsaruság. Gyanakodott, majd egy nap követte az apámat. Ide. Csak hogy arra senki nem gondolt, hogy rendőrök jönnek majd és kialakul egy tűzpárbaj. Egy ideig még próbáltak menekülni mindketten, de egyszer elszakadtak egymástól. Akkor robbant fel egy nagy adag robbanószer. Apám túlélte. Anyám nem.

Nem tudom, mikor kezdtek el könnybe lábadni a szemeim, de mikor pislogtam egyet éreztem a langyos cseppeket az arcomon.

-          Azóta apám nevel minket. És most jön az a rész, amitől apám tartott. Ő a mai napig fegyverekkel kereskedik. Az ő csapatának volt a tagja Adam is, csak külön váltak, mikor apám rájött, hogy Adam nem csak fegyverekkel, de droggal is üzletel.

Nem akartam feltenni a kérdést, tényleg nem, de kicsúszott a számon.

-          És te? – úgy tűnik számított rá.

-          Én nem foglalkozom egyikkel sem, bár apám azt tervezi, hogy amint befejezem az iskolát, kényszerít rá, hogy beszálljak az üzletébe. Nem hiába tanított meg minket mindenre. Lőni is mindenki tud a családba, kivéve Annie. Annie nagyon keveset tud a dolgokról. Őt meg akarja óvni apánk, anyánk helyett, hisz úgy hasonlít rá. Persze neki is tudnia kell dolgokat, hisz egész életünkben úgy nőttünk fel, hogy bármikor jöhet a rendőrség, vagy egy ellenséges „banda”…

Képtelenség volt erre bármit is reagálni. A földet néztem, amin megragadták a figyelmem a vörös foltok… Ezek szerint vér.

-          Nem mondasz semmit? – kérdezte Dylan.

-          Nem igazán tudok… Miért félt apád attól, hogy én ezt megtudom?

-          Mert senki sem tudja. És innentől kezdve, bármikor foghatod magad, elmehetsz egy rendőrségre és feladhatsz minket.

-          Értem.

-          Én pedig féltem attól, hogy bevonjalak ebbe az egész őrületbe.

-          Hogy érted?

-          Féltem, hogy ahogy megtudod az igazságot, majd világgá futsz. De attól is félek, hogy mi van, ha maradsz… Mert ha így is kitartasz mellettem, akkor viszont belekerülsz ebbe az egész bűnös bagázsba. Bármikor végezheted úgy, mint az anyám. És akár részt veszek az üzletben, akár nem, apám egyik gyenge pontja én vagyok, az én egyik gyenge pontom, pedig te vagy. Ha ezt megtudják az ellenségeink, ki akarják majd használni. Ezért is élünk ennyire külön életet apám, Adam, én és Annie.

Kicsit csend lett, egyikünk sem mondott többet. Sok mindent megmagyarázott az, amit megtudtam és teljesen megértettem az indoklást a végén is. Jól estek Dylan szavai a gyenge pontokról, és bármennyire is láttam az igazságot az érvelésben, a helyesnek tűnő elfutás gondolata fel sem merült bennem.

                Nincs jó döntés, hiába gondolkodunk rajta. Dylan megbízott bennem annyira és úgy tűnik, szeret annyira, hogy mindent kitálaljon. Közelebb lépem hozzá egy lépést… Shane, Becky… Ki fognak nyírni.

-          Még jó, hogy tudok lőni. – ennél több nem jutott eszembe, ezért hát lábujjhegyre álltam, átfontam a karom a nyakán és megcsókoltam őt.