Chapter 26

Sziasztok, és külön helló, az új követőnek!!! :)
Újra a gépem előtt vagyok, így hát ígéretemhez híven, itt az új fejezet!Puszi és szép hétvégét! 

/Dylan/               

Nem tehettem meg, hogy megcsókolom… Még akkor sem, ha ez egy játék feladata volt. Pedig rettentő jó volt látni, hogy megtenné, hogy ő jött oda hozzám, de így ez mégsem az igazi. Azt akarom, hogy akarja, mindennél jobban. Ezért is vetettem véget a játéknak és kerültem el mindenkit a következő napokban. Végül is, mondhatjuk, hogy elvégeztem egy újabb kísérletet… Azzal, hogy az üvegezés óta nem látott és most mellettem kell üljön, el kell érjek valami változást nála. Hogy fokozzam az esélyeim, ugyan úgy viselkedtem, mint ő az idevezető úton. Remélem, ugyan úgy rágja magát belülről, mint én közel egy hete…            

Túl sokáig nem is bírta. Az út felénél járhattunk, mikor a szemem sarkából láttam, hogy felém fordul, fészkelődni kezd és biztos azon gondolkodik, hogyan is szóljon hozzám. Nem segítettem neki, eljött az idő, hogy ő is küzdjön meg magával és velem is. Végül egy elég közvetlen módot választott. Azt hittem, majd meglengeti előttem a kezét, de azt nem, hogy a karomra teszi a kezét, és egy enyhe szorítással jelezte, hogy beszélni akar. Levettem a fejhallgatót és felé fordultam enyhén felhúzott szemöldökkel.

-          Eszembe jutott egy ötlet Junior szülinapi bulijához. Vagyis kettő. Akarod hallani? – el se tudom mondani, mekkora ötlet volt tőlem ez a buli dolog.

Bólintottam.

-          Először is Sandrát be kéne avatni, hogy segítsen Junior figyelmének elterelésében, mert úgy sokkal könnyebb lenne a dolgunk. – helyeslően bólintottam újfent. – A másik pedig, hogy az ajándék… Szerintem nem érdemes neki semmi olyat venni, amit ő is meg tudna magának szerezni, de mondjuk egy kétszemélyes wellness hétvége valahol? Nagyon hülye ötlet?

-          Egyáltalán nem. – bár legszívesebben nem Juniornak vennék ilyet. – Még azért gondolkodjunk, mielőtt bármit megveszünk, de keress egy jó helyet, hogyha e mellett maradnánk.

-          Újra szóba állsz velem.

-          Eddig is szóba álltam volna.

-          Miért kerültél el? Az üvegezéskor máshogy kellett volna döntenem?

Furcsa volt ezt ilyen nyíltan megbeszélni és nem is akartam neki segíteni, de nem tudtam válasz nélkül hagyni.

-          Bárkit választottál volna, megállítom a játékot.

-          Miért?

-          Mert az ilyen dolgokkal nem lehet játszani. A csók komoly dolog, nem lehet elviccelni, vagy játékból osztogatni.

Láttam a szemében, hogy megleptem. Nem is tudott reagálni, csak hátradőlt a székében és nézett ki a fejéből az út hátralevő részén.

                Mikor befordult a busz az iskola parkolójába, azért még egyszer magamra vontam a figyelmét.

-          Laynie, a szervezés miatt, majd felhívhatlak valamikor? – féloldalas mosolyra húzta a száját.

-          Persze.

Előttem szállt le a buszról, így tisztán láttam mindent. A lépcsőn lefelé menet Laynie megdermedt menet közben, majd egy ugrással hagyta maga mögött a buszt és szaladt el valahová, miközben azt kiáltotta:

-          SHANE!

Rögtön én is leszálltam, hogy láthassam mire ez a nagy sietség. Laynie lobogó hajjal és ruhával futott, majd nagyot ugrott, egyenesen egy srác nyakába. Mintha tőrt forgattak volna a hátamban.

-          Ez meg kicsoda? – kérdezte Junior, aki ekkorra ért mellém.

-          Shane.

-          És az ki?

-          Fogalmam sincs. – azzal együtt indultunk meg a még mindig ölelkező pár felé.

/Laynie/

                Örültem, hogy Dylan újra szóba állt velem, annak pedig végképp, mikor ő is a bulit felhasználva ürügyül megkérdezte felhívhat-e. Amikor a busz lépcsőjén mentem lefele már néztem is körül a parkolóban várakozók között, hogy meglátom-e anyámat, vagy Johnt, de ennél ezerszer jobbat találtam, olyat, amit először el sem hittem. De ő volt az, engem nézett, engem várt…

-          Shane! – tört ki belőlem örömmel a név, amit már majdnem elfelejtettem és közben a lehető leggyorsabban futottam oda hozzá.

A nyakába ugrottam és úgy szorítottam, mintha el akarna szaladni. Könnyedén megtartott és egyszer még meg is fordult velem. Nem tudtam visszatartani sem a vigyorom, sem a könnyeimet.

                Mikor Shane leeresztett a földre sem akartam elengedni a nyakát, de aztán a fülembe suttogott.

-          Nyugi kislány, tényleg itt vagyok. – végül eleresztettem, de egy centit sem tágítottam mellőle, még a fiúk furcsa pillantása ellenére sem.

-          Shane, ők itt Junior, az új mostohatestvérem és Dylan, közös barátunk. – még sosem mutattam be Dylant úgy, mint az én valakim, de talán most volt itt az ideje, mert ettől kicsit enyhültek a vonások az arcán.

-          Junior, Dylan, ő itt Shane, egy nagyon hosszú történet.

Mielőtt elkezdhettem volna a történet rövidített verzióját, megérkezett John és anyám is értünk. Amikor anya kiszállt és meglátta az mellettem Shanet, leesett az álla és csak alig hallhatóan suttogta:

-          Shane…?

-          Üdv Ms. Green.

-          Mit keresel itt?

-          Hallottam, hogy elköltöztek és utána már nem volt nehéz dolgom megtalálni Layniet.

-          Van hol laknod? – fordultam felé rögtön.

-          Még nincs.

-          John, kérlek, had maradjon nálunk!!!! – kértem szépen és John, bár ránézett anyámra, végül rábólintott.

-          Köszönöm! – egy pillanatra elléptem Shane mellől, hogy adjak egy puszit John arcára, majd rögtön vissza is álltam Shanehez. – Kocsival vagy? – bólintott. – Anya, otthon találkozunk akkor!

Azzal kézen fogtam Shanet és elvonszoltam, majd hagytam, hogy ő vezessen a kocsijához. Miután beültünk és kihajtottunk az iskola parkolójából, végérvényesen kitörtek belőlem a könnyeim, mire Shane rögtön félreállt egy parkolóhelyre.

-          Mi a baj?

-          El se hiszem, hogy itt vagy… Azt hittem sosem foglak majd újra látni. Hogy…

-          Meghaltam? – csak rábólintottam, még rágondolni is túl fájdalmas lett volna. – Majdnem volt rá példa. – mutatott re egy már alig látható hegre a kulcscsontja alatt. – Csak centikkel került el minden fontosat.

Rossz ötlet volt ezt elmesélni… Még jobban sírni kezdtem, mire Shane áthúzott az ölébe és szorosan átölelt.

-          Semmi baj. Itt vagyok. Élek.

-          De megint el fogsz menni, nem igaz?

-          Csak pár hét kimenőt kaptam.

Nagy levegőt vettem és befejeztem a hisztit. Ha csak kevés időnk van, azt nagyon ki kell használni.

-          Mesélj el mindent!

Azzal Shane mesélni kezdett és már besötétedett, mire befejezte.

-          Haza kéne vigyelek.

-          Oké. – azzal elindultunk. Én navigáltam, ő vezetett.

Mikor kinyitottam a ház kapuját, azért Shane álla is leesett.

-          Nem semmi.

-          Ezt mond, miután megnézted belülről is.

A házban már vacsorához készült mindenki és mikor beléptünk, Junior figyelt fel ránk először.

-          Laynie. Azt hittem már szervezhetjük a kutatócsapatokat.

-          Dehogy is.

Junior normális volt, kezet nyújtott Shanenek, majd a köszönés után mutatta az utat befelé.

-          Mindjárt kész a vacsora, de addig elmesélhetnétek, ki is vagy te Shane. Anyukád már mondott valamit apának, de nem hallottam.

-          Shane mondjuk úgy, hogy az én bátyám. Persze nem vér szerint, de legalább annyira. Anya egyszer együtt élt az apjával, így ismerkedtünk meg, azóta pedig Shane volt mindig az én őrangyalom. Vigyázott rám, terelgetett a helyes úton, egészen addig…

-          Míg be nem vonultam a seregbe.

-          Katona vagy?

-          Már őrnagy.

-          Hűha. És leszereltél, vagy mi?

-          Nem, csak kivettem egy kis szabadságot.

-          És miért vonultál be?

-          Nem tudom, úgy éreztem a kötelességem Szeptember 11 után, no meg egyébként is tetszett nekem a katonaság.

Persze ez csak az-az indok volt, ami publikus. Ennél azért jóval hosszabb és bonyolultabb a történet, de Shane okos, tudja, hogy Juniornak bőven elég ennyit tudnia egyelőre és ha én eléggé megbízom benne és akarom, majd elmondom neki, hogy mi is volt pontosan a múltban.

                Miután megvacsoráztunk és anyám kissé szájhúzva megmutatta Shane szobáját én is felmentem az enyémbe, ahol már várt rám a még becsomagolt bőröndöm. De először a telefonom után nyúltam. Először írtam egy SMS-t Beckynek, hogy megvagyok, jól vagyok és majd holnap mesélek, aztán tárcsáztam egy másik számot.

-          Szia. – jött a kicsit mogorva köszönés.

-          Dylan, nem jössz át valamikor? Szeretném, ha megismernéd Shanet és elmondhatnám, ki ő és miért van itt.

-          Rendben. Mikor?

-          Amikor ráérsz.

-          Ráérek.

-          Akkor gyere.

Lementem a földszintre és mikor Dylan megérkezett beengedtem a kapun. Nem futottunk össze senkivel sem a folyosókon és olyan volt, mintha tilosba járnánk. A szobám felé mentünk, hogy a tetőre feljuthassunk onnan, de amikor becsuktam magunk mögött az ajtót összeszorult a gyomrom. Még sosem járt itt bent Dylan… Mikor elmentem mellette, hogy mutassam az utat fel, szinte szikrázott köztünk a levegő. Csak a tetőre érve szólaltam meg.

-          Hosszú mese lesz, felkészültél? – leült a földre a tető szélénél én pedig mellé.

-          Halljuk.

-          Shane West az én bátyám. Nem vér szerint, de nála jobban senkiben nem bízok meg. Néhány évvel ezelőtt anyám összeköltözött az apjával és mi mostohatestvérek lettünk. Rögtön jól kijöttünk, a korkülönbség ellenére is és mikor elkezdődött az iskola, minden nap ő kísért el és jött értem, védett meg minden rossztól, adott tanácsokat… Neki mindig kiönthettem a szívem. Megértett. Az apja iszákos volt, és egy nap nagyon túlzásba vitte. Véletlen megbotlott valamiben és végtelen dühbe gerjedt. Engem okolt. Egyedül voltunk otthon, anyám dolgozott. Meg akart verni, és ha nincs ott Shane, meg is teszi. Attól az egy pofontól is, amit kaptam, felszakadt a szám. Shane többet kapott, de végén együtt kiütöttük. – nagyon gyorsan hadartam el mindezt, szünetet kellett tartanom, de még volt mit mesélnem. – Amikor anyám hazajött, a férfinek hitt, nem a két gyereknek és Shanet majdnem elvitték egy nevelőotthonba. Aztán legközelebb, mikor az apjának olyan kedve volt és meg akart erőszakolni, Shane felvette, ahogy molesztál, csak aztán állította le a dolgokat. Utána feljelentettük az apját, akit le is csuktak. Shanet ki akarta anyám dobni, mert a bizonyítékok ellenére is szerette azt az embert és fájt neki az igazság, Shane pedig csak emlékeztette.

-          Ezek után Shane bevonult a seregbe én pedig azt hittem, sosem látom újra. Három évet volt távol, ma pedig hazatért, miközben én már a fejemben eltemettem őt.

Befejeztem, Dylan pedig nem mondott semmit hosszú percekig. Csak ültünk, néztük a várost.

-          Sajnálom. Ilyen dolgok meg sem fordultak a fejemben. Köszönöm, hogy elmondtad. – rám nézett és tényleg hálás volt a tekintete, majd az arcomhoz nyúlt és letörölt róla egy könnycseppet, amit nem is tudom mikor ejtettem.

-          Laynie? – kopogtatás jött lentről, az ajtómról és ez Shane hangja volt.

-          Maradj itt, jó?

Lementem, kinyitottam az ajtót és nagyot vigyorogtam Shanere.

-          Gyere. – behívtam a szobámba, majd miután kicsit körülnézet, őt is felvezettem a tetőre.

-          Hűűű, ez aztán kilátás! – nézett körbe elámulva, aztán meglátta Dylant.

-          Shane, Dylant már bemutattam ugye az iskolánál?

-          Igen. Hello. – nyújtottak kezet egymásnak.

-          Laynie, nekem mennem kell, de majd beszélünk úgyis.

-          Rendben. Jó éjt.

-          Neked is.

Azzal ő szép lassan eltűnt a szobámban, majd hallottam az ajtóm csukódását is és pár perc múlva az eltéveszthetetlen musztáng motor hangot is.

-          Megzavartam valamit?

-          Nem. – forgattam meg a szemem.

-          Most rajtad a sor a mesélésben. Mondd csak el, mi történt veled az elmúlt években. – nézett rám sokat mondó tekintettel Shane.

Én pedig elkezdtem a történetet és pár perc után már annyira belelendültem, hogy le sem lehetett volna állítani. Végre volt valaki, aki végighallgatott és akinek mindent őszintén elmondhattam. Előtte nem szégyelltem semmit sem, mégis, mikor az ideköltözéshez értem megtorpantam. Végül az itteni eseményeket csak felszínesen átfutottam.

-          Vége. – fejeztem be, kifújva a bennmaradt levegőt.

-          Érdekes. Az meg pláne, hogy miért is nem mondtál el mindent. – értetlennek tűnő fejet próbáltam vágni. – Laynie. Ha nem akarod elmondani, rendben, csak ne akarj hazudni.

-          Igazad van. Sokkal több van itt, mint mondtam.

-          Ezzel a sráccal.

-          Talán.

-          Azt mondtad, volt az a Ryan. Vele mi van?

-          Annak annyi szerintem.

-          Nem úgy tűnik, mintha bánnád.

-          Talán nem is bánom.

-          Mert találtál jobbat? – nem válaszoltam… - Figyelj, nem ismerem, csak kétszer láttam, így róla nem tudok ítélkezni, de abból, amit elmondtál, látom, hogy te viszont felnőttél és már tudsz egyedül is okosan döntéseket hozni. Szóval nem szólnék bele. – azzal felállt és elindult vissza a szobám felé, de még utolértem, mielőtt kiment volna.

-          Maradj itt. – elmosolyodott és hagyta, hogy magammal húzzam az ágyamhoz.

Szorosan hozzábújtam, a fejemet a mellkasára hajtottam és hallgattam a szívverését. Csak nehogy eltűnjön reggelre…

-          Shane?

-          Hm?

-          Honnan tudhatom meg, hogy érdemes-e megkockáztatni?

-          Mit kockáztatsz?

-          Igazad volt. Több van itt. Dylannel. – és végül mégis mindent elmeséltem Shanenek, még a csókot is, amiről Sandra is csak immel-ámmal tud.

-          Hát kislány, szép kis kalamajka... Az a baj, hogy nagyon gyanús nekem ez a fiú… Nem szimpatikus, mikor valaki titkol valamit; kivéve, ha nő vagy, mert akkor nagyon vonzó gondolom.

-          Ha-ha.

-          Mindent összevetve, titokzatos, jóképű, rosszhírű… Őszintén, nem bíztatnálak, mert annyira nem tetszik a dolog, ráadásul okos is és akar téged. De sok dolog van abban, amit mondtál, ami akár jelentheti, hogy megváltozott és beléd szeretett. – kis ideig fontolgattam a gondolatot… - Szegény fiú…

-          Mi?

-          Nincs könnyű dolga veled. – hallottam, hogy mosolyog – Ráadásul olyan szép nő lett belőled, hogy sosem fog majd kiheverni téged, ha elhagyod.

-          Hülye. – vigyorogtam, majd szép lassan elaludtam Shane szívverésének ritmusára.

Reggel egyedül ébredtem, és mikor ezt felfogtam a pulzusom azonnal 200ra ugrott fel, de aztán megtaláltam a levelet, amit Shane írt. „Elmentem futni, nem akartalak felkelteni. Sietek vissza. Egyébként még mindig motyogsz álmodban… S.” Az íróasztalomra tettem a papírt, majd nagyot nyújtózkodtam. Rég ébredtem már ennyire vidáman és már a kezem sem fájt, ha a fejem fölé emeltem. Bevonultam a fürdőszobába, hogy embert csináljak magamból mire Shane visszaér, de mikor beléptem a szobámba, még mindig nem volt sehol. Furcsa… Viszont a gyomrom reggelizni sürgetett, szóval úgy döntöttem, nem várom meg őt, nagyfiú, megoldja és lehet, hogy már evett is.

Majdnem eltaláltam. Mikor leértem, az a kép fogadott, hogy Junior és Shane a TV-t bámulva tömik a fejüket, fejenként 4-5 szendviccsel. Gondoltam, rájuk ijesztek egy kicsit és halkan feléjük kezdtem lopózni, de 2 méterre voltam még, mikor Shane felemelt az egyik kezével egy szendvicset és azt mondta:

-          Kérsz egy falatot? – Junior először ránézett, majd hátra és megértette, hogy nekem szólt a kérdés, de honnan a francból tudta, hogy itt vagyok? – Recseg az ízület a bokádban. – mondta hátra se nézve, aztán magába tömte az előbb felajánlott szendvicset.

-          Ünneprontó. – mondtam megjátszott sértődöttséggel, aztán kimentem a konyhába és én is szereztem egy szendvicset, majd beültem hozzájuk a nappaliba. – És, miről beszélgettetek?

-          Oh, semmi érdekesről, csak…

-          …kibeszéltünk kicsit téged. – kacsintott rám Shane. Hülye. – Neeeem, egyébként az jutott eszembe, hogy nem akarnátok egy kicsit szórakozni? Jó lenne egyet bulizni.... A női katonák annyira ellenszenvesek a táborban és mind odadobná magát az első szembe jövő tisztnek. Kéne egy kis kihívás!

-          Felőlem mehetünk. – vontam meg a vállam. – Junior?

-          Háát, nem tudom Sandra mit szólna. Ő meg valószínűleg nem jöhetne. Tudod. A szülei…

-          Azt hazudjuk, hogy idejön aludni hozzám. Na?

-          Egy próbát megér. – vigyorgott Jun.

-          Na, ez az, alakul. – bólogatott bizakodóan Shane.

-          Dylannak is szólok, ha nem gond. – nézett rám Junior, mire Shane is rám emelte a tekintetét, megszakítva a bólogatást.

Egy néma párbeszédben kikértem a véleményét, de ő rám bízta a döntést, majd kíváncsian várt.

-          Rendben.

Mindketten elvigyorodtak, de Shane mosolyában azért sokkal több minden volt, kezdve a féltéstől a kaján kíváncsiságig.

                Aznap nem is történt túl sok minden azon kívül, hogy Shannel cserepesre beszélgettük a szánkat, majd késő délután nekiálltunk készülődni. Mivel most nem egy olyan dologról volt szó, mint egy végzős bál, ezért lazára vettem a figurát, kiegyenesítettem a hajam, feltettem egy kis sminket, majd a ruhásszekrényembe másztam bele derékig, hogy találjak valamit, amit felvehetek. Két ötletem volt, ami közül az egyikért biztos, hogy a pokolra kerülnék… Vagyis pokolra fogok kerülni, merthogy azt vettem fel. Sok anyag nem volt a ruhában azaz igazság, de ahogy belenéztem a tükörbe és úgy néztem magamra, ahogy Shane mondta, feltöltődtem önbizalommal. Bár, ha tudja, hogy ezt éri el, biztos nem mondja ki a véleményét hangosan… Meg fog ölni.

                Felvettem egy dzsekit a ruhára, ami legalább a hátán lévő kivágást eltakarta, ha szoknyát nem is hosszabbította meg. Lemásztam a magassarkúmba a földszintre, ahol már ott várt Junior és Sandra.

-          Eléggé belerángattunk a rosszba mi? – néztem rá a kissé ideges Sandrára nagy vigyorral a fejemen.

-          Mit vigyorogsz? Valami rosszat vettem fel? – nézett végig magán.

-          Dehogy! Csak jó kedvem van. – végre… Tettem hozzá magamban.

Talán azóta, hogy ideköltöztünk nem éreztem magam ennyire felszabadultnak, vidámnak és magabiztosnak. És ezt csak neki köszönhetem, néztem a lépcsőn lefelé siető Shanere. Nyálas és gyerekes, tudom, de folyton csak az járt a fejemben, bárcsak örökre itt maradhatna… Shane nem tett megjegyzést a ruhámra, egyelőre, és amikor beszálltunk egy taxiba sem vette észre, mennyire lóg ki a lábam, mert ő ült előre a sofőr mellé.

-          Hová lesz a fuvar?

-          A Moulin Rouge-ba. – mondta Junior, mi pedig rábíztuk magunkat, mert nem ismertünk itt egy helyet sem.

-          Dylan végül is nem jön? – csak most jutott eszembe, ahogy itt a hátsó ülésen szorongtunk négyen.

-          De. Írt egy SMS-t, hogy ott találkozunk. – mondta Junior.

Alig 5-6 perc múlva megálltunk egy szórakozóhely előtt, ahonnan már kihallatszott a hangos zene és a jól szórakozó nép zsivaja. Miután Junior fizetett, a kapuhoz mentünk, ahol simán beengedtek minket a biztonsági őrök.

-          Itt nincs szabályozva ki mehet be? – néztem nagy szemekkel Juniorra, de nem csak én Sandra is.

-          De, ide csak helyiek jöhetnek, akikről tudják, hogy elég pénzük van a helyhez.

Nem mondtam ki hangosan, pedig kedvem lett volna hozzá, hogy szép volt Junior, így kell profin és burkoltan nagyzolni. Mind először a bárpulthoz mentünk, miközben persze alaposan körbenéztünk, majd rendeltünk egy-egy italt. Az első kör fizetéséhez Shane ragaszkodott és meg is akart szívatni azzal, hogy szörpöt rendel nekem, de aztán sikerült rávennem egy koktélra. Junior és Sandra rögtön el is mentek táncolni, mi pedig egyelőre csak vizslattuk az embereket Shanenel a bárszék magaslatáról és mindenkit kibeszéltünk, akin megakadt a szemünk.

-          Na, táncoljunk mi is egyet, hagy tegyem féltékennyé azt a kis szőkét.

-          És én mit kapok?

-          Még egy italt.

-          Megvettél. – nevettem, majd Shane lesegített a székből és táncolni álltunk.

Végig is táncoltunk egy számot, miután Shane bedobta magát a szőke lánynál én meg kimentem a mosdóba. Megigazítottam a sminkem, majd visszamentem a bárpulthoz, de épp hogy csak felültem a székre, mikor megláttam belépni az ajtón Dylant. Nem is lett volna probléma, csak a karjába csimpaszkodó vörös hajú lányt nem tudtam felfogni.

-          Egy vodkát, tisztán. – mondtam a pultosnak és mire Dylan és a vöröske is a pulthoz ért, már kikértem a másodikat is.

-          Laynie. – vigyorgott Dylan, mire csak még szélesebbre tágulhatott a szemem. – Hagy mutassak be én is valakit. Ő Ann, a húgom.

Hát, ez volt a pillanat, mikor ki kellett nevetnem magam.

-          Minden eszembe jutott, de ez nem. – magyaráztam el a furcsának csak sok udvariassággal nevezhető viselkedésem. Azért a második vodkát is lehúztam, mikor elém tették.

-          Ann, ő pedig Laynie, Junior mostohatestvére, nem rég költözött ide.

-          Szia. – nyújtott kezet nagy mosollyal Ann, amit szívesen el is fogadtam. – Mit hittél, kije vagyok? – bökött a bátyja felé.

-          Hááát… - ekkor beesett az életmentő Shane.

-          Mi a helyzet? – gyors kézfogás Dylannel, mintha mi sem lenne természetesebb, bár én ezen is fennakadtam pár másodperc erejéig.

-          Ann, ő itt Shane, Laynie bátyja. Shane, ő itt a húgom, Ann.

-          Szia. – köszöntek egymásnak, aztán Shane felém fordult. – Na, táncolsz velem még egyet?

-          Mi van, meguntad a szőkét?

-          Találtam egy szebbet.

-          Paraszt. – röhögtem, de azért megfogtam a kezét és belementem még egy táncba.

/Dylan/

                Laynie arca megfizethetetlen volt, akkor is, mikor csak meglátta Anniet és akkor is, mikor megtudta, hogy nem egy újabb barátnőm, hanem a húgom. Az viszont nem tetszett, ahogy Ann Shane-re, nézett, ahogy most is nézi, míg Laynievel táncolt.

-          Felejtsd el, ő sokkal idősebb nálad és csak pár hetet lesz a városba.

-          Én is.

-          De ő Irakba megy vissza, nem egy bentlakásos iskolába.

-          Katona? Úúúúú.

-          Inkább kapsz alkoholt, csak ne őt ne, áll az alku?

-          Ilyen fontos? Háááát, legyen.

Rémes… Mit vártam, egy családból vagyunk valóak. Megvettem neki, amit kért, majd tovább néztük a táncolókat. Vagyis én csak Layniet.

-          Vigyázz, mert még kiesik a szemed.

-          Nem értem miről beszélsz. – fordultam el, pedig nem volt rossz elfoglaltság tanulmányozni, hol, mit nem takar el épp a ruhája.

-          Kérd már fel táncolni. Hidd el, hogy ő is akarná.

-          Te hidd el, hogy nem akarná.

-          Szerinted ki miatt vette fel azt a ruhát? A bátyja miatt?

-          Nem a bátyja. Vér szerint. Csak olyan neki, mert sokáig mostohatestvérek voltak.

-          Az nem számít. Egyáltalán nem is vonzódnak egymáshoz, de hozzád állandóan visszatér a tekintete. És ő is bejön neked, ez világosabb a napnál.

-          Mióta vagy te szerelmi tanácsadó?

-          Szerelmi? Hóhóhó! Álljon meg a menet! Beleestél?! – esett le az álla, miközben gonoszan vigyorgott. – Büszke vagyok rád! – ölelte át a nyakam, de olyan erővel, ami az ő testalkata esetében nem volt indokolt, de még mielőtt megfulladtam volna elengedett. – Nincs vita, indulás, kérd fel!

Mintha csak anya mondta volna… Ann, az egyetlen közülünk, aki ráütött, mind kinézetében, mint mentalitásában.

-          Téged is szeretlek ám.

-          Én tudom, de tudasd vele is. – bökött a fejével a táncolók felé.

Vettem egy nagy levegőt, megittam az utolsó kortyot a poharamból, majd amint a szám a végéhez közeledett én is felálltam.