Chapter 28

Sziasztok!

Bocsi, remélem ez az egy nap késés belefér... :D A Körös-toroki napok nagyok király volt, mindenkinek csak ajánlani tudom. Lightos fesztivál, nem egy Sziget vagy Volt féle őrült tombolás. Tele volt a hely hatalmas forma emberekkel, mindenki barátságos volt, a bulikat pedig az emberek csinálták, ezért hát mind fergeteges volt! :D A Tisza meleg volt, a homokos part tiszta, a sodrás nem túl nagy, szóval jövőre is ott a helyem. :$ 
Na, ennyit a szövegelésből, itt egy kép a KTN-ről, és a fejezet! 

Csók nektek, ja és köszi a két komit Kitti és Bianka! :) Várom a hozzászólásokat ehhez is! 

           Másnap reggel halkan kászálódtam ki az ágyból és láttam neki a készülődésnek, nehogy felébresszem Shanet, aki továbbra is nálam vendégeskedett. Épp csak kiléptem a zuhany alól, mikor megcsörrent a mobilom és majdnem elcsúsztam a nedves kövön, ahogy siettem felvenni, nehogy a csörgés felverje az ajtó túloldalán alvó fiút.
- Halló?
- Jó reggelt. – nem ért váratlanul, hogy Dylan volt az.
- Neked is. Miért hívtál?
- Csak az jutott eszembe, hogy ha Shane esetleg unatkozna, akkor add meg neki a lőterem címét, ahol voltunk.
- Oda bárki bemehet?
- Nem, de ma Graham van bent és szóltam neki, hogy ha megy egy bizonyos Shane, akkor bemehessen.
Teljesen leesett az állam, hogy Dylannek ez magától jutott eszébe.
- Ez nagyon kedves tőled. Meg fogom mondani Shanenek, de lediktálnád nekem a címet, mert őszintén nem igazán néztem meg, mikor ott jártunk.
- Persze.
Mivel papír és toll nem volt nálam, ezért egy szemceruzával firkantottam fel a címet, egy zsebkendőre.
- Köszi még egyszer.
- Nincs mit, és akkor ne felejtsd el, hogy suli után velem jössz, megismerni az apám, ha még akarod.
- Nem felejtem el. Akkor nemsokára látjuk egymást.
- Oké, szia.
- Szia.
Dylan megint felkínált egy kiutat, hogy ha nem akarok, ne kelljen találkoznom az apjával, csak nem tudom, honnan veszi, hogy meggondolnám magam… Talán ő szeretné, hogy mégis lemondjam. A miértekkel viszont várnom kellet még.
Kimentem a fürdőből és írtam egy rövid levelet Shanenek, hogy mi is ez a cím a zsepin, aztán magamra kaptam valami ruhát és halkan elhagytam a szobámat. Már rögtön az emeleti kis nappaliban összefutottam Juniorral, aki feltűnően jól mulatott valamin.
- Mi ez a nagy vidámság így hajnalok hajnalán? – egy ásítással támasztottam alá az időpont koraiságát, de csak az első kávém szürcsölése közben kaptam meg a várt választ.
- Semmi, csak mióta Sandrával vagyok állandóan mosolyogni van kedvem. Tök ok nélkül is vigyorgok, mint egy vadalma.
Én sem tudtam mást csinálni, mint felhúzni a lefelé görbülő számat.
- Tényleg, hol voltatok tegnap Shanenel? – hirtelen jött a kérdés és nem volt előre kigondolt, vagy megbeszélt válaszunk, így rögtönöznöm kellett.
- Vásárolni.
- Vásárolni? És mit vettetek?
- Basszus, már ennyi az idő? Induljunk, ha nem akarunk elkésni!
Kicsit talán túlzás volt, de nem akkora, hogy eget rengetően feltűnő legyen, hála a tényleg előre szaladt mutatóknak a konyhai órán. Gyorsan szedtük a sátorfánkat és pár percen belül már az iskola felé gurultunk négy keréken.
Egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a kocsival… Mindig is szerettem az autókat és magamat állandóan egy ilyen nagy monstrumban képzeltem el, mint Junior fekete Rovere, bár nekem jobban tetszenek azok a fajták, amelyiknek hátul van nyitott csomagtartójuk. Akkor nem olyan bumszli az egész autó. Ekkor viszont megálltunk a másik olyan autó mellett, amibe könnyedén bele tudtam magam képzelni. Dylan fekete musztángja… Már csak egy autó kéne e mellé a kettő mellé; egy ’67-es fekete Chevrolet Impala. Ez a három autó kéne hozzá, hogy én elfolyjak az aszfalton, mint egy olajfolt. Képtelen lennék választani.
           Még jó, hogy egyik autó sem az enyém, nem is ajánlották fel nekem és választanom se kell. Visszavonom, bármelyiknek örülnék, csak döntenem ne kelljen. Megfogtam a táskám és kimásztam az autóból, aminek az ajtaját meglepő módon nem én magam nyitottam ki, bármennyire is kerestem az üres levegőben a nyitó kallantyút. Dylan állt az autó mellett és várta, hogy kiszálljak végre. Ahogy becsuktam az ajtót, rögtön félre is vont.
- Beszéltem Sandrával, amíg vártunk, elmeséltem neki a bulit, meg mindent, amit megbeszéltünk.
- És? Tetszett neki?
- Persze, sőt, eszembe jutott egy remek ötlet, ami félig meddig ajándék is lehetne.
- Na? – tényleg nagyon kíváncsi lettem, mi juthatott eszébe.
- Jöttök? – fordult hátra már a bejárattól Junior.
- Majd később elmondom. – bólintott oda közben Juniornak Dylan, majd megtolt a derekamnál fogva előre. Ha nem lök rajtam egyet, sosem indulok el.
Folyamatosan azon járt az eszem, mi lehet az az ötlet, no meg azon, hogy tényleg sürget már minket az idő és én még el sem gondolkodtam rajta igazából, hogy mit adhatnék.
Furcsa rendszert vettek fel a dolgok. A közös óráinkon, ahol úgy volt hely, a két fiú közt ültem, ahol pedig átlagos padok voltak, Dylan mellett. Ez már Juniornak és Dylannek is magától értetődő volt és az iskola folyosóin is egyre kevesebb szempár akadt fent a 3-4 főből álló kis bandánkból. Pletykákat sem hallottam már igazán arról, hogy Dylan és én, Junior és én, stb.; hanem a mai nappal elindult, mit egy lavina, a Junior születésnapi bulijáról szóló híráradat. Féltem, hogy így nagyon gyorsan le fogunk bukni, de Dylan valahogy nagyon ügyesen terjesztette az információt, mert mindenki tudott az eseményről, akinek kellett és senki, akinek nem. Nem győztem kapkodni a fejem az ebédlőben, mikor jobbról-balról olyan képtelen dolgok jutottak a fülembe, mint hogy sztriptíztáncosnőket szerveztünk, meg bűvészeket és artistákat! Csak nagy szemekkel néztem Dylanre, aki pedig egyszerűen egy jót mulatott rajtam. Aztán eljött a várva várt magyar, ahol végre kifaggathattam őt mindenről. Nem kellett sokáig könyörögnöm.
- A sok álinformáció is a terv része. Ha netán valami Junior fülébe jutna, az biztos, hogy fals hír lesz, de az emberek is megnyugodnak, mert mind tudni vél valami és van mit pletykálni.
- Akkor nincs bűvész meg sztriptíztáncosnő?
- Bűvész az nincs. – vártam a további nemleges választ, de nem kaptam meg. – Nyugi, itt jön az ajándékötletem. Mi lenne, ha meglepnénk, mind Juniort, mind a többi szórakozni vágyó fiút azzal, hogy hívunk táncos lányokat. Ne nézz így! Nem olyanokra gondoltam. Van egy tánciskolai csoport, aminek ismerem az egyik tanárát és meg tudnám vele beszélni, hogy esetleg eljönnének és valami kulturált, de mégis élvezetes műsort adnának, elsősorban Juniornak, másodsorba mindenki másnak.
Elgondolkodtam a dolgon, de nem jutott eszembe ellenérv, főleg nem olyan, aminek az alapja nem valami féltékenykedés. Minden lány féltékeny, mikor azt kell néznie, hogy nála adott esetben csinosabbak és ügyesebbek szerepelnek.
- Sandra mit szólt az ötlethez?
- Itt jön a második része az ajándéknak. Arra gondoltam, hogy esetleg egy pár lépés erejéig, vagy a műsor végén, ti is beállhatnátok Sandrával a táncosokhoz, hogy személyesebb legyen az ajándék.
Azonnal rá akartam vágni, hogy nem, de ha ez az ötlet eljutott addig, hogy nekem el legyen mondva, akkor Sandra valószínűleg már belement. És ha az örökké rivalda fényen kívül maradó Sandra ezt elvállalja, akkor én is. Végül is táncoltam már buliba, ott is láttak az emberek, ráadásul tanítani fognak minket és az egész csak egy bugyuta ajándék, aminek úgyis az a lényege, hogy szeretettel adjuk. Láttam Dylan arcán a bizonytalan türelmetlenséget, de az egész elpárolgott róla, mikor belementem.
- Legyen.
Dylan örömében a levegőbe boxolt, aminek végül súlyos következményei lettek.
- Remek! Mr. Chamberlain ezek szerint végre aktivizálja magát és önállóan jelentkezett egy feladatra. Nos, akkor hát halljuk, melyik Shakespeare műből idézne nekünk?
Kis híján hanyatt estem a székkel, mikor a tanárnő ezt kimondta. Ennek is meglett a böjtje.
- Ezek szerint egy egész előadást kapunk Ms. Green? Nagyszerű. Kérem, fáradjanak ki és halljuk!
Dylannal holtra váltan néztünk egymásra, de nem volt mit tenni, felálltunk és kivonultunk a tábla elé. Az egész osztály „feszült figyelemmel” várta az előadást. Hálát adtam az égnek, hogy csak a 15%-uk volt testben és lélekben is jelen. Ekkor viszont Dylan letérdelt elém a földre, mire a 15% 85%-ra ugrott.
- Te mit csinálsz? – szűrtem ki az összezárt fogaim között, mire Dylan csak annyit mondott:
- Improvizálok. – azzal megköszörülte a torkát és magabiztosnak tűnő hangon belevágott. – Ó Júlia, miért vagy te Júlia? – nem csak én, szerencsére többen is nevetni kezdtek.
- Amiért te Rómeó, így hát tagadd meg atyád és dobd el neved! – más nem jutott eszembe a műből, így hát egy kis csúsztatással éltem.
- Lenni, vagy nem lenni, már csak ez a kérdés! – semmi értelme nem volt annak, amit csináltunk, de miután lezárásképp kaptam egy kézcsókot, mindenki tapsolni és fütyülni kezdett.
- Ezt inkább nem illetem kritikával. Üljenek le és a továbbiakban viselkedjenek az órámon! – küldött minket végül el a vén szipirtyó.
A végén már mi is jót röhögve sétáltunk hátra a padok között, begyűjtve egy két elismerő pacsit. Az óra maradék 10 percében azon vitatkoztunk, hogy mit adjunk még Juniornak, de nem jutottunk a csengetésig sehova. Együtt sétáltunk ki a parkolóig, ahol én már rutinosan indultam volna el a Rover anyósülése felé, ha nem állít meg Dylan a karomnál fogva.
- Nem úgy volt, hogy velem jössz?
- Tényleg. – csaptam a homlokomhoz, majd irányt változtattam és a musztángba ültem be.
Juniornak még csak nem is szóltam, hogy ne várjon rám. Elővettem a telefonom és gyorsan írtam egy SMS-t, hogy majd otthon találkozunk, de több magyarázatot nem fűztem hozzá.
Most, hogy már itt ültem Dylan mellett és egyre közeledtünk hozzájuk, elöntött egy kisebb fajta pánik érzés. Újra megrohanták a fejem a spekulációk, miszerint milyen is lehet Dylan apja, miért éreztem azt, hogy nem akarja, hogy találkozzak vele, mit fog majd szólni hozzám és egyáltalán mit mond Dylan, ki vagyok én?! De semmire nem volt időm választ találni, mert abban a pillanatban befordultunk a már ismerős kapun. Hangosan kifújtam a levegőt, mikor leállt a motor.
- Nyugi. – közölte Dylan, miközben megszorította a kezem, aztán kiszálltunk. Láttam rajta, hogy ő is izgul, de eldöntöttem, hogy meg fogom nyerni az apját és nem fogok semmit sem elrontani.
Ahogy beléptünk az ajtón egy vörös hajzuhatag csapódott belénk. Egyszerre szorított mindkettőnket magához.
- Laynie! De jó, hogy itt vagy! – aztán a fülemhez hajolt – Képzeld, Dylan beszélt apával, hogy had maradjak a bulira! Még gondolkozik rajta, de köszönöm, hogy segítettél.
- Nincs mit.
- APA! – kiáltott egy nagyon Ann, majd beljebb ráncigált a nappali irányába. Dylan csendben jött utánunk és mikor ránéztem, csak biztatóan mosolygott.
Mire beértünk a kanapékig, addigra bejött a szobába, a konyha felől Dylan és Annie apja. Hát, mit ne mondjak, megakadt rajta a szemem. Fiatalos, aránylag nagydarab, izmos, sötét hajú s sötét szemű és jól öltözött fickó volt. Nem mondtam volna meg, hogy három gyerek apja, de tény és való, valami ilyen kellhet ahhoz, hogy olyanok jöjjenek össze, mint Ann, Dylan vagy akár Adam.
- Szia apa. – köszönt Dylan, majd engem maga előtt terelgetve közelebb
lépett. – Hagy mutassam be neked… ööh.
- Laynie Green. – nyújtottam kezet, mire valami érdekes csillant fel Dylan
apuka szemében.
- Christian Chamberlain. – szorította meg a kezem – De az ilyen szép lányok
szólíthatnak csak Chrisnek.
Intett, hogy üljünk le és mindenki úgy is tett. Nagyon erőteljes kisugárzása volt, amitől az embernek meg sem fordult a fejében, hogy ellentmondjon neki, sőt, egyenesen félelmetesnek tűnt a széles mosoly ellenére is.
Valamiért ösztönösen távolságot akartam tőle tartani, így lehető legmesszebbre ültem tőle, Dylan mellé. Annyira emlékeztetett Adamre… Éreztem, hogy Dylan keze hozzáér a hátamhoz és lassan átmelegszik a bőröm a meleg tenyerétől.
- És Laynie, mióta laksz itt?
- Augusztus utolsó napjaiban érkeztünk.
- És, hogy tetszik a város, az iskola?
- Először nagyon furcsa volt, de szerencsére Junior és Dylan végig mellettem álltak és így gyorsan be tudtam illeszkedni.
- Azt értem, hogy Junior mostohatestvére vagy. De mit mondasz, mi neked Dylan?
- Apa… - szólt volna közbe Dylan, de Chris belé fojtotta a szót.
- Hagyd őt válaszolni, egyébként sem téged kérdeztelek. Nos Laynie?
- Hát, mondjuk, hogy nagyon jó barátom.
- És, mivel nyerte el a fiam a bizalmad, mesélj!
- Először nem nagyon kedveltem, de ahogy telt az idő, megszoktam a humorát és a stílusát, és ahogy egyre közelebbről megismertem, úgy jöttek sorba a jó tulajdonságai.
- Mint például?
- Segítőkész, előzékeny, figyelmes és megértő.
- Sose mondtak még ilyet róla lányok… Érdekes. És milyen programokat csináltatok eddig?
- Semmi extrát, csak a nyárbúcsúztatáson voltunk a tengerparton, meg a végzős bálon. Ezen kívül csak nálunk szoktuk eltölteni az időt.
- Igaz, hogy te is segítesz a party szervezésben, amit Dylan kitalált?
- Igen.
- Akkor már látom esélyét, hogy nem lesz tönkretéve teljesen a házam. – nézett körbe, mintha sokat jelentenének számára ezek a bútorok és falak, de Dylan furcsa fújtatása nem épp ezt támasztotta alá.
- Ígérem, mindent ugyan ilyen rendbe talál majd, mikor legközelebb itt lesz.
- Lehet még egy kérdésem Laynie? – bólintottam – Szerinted meg merjem engedni Annienek, hogy itt maradjon még a hétvégére?
- Szerintem nyugodtan.
Továbbra is ugyan az a vigyor ült a száján… Bármit kérdezett és bármit válaszoltam, nem változott a kifejezés az arcán, csakis a tekintete hullámzott úgy, mint a tenger. Egyszer megnyerő, bizalomgerjesztő és meleg tekintete volt, másszor hideg, fenyegető és ijesztő.
- Nekem most mennem kéne, holnapra még sok leckém van.
- Persze, örülök, hogy megismerhettelek. – fogott velem kezet újra Chris, csak most valahogy erősebbnek tűnt a szorítása.
Dylan egy szó nélkül jött velem az autójáig, és csak miután beültünk, szólalt meg.
- Sajnálom, hogy bunkó volt.
- Dehogy is, bár nem mondom, hogy szívesen maradnék vele bárhol négy szem közt, de nem volt vészes.
- A frászt hozta rád, igaz?
- Ennél azért egy kicsit több kell ahhoz. Remélem mindenre jól válaszoltam.
- Jobban csináltad, mint vártam. Azt hittem, legalább a paintballozást kihúzza belőled, vagy valami.
- Ezek szerint jól tettem, hogy nem mondtam semmit.
- Nagyon jól.
- És miért? – eljött a kulcskérdés ideje, de csak szerintem.
- Ezt majd inkább egy másik alkalommal mesélném el. – kedvem lett volna tiltakozni, de még nem fejezte be. – Ígérem, hogy el fogom magyarázni.
Abban a pillanatban meg is álltunk a Dawis ház előtt.
- Azért örülök, hogy megismerhettem az apukádat. – hirtelen felindulásból, még egy puszit is váltottunk, majd kiszálltam és anélkül, hogy visszanéztem volna, bementem a kapun.
Nehéz délután volt ez… Nagyon nehéz.

/Dylan/

Apám minden egyes kérdése mögött láttam valami mást is. Nem tudtam, mire megy ki a játék, mit akar kideríteni, de valami nagyon érdekelte és bosszantotta, hogy nem tudta kihúzni Laynieből. Csak a frászt sikerült ráhozni. Apámra a nők vagy úgy reagálnak, hogy a lábai elé borulnak, ez a többség, vagy pedig az okosabbak, úgy, mint Laynie, tartják a két lépés távolságot, mert érzik, hogy valami nem kóser. Sajnáltam, hogy nem magyarázhattam el mindent, még akkor sem, ha már tényleg a nyelvem hegyén van az igazság. Azt viszont már egészen biztosan tudtam, hogy egyszer elmondom neki a titkot, amit senki nem tud, csak apám, Adam és én. Miután hazavittem Layniet újra hazafelé vettem az irányt és talán egy kicsit gyorsabban is értem a házunkhoz, mint akartam. Még éreztem az arcomon Laynie száját… Kissé más világban járva léptem be újra a házba, ahol nem várt zaj fogadott. Annie sírt.
- Annie! – a nappaliból jött a hang és ott is találtam a húgom, a kanapén összegömbölyödve, zokogva. – Annie, mi a baj? Annie?
- Elmondtam. – csak ennyit felelt.
- Mit mondtál el?
- Dylan. Gyere, beszélgessünk.
Tudtam, hogy apám tehet az egészről… Sosem bántaná Annie, mert imádja, ő az egyetlen élő emléke anyának, de ha valami kell neki, akkor ez sem érdekli. Nem emelt kezet rá, azt azért nem tenné, de egy okos embernek vannak más fegyverei, és ha egy valamiben apám nagyon jó, az a szavakkal való terrorizálás, a fenyegetés és a zsarolás.
Követtem őt a dolgozószobájába, de nem ültem le a helyre, amivel kínált.
- Dylan, nagyon remélem, hogy amit a húgod mond, az csak gyermeki túlzás. – nem reagáltam, bármeddig is várt, így hát folytatta. – Egyértelmű, hogy tetszik neked ez a lány és ezzel nincs is semmi gond. Még azzal sincs, hogy te is tetszel neki, hisz ez a természet rendje. De nagyon remélem, hogy nem vagy annyira hülye, hogy beleszeress és pláne nem annyira őrült, hogy elmondj neki bármit is! – a végén már szinte az arcomba kiabált.
Sejtettem, hogy ez lesz, de reméltem, hogy nem jön el mégse ez a pillanat. Két lehetőségem van… Egy, megpróbálni hazudni, és azt mondani, amit hallani akar. Kettő, végre a sarkamra állni és az igazat mondani. Sokáig nem tudtam dönteni és ennyi türelme nem volt már apámnak. Nagyot ütött a keze, éreztem a vér ízét a számban, de állva maradtam, meg sem nyikkantam.
- Nem válaszolsz?! Mondd, mit követtem el, hogy ilyen lettél? Mindent megadtam neked nem?! Nézd meg hol és hogyan élsz! És annyit nem kérhetek, hogy tisztelj, válaszolj és tedd, amit mondok? Nem mondhatsz el a lánynak semmit, megértetted? Ha akarsz, feküdj le vele egyszer-kétszer, de ne éld bele magad túlságosan, ugyanis ha tetszik, ha nem, az iskola után részt kell vállalnod a munkából. És tudod jól, hogy a mi fajtánknál veszélyes családot tartani.
- Úgy beszélsz, mintha háziállatokról lenne szó. – nem bírtam tovább.
- Tessék?
- Úgy beszélsz, mintha háziállatok lennénk! De nem vagyunk azok és akár tetszik, akár nem, el fogok mindent mondani Laynienek.
Kinevetett és ez a hang egy pillanatra elbizonytalanított.
- Mondd csak el neki, rajta. Aztán majd nézheted, hogyan szalad sikoltozva világgá! Vagy ha nem és mégis veled maradna, akkor idő kérdése, és úgy végzi majd, mint az anyád. Lehet, hogy megérdemelnéd, hogy átéld. Utána hinnél nekem és jobban dolgoznál, mint bármelyik emberem.
- Nem fog se világgá menni, se meghalni. Nem fogom hagyni meghalni. – mit te.
Ezt már csak magamban tettem hozzá, de hallatszott a hangsúlyon. Nem lepődtem meg a következő pofontól sem, csak az erejétől. Csillagokat láttam mindenhol, de azt tisztán halottam, ahogy a dübörgő léptei elhagyják a hazát. Megszédültem és a földre estem, majd Annie halkuló sírására elvesztettem az eszméletem.