Chapter 27

Sziasztok!

Ezt a hamar frissítést köszönjétek Grétinek és a Kedves másik kommentelőnek, akik 2 napon belül megajándékoztak 1-1 kedves, szívderítő  hozzászólással. Ezt a fejezetet nekik ajánlanám!

Mivel megint nem a saját gépemnél ülök, ezért képet meglátom tudok-e a fejezetbe tenni, ha nem, akkor azért külön bocsi.

Jó olvasást! (és tudjátok, sok komi, sok-sok frissítés)

u.i.:31-4-ig fesztiválon vagyok, ezért leghamarabb 5-én lesz fejezet, de ha jön komment lehet egyet felteszek 30-án! ;) 

Csak egy-egy pillanatra néztem ki a pulthoz, ahol egy ideig csendben iszogattak Ann és Dylan, majd egyik pillanatról a másikra hevesnek tűnő beszélgetésbe merültek. Kíváncsi lettem volna, mi a téma, de mire odáig jutottunk volna, hogy vége a számnak és visszatérhetek hozzájuk, addigra Dylan eltűnt onnan. Hová mehetett?

-          Lekérhetem? – került újra be a látóterembe Dylan egy nem várt kérdéssel, amit nem is nekem, hanem Shanenek szánt, aki rám nézett választ várva.

Nem válaszoltam, mire döntött ő.

-          Csak tessék. – azzal el is tűnt, gondolom ment egy újabb szőke cica után.

Új szám kezdődött, és ha már így állunk, táncolunk is kéne. Elkezdtem a zenére mozogni és szépen lassan Dylan is belejött, de annyira zavart, hogy ügyel az állandó egy lépés távolságra. Nem hogy zavart, megőrjített. Amikor jött a refrén, amire már végre rendesen lehetett volna táncolni, kerestem volna őt magam mellett, de továbbra is távolabb állt, mintha nem is velem táncolna. Nem hagytam tovább hátrálni, elég volt!

                Odaléptem hozzá és először csak megfogtam a kezét… Összefűztem az ujjainkat és átvettem a vezetést. Tetszett, hogy azt csinálta, amit csak én akartam. De nem egy kitömött bábuval akarok táncolni, így sem jó! Hátat fordítottam neki, nekidőltem, majd a kezeit megkerestem és derekamra tettem őket. Nem vette el, de továbbra sem csinált semmit, engem pedig már tényleg az idegbaj kerülgetett. Hátranyúltam az egyik kezemmel és lehúztam a fejét, hogy a fülébe tudjam mondani, amit akartam.

-          Érj már hozzám végre.

Mintha csak erre várt volna. Végre valahára elkezdett táncolni, úgy istenigazából és nem csak jobbra balra totyogott, mint eddig. Már nem én irányítottam, de ez meglepő módon még inkább tetszett. Meg akartam fordulni, de nem engedte. Erősen tartotta a csípőmet és szorosan magához húzott, majd az egyik kezével a hasamig tévedt fel, pont, amikor egy lassabb rész jött, amire csak nem is tudom, csak ímmel-ámmal lehetett táncolni. De amint újra begyorsult a szám, ő maga fordított magával szembe. Először még volt köztünk távolság, de az szépen lassan eltűnt, felemésztettük. Már nem tudtam volna egyensúlyozni egyedül, annyira közel álltunk a végén, csak azért maradtam függőlegesben, mert Dylan hátába kapaszkodhattam és ő is tartotta az én hátam. A hátam, amin mintha most forró vizet csurgatnának… Én kértem és ő megtette, teljes mértékben kihasználta, hogy a ruhám semmit sem takar… Végig számolták az ujjai az összes csigolyám, ameddig csak a ruha engedte, oda-vissza többször is.

                Lassan már nem kaptam levegőt, annyira melegem volt, de lehet, csak azért, mert nem lélegeztünk be mást, mint amit a másik ki. Kellett egy kis teret nyernem, hogy ne ájuljak el helyben, ezért egy kis magánszámba kezdtem, amilyenbe a pókerezés után kellett volna, csak itt nem vetkőztem. Így se volt rajtam sok ruha. Körbetáncoltam Dylant, aki most bezzeg nem volt rest nézni, mit is csinálok. De többet is tett, mint élvezte az előadásom… Ő volt az, akik keretet adott hozzá, minden egyes lépésem látta előre és úgy mozdult, ahogy engem kiegészíthetett. Kihasználtam minden percet, ami a számból még hátra volt, én is végre végigfuttathattam a kezét a vállán, a hasán, a hátán és még talán lejjebb is.

                A meglepetés viszont csak ez után jött, mikor Dylan talán ismeretségünk óta másodszor elvesztette az irányítást önmaga felett. Nem óvatosan nyúlt hozzám, hanem szinte megragadott, úgy húzott közel magához. A hajamba túrt a kezével, majd megfordított és előre döntött, miközben csípőmet közel tartotta magához. Aztán felhúzott és ő kezdte diktálni az új ütemet, miközben közel hajolt a fülemhez, hogy válaszoljon a nemrég elmondott kérésemre.

-          Ne akard még egyszer, hogy önmagam adjam.

Nem értettem, de mire megfordultam, már véget is ért a szám. Dylan szeme élesebben világított a neonfényben és ettől furcsán, ördögien csillogott. Az egyik keze még mindig a csípőmön volt, de el is vette, ahogy ránéztem.

-          Pedig nem is volt rossz.

Válaszoltam, bár nem biztos, hogy meghallotta, mert már el is kezdődött a következő szám.

/Junior/

                Sandrával nagyon jókat táncoltunk és egyszerűen elmondhatatlan volt, hogy végre a saját barátnőmmel táncolhatok, akit akkor csókolok meg a tánc hevében, amikor csak akarok, akinél nem kell attól tartanom, hogy ha túl le téved a kezem, majd felpofoz és eltűnik. Bele is feledkeztem a bulizásba, így nem vettem észre mikor jött meg Dylan, azt meg pláne nem, hogy Annel!

-          Gyere. – fogtam meg Sandra kezét és vezettem ki a pulthoz, ahol Ann ült.

-          Ann! – vigyorogtam rá, mire ő is nagy mosolyra húzta a száját és rögtön magához húzott egy ölelésre.

-          Juníííí! Nem is tudtam, hogy te is itt vagy!

-          Ann, hagy mutassam be, ő Sandra, a barátnőm. Sandra, ő Ann, Dylan kishúga. – kaptam is egy jól irányzott zsibbasztót a vállamba.

-          Kikérem a kis részét!

-          Hol a bátyád? – Ann féloldalas, baljóslatú mosolyra húzta a száját.

-          Kiadtam neki a feladatot. Elküldtem, hogy táncoljon Laynievel.

Rögtön odakaptuk mindnyájan a tekintetünk és még pont láttuk a távolodó Shane-t, aki egy kis kitérővel csatlakozott is hozzánk, a megfigyelő táborhoz.

                Dylan rettentő szerencsétlen volt, egész megsajnáltam Layniet, bár ő feltalálta magát és nyitott Dylan felé. Viszont mikor a derekára tette a kezét és súgott valamit a fülébe, mind egymásra néztünk. Innentől kezdve már egyiket se sajnáltam, csupán egy kis keserűséget éreztem, ahogy őket néztem. Teljes szinkronban mozogtak egymással és fáj kimondani, de annyira összeillettek. Esküdni mernék, hogy szemmel látható szikrákat is láttunk a sokféle fényeffekt ellenére is. Volt bennem egy kis féltékenység, mikor Dylan keze Laynie kivágott ruhájának hála, a csupasz hátán játszadozhatott, egy kis irigység, mikor Laynie körbetáncolta őt és egy kis döbbenet is, mikor a végén Dylan szinte már durván táncolt. Arra lettem volna viszont a legkíváncsibb, hogy ő mit súgott Laynienek.

                Ahogy kifelé jöttek, ránéztem a mellettem állókra, akik közül Ann önelégült vigyorral ült, majdnem olyannal, mint Sandra; és Shane, akinek nem árult el semmit az arca. Miután ők is leültek mellénk és teljes volt a gárda, ittunk pár kört és szép lassan újra feloldódtunk, kikerültünk a zene, a tánc és a látottak hatása alól és átkerültünk az alkohol hatása alá.

/Laynie/

                Kiérve már mindenki ott volt a bárszékeken. Szuper, ezek szerint végignézték, még Shane is… Rendeltünk pár kör piát előre, és miközben nekiláttunk, Shane közel hajolt a fülemhez.

-          Remélem, tudod, hogy innen már nincs visszaút… - összehúztam a szemöldököm – Nem játszatsz így senkivel. Most megmutattad a gyereknek az édességboltot, amibe sose mehet be. És egyébként is, legalább annyira akartad őt közel magadhoz, mint ő téged. Bár nem tetszett, de bízom abban, amit mondtál és abban, hogy ő nem egy rossz srác.

Nem mondtam rá semmit, csak elmorfondíroztam a dolgon. Igaza volt Shanenek… Mindenben, mert a francba is, addig nem éreztem jól magam, míg ő nem engedte el magát. Megittam mindent magam elől, amitől egy kicsit meg is szédültem, de azért ez kívülről nem volt észrevehető.

-          Megadjuk neki a kegyelemdöfést? – nem értettem a célzást, de Shane csak jelzett, hogy a zenét figyeljem. – Bár lehet, hogy már elfelejtetted, hogy kell.

-          Soha. – mosolyodtam el, majd felálltunk és már a bár mellett hagytam, hogy Shane megforgasson.

Shane nagyon jól tudott salsázni, és még ő tanított meg régen engem is a lépésekre is. A végére már nagyon is jól táncoltunk együtt. Most már értettem a kegyelemdöfés dolgot. Shane direkt nem vitt be a tömegbe, inkább a táncparkett szélén tartott, hogy jól lássanak minket a többiek. Tényleg nem felejtettem el a lépéseket, de azért nem produkáltam magam annyira, mint régen, csak követtem Shanet és a lépéseket.

-          Tudsz te ennél jobbat. – mondta Shane az egyik forgatás után.

Tudok, de mutassam is meg?

Pár másodperccel később, már nem csak a barátaink néztek minket, hanem sokan a körülöttünk álló idegenek közül is. Miután feltettem magamban a kérdést, ránéztem Shanere, akinek a szemébe nézve el is tudtam felejteni, hogy mi van a világban még rajtunk kívül és egy percig sem zavartattam magam tovább. Nem érdekelt már, hogy egyes lépésekhez mennyire nem megfelelő a ruhám, csak táncoltam, úgy, mint régen, otthon a ház mögötti kis téren. És mikor véget ért a szám, én is lezártam mindent magam mögött.

                Legalábbis ezt éreztem, míg másnap reggel rettentő másnaposan ki nem estem az ágyamból, amiben négyen is feküdtünk. Shane, Ann és Dylan is valahogy itt aludt el, miután hazaértünk nagy nehezen. Arra emlékszem csak az egész hazaútból, hogy mind a hatan egy taxiba passzíroztuk be magunkat a sofőr „nagy” örömére, de amint Dylan jóvoltából álltuk a számlát és busás borravalót is kapott, már rögtön nem is volt velünk semmi gondja, sőt, vissza is vitt volna minket még egyszer-kétszer! Jó, hogy nem mentünk, mert különben most még ezerszer jobban fájna a fejem. Kerestem is azonnal egy aszpirint, amit egy hatalmas pohár vízzel kísértem le, majd halkan kimentem a szobámból és lementem a konyhába kávét főzni. Reggelit csinálni se kedvem, se erőm nem volt, így csak a nagy bögre kávéval ültem le a lesötétített nappaliban. Muszáj voltam behúzni a függönyt, ha nem akartam megvakulni. Nem sokkal később Ann mászott le az emeletről.

-          Jó reggelt. – köszöntem neki, hogy észrevegyen.

Észre is vett, de láttam rajta, hogy csak annyi ereje van, hogy lezuhanjon mellém a kanapéra. Kimentem és neki is szereztem a mai menüből: víz, aszpirin és kávé. Hálás tekintettel el is fogyasztott mindent, csak utána jött a szájára:

-          Jó reggelt.

Nem igazán tudtunk mit mondani egymásnak, de mikor lejött az emeletről Dylan, Shane és Junior is, Ann odahajolt a fülemhez.

-          Nézd el neki, ha a következő napokban szétszórt és ideges lesz. – nem igazán értettem, ezért rögtön tovább is hadarta. – Csak akkor szoktam hazajönni, ha apánk is, viszont ha apa itt van, Dylan mindig ideges. Szóval ne nagyon faggasd róla, mert nem szeret beszélni róla, de nagyra értékelné szerintem, ha segítenél neki és nyugtatgatnád. – kacsintott rám a végén, mint aki tud valamit.

Hát, ha ő tud valamit, akkor megoszthatná velem, mert én most semmit nem tudok. Bejöttek a fiúk is, mindenki kávéval és különböző fejfájás csillapítóval, kivéve Shane, mert ő egy pohár narancs levet és egy muffint szerzett reggelire.

-          Azt ne mond, hogy te nem rúgtál be tegnap… - néztem a tálcáját, jelezve neki a kávé és az aszpirin hiányát.

-          De, csak tudod, én még mindig jobban viselem… - persze, Shane sosem szedett gyógyszereket.

Ezen felül, ő már meg van edzve. Mesélte, a katonaságnál is van esti tivornyázás, de reggel ugyan olyan frissnek, fürgének és ébernek kell lenniük, mint azelőtt, ráadásul bárminemű fájdalomcsillapító nélkül. Franc essen belé ilyenkor.

                Sandra kelt fel utoljára és ő is a „hagyományos” másnapos reggelit választotta. Így ültünk mind a nappaliba, mint a mosott szar és erre jöttek haza anyámék is. Fene se tudja hol jártak, de bárhol voltak, jobban mutattak, mint mi. Anya igyekezett szemrehányó tekintettel nézni, de John csak annyit mondott:

-          Jó volt a buli?

Többen kézzel jelezték, mennyire is volt szuper, a maradék csendben tartózkodott. Anya és John ezután felmentek, és lassan mi is magunkhoz tértünk. Mindenki elszivárgott fürdeni és felöltözni, majd Sandrával a hazaindulások is megkezdődtek. Miután Junior és Sandra elmentek Dylan, mint aki duracel nyuszit evett elkezdett szervezkedni.

-          Shane, megtennéd, hogy elviszed hozzánk Anniet és megvársz ott minket?

-          Meg, de miért?

-          Laynie, most kéne gyorsan elmenni megvenni, amit tudunk. Utána azt elvisszük hozzám és onnan te hazajössz Shanenel. Csak azt kell kitalálnotok, hol voltatok. – a vége fele már leesett, hogy a bulit szervezzük.

-          Oké. – bólintottam, csak Shane és Ann nem tudták miről van szó. – Junior, szülinap, meglepetés buli. – foglaltam össze, mire mindenki egy „ááááh”-val nyugtázta a dolgot.

Ann boldogan szállt be Shane mellé…

-          Remélem Shanenek több a józan esze, mint a húgomnak. – nézett a távolodó autó után.

-          Nyugi, az idősebbeket és a szőkéket szeretni, ráadásul katona. Fegyelmezettebb, mint bármelyik korunkbeli.

Mi, Dylannel vártunk egy taxit, amivel a legközelebbi szupermarketbe vitethettük magunkat, majd megtartottuk az eligazítást a bejárat előtt.

-          Mit is kell venni? – néztem Dylanre.

-          Én intézem az alkoholt, te pedig hozhatnál mindenféle kaját. Mondjuk, 10 perc múlva találkozunk az 5-ös kasszánál.

Mindketten fogtunk egy-egy kosarat és elindultunk a magunk útján. Én kerestem jó néhány, hatalmas zacskó chipset, amiből vettem is hagymásat, paprikásat, sósat és baconöset, majd beszereztem pár darab nagykiszerelésű, pattogtatni való kukoricát, azt is több ízben. Vettem egy-két puffasztott mi a fenét is, hátha szereti valaki és sós ropiból is hosszú meg rövid szálú változatot. Aztán szereztem édes kekszeket, csokibevonatostól kezdve a kókuszosig mindent. Már csak olyan jutott eszembe ezek után, hogy esetleg valami pékáru, mondjuk sajtos pogácsák, de ezek ugyan úgy megszáradnának a buliig, mintha most csinálnék előre szendvicseket is. Több ötlet híján megkerestem az 5-ös kasszát és pár perc múlva, már Dylan is ott volt, annyi itallal a kosarában, ami pár focicsapatnyi embert is detoxikálóba juttatna. Én pakoltam, Dylan fizetett, így sajnos nem tudtam kielégíteni a kíváncsiságom, miszerint mennyibe is került ez a temérdek cucc.

-          Majd a buli előtt közvetlen csinálni kell még szendvicseket és egy tortát is kell majd szerezni. – soroltam, hogy tudjuk, mi hiányzik még.

-          Ezeket rád bízom… Én szerzek még majd azért alkohol mentes üdítőket is és majd gondoskodom a zenéről. Van még valami?

-          Díszítés.

-          Azt majd kitaláljuk irodalmon.

-          Oké, és az ajándék?

-          Arra sincs még ötletem. Neked?

-          Nekem sincs… - ráztam meg a fejem.

Közbe megérkezett a taxi is, amibe nagy nehezen mindent bepakoltunk, majd Dylan bediktálta a címet és már száguldottunk is.

                Shane és Ann a nappaliban ültek és beszélgettek, mikor megérkeztünk. Végre Dylan is megnyugodhatott… A fiúk levittek mindent a pincébe és ezt az időt Ann is kihasználta.

-          Laynie! – suttogta és félrehúzott a nappali hátsó felébe.

-          Mi az?

-          Kérlek, vedd rá Dylant, hogy én is itt maradhassak Junior bulijára! Ha te kéred, biztos megengedi.

-          Miért? Mikor kell elutaznod?

-          Elméletileg már pénteken. – nem tudtam, hogy ezen én hogyan is segíthetnék, de Annek nem lehet nemet mondani.

-          Hát, majd meglátjuk, mit tehetek. – erre ő már ott is termett előttem és szorosan megölelt.

Mikor elengedett végre és megfordultam, szembe találtam magam a két fiúval.

-          Van még egy percetek? – nézett rám Dylan és amikor bólintottam, intett, hogy kövessem.

Az emeletre indult el, és rögtön beugrott az az emlékkép, mikor a bál után, ugyan ezen a lépcsős osontam lefelé. Felismertem az ajtót, ami mögött a szoba bújt el, amiben aludtam, de nem azon, hanem pont a szembe lévőn léptünk be. Egyértelmű volt, hogy ez Dylan szobája, bár amikor magamban elképzeltem, nem ilyennek láttam. Egyszerű volt, de otthonos. A falak világosak voltak, de a polcok és a bútorok sötétek. Nem volt tele poszterekkel, mint Junior szobája, csupán 1-2 képet láttam a polcokon és az éjjeliszekrényen. Az egyiket muszáj voltam közelebbről megnézni.

-          Ő az anyukád, igaz? Tényleg hasonlít rá Ann. – csak a szemük különbözött, de ahogy észrevettem, az mindhárom testvérnek kék.

-          Igen. Monica-nak hívták.

-          Nagyon szép.

-          Ő is ezt mondta volna rólad. – elmosolyodtam, de csak egy kicsit. Már így is épp eléggé vékony penge élen táncolunk.

-          Miről akartál beszélni?

-          Mit akart Ann? Rosszat sejtek. – az aggódó báty, nem is állt neki rosszul.

-          Miért, mire gondolsz?

-          Ne játszadozzunk, kérlek, mond el mit mondott. – láttam, hogy megfeszülnek az izmok az állkapcsán és a kérlek sem éppen könyörgésnek hangzott, de képtelen voltam komolyan válaszolni.

-          Te félsz. Mit tudhat Ann, amit nekem nem szabad… Biztos valami nagy titok. – magam se tudtam miről beszélek, de tetszett, hogy így húzhatom egy kicsit az agyát. Aztán eszembe jutott egy nagyszerű taktika. – Nyugi, nem mondott Ann semmit, de te remekül alátámasztottad, hogy ha egy kicsit mélyebbre ásnék, talán találnék valamit.

Egyszerre tűnt nyugodtabbnak és idegesebbnek, de mivel nem akarom teljesen őrületbe kergetni, kiböktem, amit akartam. Vagyis Ann akart.

-          Alkut ajánlok. Nem kérdezősködök, ha eljöhet Ann Junior születésnapjára. – az alkunál még felcsillant Dylan szeme, de a mondat végére inkább elsötétült.

-          Erről nem én döntök. Én sem szívesen engedném, de tőlem még állhatna az alku.

-          De?

-          De Ann mindig csak addig marad, ameddig apám engedi. Valami jó ürüggyel még esetleg meg lehetne győzni, hogy csak vasárnap menjen vissza Annie, de ha meghallja a születésnap vagy a buli szót, azonnal lőttek ennek az esélynek.

-          Itt van az apád?

-          Este érkezik. – leesett az állam, de azon még inkább, ami ez után következett. – Ha gondolod, holnap suli után átjöhetnél és megismerheted. – lehet, hogy látta rajtam a döbbenetet, ezért rögtön szabadkozni kezdett. – De nem muszáj, csak egy ötlet volt és…

-          Rendben. Átjövök, szeretném megismerni.

-          Oké… - Dylanben megint csak ellentétes érzelmek lehettek ezzel a témával kapcsolatban, mert egyszerre nézett ki úgy, mint aki örül, és mint aki menten összecsinálja magát félelmében. – Khm… Azt hiszem mennetek kéne, Junior már biztos hazaért.

Lementünk a földszintre, ahol Ann és Shane a kanapén ülve beszélgettek. Talán egy kicsit túl közel is ültek…

-          Mehetünk Shane?

-          Persze! – pattant föl, mint aki rugón ült volna és termett gyorsan mellettem.

Shane még akkor sem nyugodott le teljesen, mikor elhagytuk a Chamberlain birtokot.

-          Neked meg mi bajod?

-          Ez a lány, ez valami boszorkány, vagy nem tudom. Nem normális…

-          Nem igazán értelek.

-          Nagyon szép lány, de tényleg nagyon fiatal és Dylan húga, ezért eszembe se jutott, hogy valamit akarjak tőle, sőt igyekeztem magam távol tartani tőle, de ha nem jöttök le idejében, esküszöm, ledumálta volna rólam a gatyámat… - nyelt egy nagyot Shane én pedig mikor felocsúdtam, rendesen kinevettem szegényt. – Mi ezen olyan vicces? Nem mulatnál ilyen jól, ha öt perccel később jöttök le és egész más helyzetbe találtok minket.

-          Az igaz. – de azért tovább nevettem – Megtapasztaltad a nők vonzerejét, amiből Ann bőven örökölt.

-          De hát végig úgy próbáltam meg ránézni, mint egy kislányra, vagy inkább rá se nézni…

-          Tudod jól, hogy ha egy nő, bármilyen fiatal is, akar valamit, akkor azt legtöbbször meg is szerzi. Bár nem támogatom a dolgot, mert, ahogy te is mondtad, nagyon fiatal hozzád, de tény és való, hogy Ann nagyon akart volna téged. Ezentúl óvatosabb leszel vele.

-          Az biztos. Ott lesz a születésnapi bulin?

-          Az majd kiderül. Az apjától függ, tehát valószínűleg nem, de majd megpróbálom meggyőzni.

-          Az apját?

-          Holnap megismerem. – Shane szemében az útnál és a vezetésnél jobb nézni való lettem. – Előre nézz, és akkor mondom tovább. Szóval Dylan felajánlotta, hogy menjek át holnap suli után és bemutatja.

-          Vagyis bemutat téged a papának… - most rajta volt a sor a mulatáson, de tény és való, mondott valamit, csak nekem ez nem volt ennyire mókás.