Bocsi a hosszú szünetért, de 1, nyár van, 2, jelenleg nincs gépem és mostanra sikerült megoldanom, hogy a fejezet, ami következik itt legyen most. Sajnálom még egyszer. Köszönöm az előző fejezethez írt kommentet!!!! Nagyon jól esett, még akkor is, ha csak pár kedves szó volt. Látjátok, ennyi is bőven boldoggá tesz. :) Tegyetek hát nagyon boldoggá, mivel 1 órán belül 24-e van, ami mellesleg a névnapom! :D
Puszi nektek, további kellemes nyarat!
/Dylan/
Két részre szakadtam és megtapasztaltam milyen magammal vitatkozni. Úgy terveztem, hogy majd türtőztetem magam, hogy majd csak el-elhúzom előtte a mézes madzagot, addig, míg egyszer végül rá nem harap. De most, ahogy itt vagyok vele kettesben… Gyönyörűbbnek látom, mint eddig bármikor, és nem csak azért, mert a nap így vagy úgy süt, nem is azért, mert a szellő kissé összekócolta a haját és fel-felgyűri a ruháját. Jó, persze, ezek is mind hozzátesznek ahhoz, hogy az a pillanat, mikor ő maga hív engem valahová még nagyszerűbb legyen. De földbegyökerezett a lábam. Nem tudtam mit csináljak, mert szívem szerint beugrom vele az első bokor mögé, vagy egyszerűen bedöntöm a magas fűbe, megkergetem, eljátszom vele… Az agyam viszont azt mondja, tartsam magam a remek kis tervemhez, aminek az eredménye vagy mindent felülmúló lesz, vagy pedig katasztrófa.
Még mindig figyelt, én pedig zavarodottságomba lenéztem a földre, hátha előttem hever majd a megoldás, de csak egy kis kék virág volt a cipőm mellett. Lehajoltam érte és a tövénél leszakítottam. Nem tudom, ezt mennyire lehet köztes megoldásnak hívni, de a virággal a kezemmel léptem oda hozzá és mivel még mindig engem nézett hátrafordulva, beletűztem a hajába.
- Búzavirág.
- Titokban okos vagy, vagy csak rámondtad, mert úgysem tudom?
- Ha elárulnám, meg kéne, hogy öljelek. – elmosolyodott, de nem
nyúlt a virághoz, ott hagyta a hajában.
Néma csendben sétáltunk tovább és nézelődtünk minden felé, persze csak olyan irányba, ahol nem találkozhatott a tekintetünk.
- Állj! – fogtam meg a karját, és nem engedtem, hogy még egyet lépjen. – Vigyázz, majdnem ráléptünk. – a földön egy kis pillangó próbált meg szárnyra kapni, de valamiért nem sikerült neki.
Lehajoltam és óvatosan alányúlva a tenyerembe tettem. Hatalmasat dörgött az ég, majd rögtön ránk is esett az első nagy esőcsepp. Gyorsan berohantunk a fák közé, ahol letettem a pillangót az egyik fa tövébe, ahol már nem ázhatott el és az egyre erősödő szél se kaphatta fel.
- Lő és pillangókat ment… - hallottam a megjegyzést, de azt is benne, hogy nem rosszindulatú volt, inkább csak… Nem is tudom.
- Valami baj van vele?
- Semmi. – mosolyodott el, majd megcsörrent a telefon a zsebemben.
Junior volt az… A remek pillanatok szakértője.
- Hol vagy? Veled van Laynie?
- Aha, miért?
- 5 perc múlva indul a busz vissza, mert ilyen időbe nincs értelme tovább itt maradni. Ha nem akartok bajt, gyorsan ideértek.
- Oké.
Laynie kíváncsian várta, miről és kivel beszélgettem.
- Junior volt. Indul vissza a busz. Sietnünk kell.
A fák között nem tudtunk elindulni arra, amerre jöttünk, mert túl sűrű volt az aljnövényzet, ezért ki kellett mennünk a letaposott ösvényre, ahol viszont már szakadt az eső. De ez Layniet egy pillanatig sem zavarta… Ő lépett ki elsőnek az esőbe és nem futni kezdett, ahogy vártam, hanem az ég felé fordította az arcát és hagyta, had áztassa el a víz. Bolond… Vigyorodtam el, majd mellé léptem és megfogtam a kezét.
- Mondom, sietnünk kell.
- Rád vártam. – vágta ki magát, majd futni kezdtem és őt is húztam magammal.
Nem lassított le, egyszer se kellett, hogy visszavegyek a tempóból miatta, simán követett és így pár percen belül már ott is voltunk a busznál. Azért nem felejtettük el elengedni egymás kezét, még
mielőtt látótávolságba kerültünk volna, viszont egyikünk sem tudta elrejteni a mosolyt a szánk szélében…
Mentünk volna a helyünkre, de a legnagyobb meglepetésemre, a helyemen már ott ült Sandra, pár székkel hátrébb pedig ott ült Junior és intett, hogy üljek mellé. Ajjajj… Vetettem egy pillantást Layniere, aki úgy tűnt nem tudott erről az akcióról, de azért leült Sandra mellé én pedig hátramentem Junior mellé.
- Hol voltatok?
- Pillangókra és mókusokra vadásztunk. – halálosan komolyan mondtam, de nem hitte el. Pedig ez a színtiszta, bár tényleg komikus igazság.
- Dylan… Ugye nem Laynie lesz a következő? – elszállt a jókedvem.
Tudom, hogy hogyan viselkedtem eddig, de utálom, ha felhozzák és főleg, ha Junior nem bízik benne, hogy meg fogok tudni változni egyszer.
- Junior, őszinte leszek veled. Tetszik nekem Laynie, ugyan úgy, ahogy neked is és kb. a fél iskolának is. De ha ő azt akarja, hogy csak egy barátja legyek akkor az leszek.
- Tudod, hogy neked nem tudnak ellenállni a lányok, főleg, ha akarod is őket.
- Eddig ellenállt nem? Nem látod? Ő más, erős és okos. Az elején talán még próbálkoztam burkoltan, de azonnal átlátott rajtam. Az első napon, az első találkozásunkkor. Mindig vigyáz velem, mindig gyanakszik és így nem lehet normális még egy baráti viszony sem. Ezért most nem más a cél, mint a bizalma, és ha azt csak haverként kapom meg, hát akkor legyen úgy.
- Hű…
- Mi az?
- Hát, semmi, csak igazából… Szóval nem is tudom. Azóta, hogy megismertétek egymást, mindig azt vártam, melyik pillanatban adja meg magát neked és mindig azt hittem, hogy már van is valami, csak én nem tudok róla. Őszintén… Nem bíztam meg bennetek, de jó nagy marha voltam. És rólad is rosszul gondolkodtam. Sajnálom.
- Felejtsük el. – veregettem vállba, majd felálltam – Visszahozom a barátnőd.
Azt hittem, jobb lesz, ha kicsit kitálalok Juniornak, de azzal, hogy ő érezte magát rosszul a végén, engem kezdett el mardosni a bűntudat. Nem is tudja, mennyire jól érezte, hogy valójában mennyi kis apróság történt a háta mögött. Persze nem olyan nagy dolgok, mint amire ő gondol, de azért mégis… Megálltam a lányok mellett és rájuk néztem. Laynie ruhája alatt szinte látni véltem az eldugott öngyújtót, ami most nagyobb dolognak tűnt, mint eddig bármikor. Sandra csak rám nézett, aztán vetett egy utolsó pillantást Layniere, ami biztos sokat mondó volt, csak én nem láttam… Mit meg nem adnék, ha tudhatnám, miről is beszéltek! Leültem a helyemre és Laynie azonnal letámadott.
- Mit akart Junior?
- Csak félt téged.
- Mitől? – végig se gondolta, csak miután kimondta.
Tőlem.
/Laynie/
Mi mástól is félthetne Junior, mint tőle… Ráadásul, lehet, hogy már alapja is van? Elég volt csak arra gondolni, hogy alig fél órája mit mondtam magamban. Hogy adtam egy esélyt Dylannek… A francba is! Ha élt is vele, nem úgy tette, ahogy vártam. Ha az volt a célja, hogy ezzel a kis kirándulással tovább lökjön az ingoványos talajon, hogy még jobban elsüllyedjek, akkor elérte. De ki kell valamit találnom, mert ha nem sietek eléggé, akkor nem marad más, mint segítségért könyörögni. És ki más tudna kihúzni a mocsárból, mint ő…?
A visszaút a táborba úgy repült el, mintha meg se történt volna. Az eső már itt is mindent eláztatott, de vastag, nehéz felhőkben még biztos napokra elegendő víz van. Mindenki futva tette meg az utat a saját szobájáig, kivéve minket, mert a fiúk nem engedtek minket tovább az ő faházuknál. A felhők miatt egészen besötétedett, az levegő pedig lehült, én pedig már teljesen átfagytam a kétszer is átázott ruhámban. Terveztem, hogy szólok Juniornak, hogy adjon már kölcsön egy pulcsit, vagy hagy szaladjunk át a mi házunkba, de épp akkor repült nekem egy vastag pulcsi,
mikor nyitottam volna a szám. A pulcsit nem ismertem, azt se láttam először, hogy ki dobta, de az illatából tudtam, hogy ki más, mint Dylan volt az. Ő, velem ellentétbe viszont át tudott öltözni száraz ruhába és nem is szégyenlősködött, a bőröndje mellett át is öltözött. Igyekeztem lekötni a figyelmem, nem rá nézni, és két pár pillanatos kibillenésen kívül, nem is hibáztam, csupán annyit, hogy mikor Sandra szólt, csak negyedszerre fogtam fel, hogy mit is akart.
- Laynie?! Hahóó! Na, végre! Minden oké?
- Persze. Miért?
- Mindegy. – forgatta meg a szemét vigyorogva –
Csak azt akartam, hogy szóba került a buszon,
hogy játszhatnánk valamit. Mondjuk most ne pókert, hanem valami mást… Benne lennél?
- Aha, igen, persze. – De miért válaszoltam háromszor?
- Jó, akkor a játék a következő: – állt Sandra a szoba közepére – felelsz vagy mersz!
Képzeletben a fejemet vertem a falba, hogy hogyan is lehettem ennyire hülye, hogy még egy olyan játékba belementem, amibe én járhatok pórul?! És miért pont ezt találta ki Sandra? Valószínű azért, hogy engem szívasson. Jó, biztos nem szánt szándékkal, mert csak jót akar vele, de akkor is! Ha felelek, ha merek, mindenképp pórul járok…
- Azt hiszem, én inkább elmegyek átöltözni, kezdjétek csak el nélkülem… - hátráltam az ajtóig, majd egy gyors mozdulattal kisurrantam.
Nem kellett sok önnoszogatás, hogy kilépjek megint az esőbe és átszaladjak a szobámig, ami furcsa mód üres és sötét volt. Vajon hol lehet a másik két szobatárs lány? A villanykapcsolóhoz nyúltam, de hiába kattintgattam fel és le, fény nem gyúlt a szobában, csupán mikor odakint egy villám csapott le a földre. Szuper…
Elbotladoztam az ágyamig és kitapogattam a bőröndöm az ágy mellett. Mikor megvolt és nagyjából ki is tapogattam a keresett ruhadarabokat, nekiláttam az átöltözésnek. Még jó, hogy ahhoz nem kell fény, hogy megtaláljam a ruhán a cipzárt. A vizes ruhát csak otthagytam a földön és rögtön nyúltam a vonzó, száraz, meleg ruháimért.
- Kell esetleg egy kis segítség? – kérdezte egy hang mögülem én pedig sikoltva ugrottam fel az ágyra ijedtemben.
- Bazd meg! – ennyit tudtam válaszolni, miközben lemásztam az ágy másik oldalán és közbe magamhoz vettem a legalább a nadrágom.
- Bocs… Csak elment az áram és sokáig maradtál el.
- Sokáig? Alig két perce jöttem el.
- Igen, de ez Sandra szerint sok.
- Akkor miért nem ő jött?
- Kérdezd őt. – persze, Sandra…
Kezd túl sok önbizalma lenni annak a lánynak… Azt hiszem ideje elbeszélgetnem a fejével, mielőtt túlságosan beleélné magát a kerítőnő szerepbe. Közbe felvettem a farmerom, meg egy hosszú ujjú pólót és miután az ajtó mellett egy cipőt is találtam magamra, kiléptem a ház elé.
- Nem jössz? Azt hittem sietni kell. – néztem hátra Dylanre, aki még mindig az ágyam mellett állt és nézett valamit, de aztán mikor meghallott, magához tért és utánam jött.
Gyorsan visszaszaladtunk a fiúk házába, bár testem-lelkem nem kívánta a hülye felelsz vagy mersz játékot. Sandra nem mondott semmit, mikor visszaértünk, de a szemében azért láttam, hogy igen, ő volt Dylan felbujtója. Ami viszont furcsább volt, az a másik három fiú gyanakvó tekintete… Nem akarok játszani!!
- Gyere Laynie, ülj le! – húzott le a földre Sandra – Forgass te először!
- Oké. – megforgattam a szemem, bár a feladat nem ez volt, aztán az üres vodkásüveget is a földön.
Az üveg szája Markra mutatott, én pedig feltettem az első kérdést.
- Felelsz vagy mersz?
- Merek. – hát hogyne, a fiúk mindig fitogtatni akarják az erejüket.
Hát, sajnos én most ki fogok tolni vele, ha a sors is úgy akarja. Odahajoltam Sandrához egy gyors kérdésre, mire ő bólintott, elvigyorodott és el is szaladt. A többieknek csak akkor magyaráztam el a dolgot, mikor Sandra visszaért.
- A feladat a következő: lábgyanta.
Ahogy vártam, Mark feje elsápadt a többié kivörösödött a röhögéstől. Láttam rajta, hogy elgondolkodik, hogyan is húzhatná ki magát ebből a helyzetből, de aztán győzött a félelme felett a férfiúi önbecsülése.
Sandra odaadta a kis gyanta szettet én pedig Mark egyik lábára húztam egy szép hosszú csíkot. Mikor már készen állt, várattam egy kicsit, aztán előzetes figyelmeztetés nélkül lehúztam a papírt a lábáról. Azt ezt követő üvöltést egy oroszlán is megirigyelte volna. A többiek, beleértve engem is, nem tudtunk túlságosan együtt érezni, inkább jót röhögtünk, amihez végül Mark is csatlakozott egy pohárka fájdalomdíj után. A következő pörgetés őt illette, az üveg pedig Juniornál állt meg.
- Felelsz vagy mersz? – hülye kérdés.
- Merek. – vágta rá a választ.
- Akkor lássunk egy csókot. – vigyorgott Mark, Junior pedig csak megforgatta a szemét.
- Csak ennyit tudsz? – azzal oda is fordult Sandrához és nemes egyszerűséggel megcsókolta.
Kicsit azért elgondolkodtam ezen a „csak ennyit tudsz”-on… Ha nekem mondanák, hogy tegyem meg valakivel… Azt hiszem, én csak felelni fogok. Junior pörgetett és Sandrára esett az üveg „választása”.
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek. – ahogy vártam.
- Mióta tetszettem neked?
- Azt hiszem három éve, az évnyitó óta. – mondta csendben mosolyogva és elpirulva.
Az ő története eddig majdnem egy tündérmese… Remélem happy end lesz a vége. Nem úgy, mint nekem, mert Sandra forgatása engem hozott ki áldozatul a következő körben. A legrosszabb párosítás. Sandra sunyi mosollyal tette fel a kérdést, én pedig tudtam, hogy ezt a játékot rég elvesztettem.
- Felelsz vagy mersz? – próbáltam törni a fejem és a kisebb rosszat választani, de végül azt mondtam, ami először eszembe jutott.
- Felelek. – végül is, ebben legalább lehet hazudni, ha akarok.
- Az itt ülő négy fiú közül, lenne valamelyiknek nálad esélye? – Sandra, Sandra, Sandra… Többet vártam. Elmosolyodtam és csak annyit mondtam:
- Igen.
- És melyiknek?
- Ez már két kérdés. Várnod kell vele, míg újra ki nem forgatsz. – kacsintottam rá és én is megforgattam az üveget.
Dylan. Hát, őt ki is akartam forgatni, meg nem is, de a választást semmiképp nem adtam volna meg neki. Hozzá kérdésem van, csak sajnos ebben a játékban is vannak szabályok, amiket be kell tartani. 50% az esély, hogy a feleletet választja, kivéve Murphy törvényei szerint, mert akkor 90% az esély, hogy a másikat mondja majd.
- Felelsz vagy mersz?
- Merek. – kössz szépen Murphy… Nem volt túl sok jó ötletem, és csak azok közül is egy tűnt elfogadhatónak.
A legtöbb feladat, ami vicces lett volna, vagy érdekes, az engem is mind bajba keverhetett volna… Például, ha azt mondom, hogy mutasson meg valamit mindenkinek, amit egyébként titkolna, még a végén itt dönt hanyatt a szoba közepén.
- Rendben. Akkor a feladatod nem más, mint átmenni Sophiék házába, letolni a nadrágod, majd visszajönni.
- Élve?
- Hát, ha máshogy is vissza tudsz jönni, akkor csak hajrá.
Dylan nem is totojázott, felállt, kiment és egy perc múlva már hallottuk is a nagy sikítást, majd még egy perc és be is esett az ajtón.
- De ti védtek meg ezektől a jövőben! – ült le a helyére lihegve, majd nyúlt is az üvegért.
A sors természetesen nem bottal ver, hanem ez esetben üveggel, mert igen gyorsan kapott Dylan esélyt a bosszúra. Gondoltam, hogy azt akarja, hogy merjek, de nem, az a pillanat még nem jött el.
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek.
- Miért hordod magadnál? – nem értettem a titokzatos kérdést, egészen a rövid pillantásig a mellkasomra…
Dylan, mekkora egy dög vagy! Az addig rendben, hogy azt senki nem tudja, miről van szó, de azt már mindenki tudja, hogy nekünk már közös titkaink vannak!
- Hogy ne veszítsem el. – kivágtam magam ezzel az evidens, de csak az utolsó pillanatban eszembe jutó válasszal.
- Ennyire fontos? – először nem akartam válaszolni, mint Sandrának, a második feltett kérdésre, de nem tudtam kihagyni a viccet.
- A szívemhez nőtt. – senki nem értett semmit, de mi ketten elég hangosan röhögtünk mindnyájunk helyett is.
Újat pörgettem, folytatódott a játék. Sokáig nem került sor újra rám, vagy Dylanre. Játék közben vitatkoztunk is, kifejtettem például az elméletem a nemek szerinti merészségről, de a végül ennek is én ittam meg a levét. Annyira felhúzták az agyam azzal, hogy a fiúk szerint csak az a bátorság, ha teszünk valamit, hogy mikor legközelebb rám mutatott az üveg szája, azonnal rávágtam:
- Merek. – a fiúk kíváncsian várták mi lesz, mivel Sandra forgatott.
Ők biztos jobban örültek volna, ha egy fiútól kapok feladatot, csak ők még nem tudták, mennyi félnivalóm is volt tőle.
- Egyszerű lesz a feladatod. Rendes, igazi, legalább öt másodpercig tartó – édesjóistenem… - csók, bárkivel, a jelenlevők közül.
Döbbent csönd. Csak belőlem sugárzott a harag. Nem, ez nem igaz. Dylan szemében is bosszúság volt, pedig azt hittem, neki lenne a legkevésbé az ellenére.
- És ha nem?
- Olyan nincs.
- Meg kell tenned. Gyerünk! Nem jelent semmit, ez csak egy játék, egy feladat.
- Jelölj ki valakit akkor. – tudtam, hogy Dylant mondja majd, de legalább így leveszi a vállamról a választás súlyát.
Egy gyerek mondókát kezdett el mondani, miközben körbe járt az ujja a körön, de ne legyen a nevem Laynie Green, ha ő már nem számolta ki előre a végeredményt. Mikor a végén Dylanre mutatott, felálltam, odasétáltam mellé és leguggoltam, hogy egy szintre kerüljön az arcunk.
Furcsa mód, most semmilyen vágyat nem láttam Dylan szemében… Elkezdtem közeledni a szájához, de mielőtt hozzáérhettem volna, ő elhúzódott.
- Itt a játék vége. – jelentette ki, majd felállt és kinyitotta az ajtót. – Jó éjszakát.
Kint már elállt az eső, így nem áztunk el a rövid úton az ágyunkig Sandrával. Mindennek friss és nedves illata volt, amit egyébként úgy szerettem, de most nem élveztem.
Nem szóltam egy szót se Sandrához, némán feküdtünk le aludni, de nem azért mert haragudtam volna rá… Tudom, hogy csak jót akar, de holnap majd elmondom neki, hogy hagyjon fel a kerítőnői szereppel. Nem Sandrán járt az eszem. Dylanen. Miért nem csókolt meg? Ma kétszer is lehetősége volt rá, mégis mindkétszer ő volt az, aki megállt, mikor én elgyengültem. Talán rosszul gondolkoztam? Valamiben tévedtem? Nem hiszem. De akkor miért? Meggondolta magát? A játék végéig nem úgy tűnt… Lehet én rontottam el valamit? De mit?
- Álljon meg a menet! – mondtam ki hangosan is, de szerencsére már mindenki aludt a szobában.
Most komolyan miatta gyötröm magam és rajta rágódom már megint?! Ez már beteges…
A tábor többi napját elmosta az eső. Nem lehetett semmit se csinálni, így az időm nagy részét a szobámban töltöttem és Sandrával beszélgettem, kivéve, amikor ő átment a fiúkhoz. Oda én nem mentem. Ők ugyan néha benéztek, de valami elfoglaltságot mindig ki tudtam találni magamnak. Dylant az üvegezés óta nem láttam, még az étkezésekkor sem, így nagyot csavarodott a gyomrom,
mikor felszálltunk a buszra, hogy hazainduljunk és újra Dylan mellett kellett ülnöm. A helyzet csupán annyit változott egy hét alatt, hogy most ő volt az, aki a fülét bedugva elfordult a világtól és nem én.
Lett volna két kép is a fejezethez, majd utólag, ha hazamentem a saját gépemhez, pótlom, de ez a rész így is macerás volt. (A fejezet úgy lett meg, hogy e-mailbe egyszer elküldtem valakinek, onnan lementettem, de ezen a word csak megnyit, szerkeszteni nem tudsz vele, más meg nem nyitja meg. A hotmailen online meg tudtam nézni, és szerencsére kimásolni is. Az összes párbeszéd elé külön itt irogattam de a (-) jeleket. A képeket sajna online megnyitásból kimenteni nem lehet, ps-el meg most nincs kedvem 11 után szórakozni. Remélem a hiány nem túl nagy.
Csóközön nektek! :)
Két részre szakadtam és megtapasztaltam milyen magammal vitatkozni. Úgy terveztem, hogy majd türtőztetem magam, hogy majd csak el-elhúzom előtte a mézes madzagot, addig, míg egyszer végül rá nem harap. De most, ahogy itt vagyok vele kettesben… Gyönyörűbbnek látom, mint eddig bármikor, és nem csak azért, mert a nap így vagy úgy süt, nem is azért, mert a szellő kissé összekócolta a haját és fel-felgyűri a ruháját. Jó, persze, ezek is mind hozzátesznek ahhoz, hogy az a pillanat, mikor ő maga hív engem valahová még nagyszerűbb legyen. De földbegyökerezett a lábam. Nem tudtam mit csináljak, mert szívem szerint beugrom vele az első bokor mögé, vagy egyszerűen bedöntöm a magas fűbe, megkergetem, eljátszom vele… Az agyam viszont azt mondja, tartsam magam a remek kis tervemhez, aminek az eredménye vagy mindent felülmúló lesz, vagy pedig katasztrófa.
Még mindig figyelt, én pedig zavarodottságomba lenéztem a földre, hátha előttem hever majd a megoldás, de csak egy kis kék virág volt a cipőm mellett. Lehajoltam érte és a tövénél leszakítottam. Nem tudom, ezt mennyire lehet köztes megoldásnak hívni, de a virággal a kezemmel léptem oda hozzá és mivel még mindig engem nézett hátrafordulva, beletűztem a hajába.
- Búzavirág.
- Titokban okos vagy, vagy csak rámondtad, mert úgysem tudom?
- Ha elárulnám, meg kéne, hogy öljelek. – elmosolyodott, de nem
nyúlt a virághoz, ott hagyta a hajában.
Néma csendben sétáltunk tovább és nézelődtünk minden felé, persze csak olyan irányba, ahol nem találkozhatott a tekintetünk.
- Állj! – fogtam meg a karját, és nem engedtem, hogy még egyet lépjen. – Vigyázz, majdnem ráléptünk. – a földön egy kis pillangó próbált meg szárnyra kapni, de valamiért nem sikerült neki.
Lehajoltam és óvatosan alányúlva a tenyerembe tettem. Hatalmasat dörgött az ég, majd rögtön ránk is esett az első nagy esőcsepp. Gyorsan berohantunk a fák közé, ahol letettem a pillangót az egyik fa tövébe, ahol már nem ázhatott el és az egyre erősödő szél se kaphatta fel.
- Lő és pillangókat ment… - hallottam a megjegyzést, de azt is benne, hogy nem rosszindulatú volt, inkább csak… Nem is tudom.
- Valami baj van vele?
- Semmi. – mosolyodott el, majd megcsörrent a telefon a zsebemben.
Junior volt az… A remek pillanatok szakértője.
- Hol vagy? Veled van Laynie?
- Aha, miért?
- 5 perc múlva indul a busz vissza, mert ilyen időbe nincs értelme tovább itt maradni. Ha nem akartok bajt, gyorsan ideértek.
- Oké.
Laynie kíváncsian várta, miről és kivel beszélgettem.
- Junior volt. Indul vissza a busz. Sietnünk kell.
A fák között nem tudtunk elindulni arra, amerre jöttünk, mert túl sűrű volt az aljnövényzet, ezért ki kellett mennünk a letaposott ösvényre, ahol viszont már szakadt az eső. De ez Layniet egy pillanatig sem zavarta… Ő lépett ki elsőnek az esőbe és nem futni kezdett, ahogy vártam, hanem az ég felé fordította az arcát és hagyta, had áztassa el a víz. Bolond… Vigyorodtam el, majd mellé léptem és megfogtam a kezét.
- Mondom, sietnünk kell.
- Rád vártam. – vágta ki magát, majd futni kezdtem és őt is húztam magammal.
Nem lassított le, egyszer se kellett, hogy visszavegyek a tempóból miatta, simán követett és így pár percen belül már ott is voltunk a busznál. Azért nem felejtettük el elengedni egymás kezét, még
mielőtt látótávolságba kerültünk volna, viszont egyikünk sem tudta elrejteni a mosolyt a szánk szélében…
Mentünk volna a helyünkre, de a legnagyobb meglepetésemre, a helyemen már ott ült Sandra, pár székkel hátrébb pedig ott ült Junior és intett, hogy üljek mellé. Ajjajj… Vetettem egy pillantást Layniere, aki úgy tűnt nem tudott erről az akcióról, de azért leült Sandra mellé én pedig hátramentem Junior mellé.
- Hol voltatok?
- Pillangókra és mókusokra vadásztunk. – halálosan komolyan mondtam, de nem hitte el. Pedig ez a színtiszta, bár tényleg komikus igazság.
- Dylan… Ugye nem Laynie lesz a következő? – elszállt a jókedvem.
Tudom, hogy hogyan viselkedtem eddig, de utálom, ha felhozzák és főleg, ha Junior nem bízik benne, hogy meg fogok tudni változni egyszer.
- Junior, őszinte leszek veled. Tetszik nekem Laynie, ugyan úgy, ahogy neked is és kb. a fél iskolának is. De ha ő azt akarja, hogy csak egy barátja legyek akkor az leszek.
- Tudod, hogy neked nem tudnak ellenállni a lányok, főleg, ha akarod is őket.
- Eddig ellenállt nem? Nem látod? Ő más, erős és okos. Az elején talán még próbálkoztam burkoltan, de azonnal átlátott rajtam. Az első napon, az első találkozásunkkor. Mindig vigyáz velem, mindig gyanakszik és így nem lehet normális még egy baráti viszony sem. Ezért most nem más a cél, mint a bizalma, és ha azt csak haverként kapom meg, hát akkor legyen úgy.
- Hű…
- Mi az?
- Hát, semmi, csak igazából… Szóval nem is tudom. Azóta, hogy megismertétek egymást, mindig azt vártam, melyik pillanatban adja meg magát neked és mindig azt hittem, hogy már van is valami, csak én nem tudok róla. Őszintén… Nem bíztam meg bennetek, de jó nagy marha voltam. És rólad is rosszul gondolkodtam. Sajnálom.
- Felejtsük el. – veregettem vállba, majd felálltam – Visszahozom a barátnőd.
Azt hittem, jobb lesz, ha kicsit kitálalok Juniornak, de azzal, hogy ő érezte magát rosszul a végén, engem kezdett el mardosni a bűntudat. Nem is tudja, mennyire jól érezte, hogy valójában mennyi kis apróság történt a háta mögött. Persze nem olyan nagy dolgok, mint amire ő gondol, de azért mégis… Megálltam a lányok mellett és rájuk néztem. Laynie ruhája alatt szinte látni véltem az eldugott öngyújtót, ami most nagyobb dolognak tűnt, mint eddig bármikor. Sandra csak rám nézett, aztán vetett egy utolsó pillantást Layniere, ami biztos sokat mondó volt, csak én nem láttam… Mit meg nem adnék, ha tudhatnám, miről is beszéltek! Leültem a helyemre és Laynie azonnal letámadott.
- Mit akart Junior?
- Csak félt téged.
- Mitől? – végig se gondolta, csak miután kimondta.
Tőlem.
/Laynie/
Mi mástól is félthetne Junior, mint tőle… Ráadásul, lehet, hogy már alapja is van? Elég volt csak arra gondolni, hogy alig fél órája mit mondtam magamban. Hogy adtam egy esélyt Dylannek… A francba is! Ha élt is vele, nem úgy tette, ahogy vártam. Ha az volt a célja, hogy ezzel a kis kirándulással tovább lökjön az ingoványos talajon, hogy még jobban elsüllyedjek, akkor elérte. De ki kell valamit találnom, mert ha nem sietek eléggé, akkor nem marad más, mint segítségért könyörögni. És ki más tudna kihúzni a mocsárból, mint ő…?
A visszaút a táborba úgy repült el, mintha meg se történt volna. Az eső már itt is mindent eláztatott, de vastag, nehéz felhőkben még biztos napokra elegendő víz van. Mindenki futva tette meg az utat a saját szobájáig, kivéve minket, mert a fiúk nem engedtek minket tovább az ő faházuknál. A felhők miatt egészen besötétedett, az levegő pedig lehült, én pedig már teljesen átfagytam a kétszer is átázott ruhámban. Terveztem, hogy szólok Juniornak, hogy adjon már kölcsön egy pulcsit, vagy hagy szaladjunk át a mi házunkba, de épp akkor repült nekem egy vastag pulcsi,
mikor nyitottam volna a szám. A pulcsit nem ismertem, azt se láttam először, hogy ki dobta, de az illatából tudtam, hogy ki más, mint Dylan volt az. Ő, velem ellentétbe viszont át tudott öltözni száraz ruhába és nem is szégyenlősködött, a bőröndje mellett át is öltözött. Igyekeztem lekötni a figyelmem, nem rá nézni, és két pár pillanatos kibillenésen kívül, nem is hibáztam, csupán annyit, hogy mikor Sandra szólt, csak negyedszerre fogtam fel, hogy mit is akart.
- Laynie?! Hahóó! Na, végre! Minden oké?
- Persze. Miért?
- Mindegy. – forgatta meg a szemét vigyorogva –
Csak azt akartam, hogy szóba került a buszon,
hogy játszhatnánk valamit. Mondjuk most ne pókert, hanem valami mást… Benne lennél?
- Aha, igen, persze. – De miért válaszoltam háromszor?
- Jó, akkor a játék a következő: – állt Sandra a szoba közepére – felelsz vagy mersz!
Képzeletben a fejemet vertem a falba, hogy hogyan is lehettem ennyire hülye, hogy még egy olyan játékba belementem, amibe én járhatok pórul?! És miért pont ezt találta ki Sandra? Valószínű azért, hogy engem szívasson. Jó, biztos nem szánt szándékkal, mert csak jót akar vele, de akkor is! Ha felelek, ha merek, mindenképp pórul járok…
- Azt hiszem, én inkább elmegyek átöltözni, kezdjétek csak el nélkülem… - hátráltam az ajtóig, majd egy gyors mozdulattal kisurrantam.
Nem kellett sok önnoszogatás, hogy kilépjek megint az esőbe és átszaladjak a szobámig, ami furcsa mód üres és sötét volt. Vajon hol lehet a másik két szobatárs lány? A villanykapcsolóhoz nyúltam, de hiába kattintgattam fel és le, fény nem gyúlt a szobában, csupán mikor odakint egy villám csapott le a földre. Szuper…
Elbotladoztam az ágyamig és kitapogattam a bőröndöm az ágy mellett. Mikor megvolt és nagyjából ki is tapogattam a keresett ruhadarabokat, nekiláttam az átöltözésnek. Még jó, hogy ahhoz nem kell fény, hogy megtaláljam a ruhán a cipzárt. A vizes ruhát csak otthagytam a földön és rögtön nyúltam a vonzó, száraz, meleg ruháimért.
- Kell esetleg egy kis segítség? – kérdezte egy hang mögülem én pedig sikoltva ugrottam fel az ágyra ijedtemben.
- Bazd meg! – ennyit tudtam válaszolni, miközben lemásztam az ágy másik oldalán és közbe magamhoz vettem a legalább a nadrágom.
- Bocs… Csak elment az áram és sokáig maradtál el.
- Sokáig? Alig két perce jöttem el.
- Igen, de ez Sandra szerint sok.
- Akkor miért nem ő jött?
- Kérdezd őt. – persze, Sandra…
Kezd túl sok önbizalma lenni annak a lánynak… Azt hiszem ideje elbeszélgetnem a fejével, mielőtt túlságosan beleélné magát a kerítőnő szerepbe. Közbe felvettem a farmerom, meg egy hosszú ujjú pólót és miután az ajtó mellett egy cipőt is találtam magamra, kiléptem a ház elé.
- Nem jössz? Azt hittem sietni kell. – néztem hátra Dylanre, aki még mindig az ágyam mellett állt és nézett valamit, de aztán mikor meghallott, magához tért és utánam jött.
Gyorsan visszaszaladtunk a fiúk házába, bár testem-lelkem nem kívánta a hülye felelsz vagy mersz játékot. Sandra nem mondott semmit, mikor visszaértünk, de a szemében azért láttam, hogy igen, ő volt Dylan felbujtója. Ami viszont furcsább volt, az a másik három fiú gyanakvó tekintete… Nem akarok játszani!!
- Gyere Laynie, ülj le! – húzott le a földre Sandra – Forgass te először!
- Oké. – megforgattam a szemem, bár a feladat nem ez volt, aztán az üres vodkásüveget is a földön.
Az üveg szája Markra mutatott, én pedig feltettem az első kérdést.
- Felelsz vagy mersz?
- Merek. – hát hogyne, a fiúk mindig fitogtatni akarják az erejüket.
Hát, sajnos én most ki fogok tolni vele, ha a sors is úgy akarja. Odahajoltam Sandrához egy gyors kérdésre, mire ő bólintott, elvigyorodott és el is szaladt. A többieknek csak akkor magyaráztam el a dolgot, mikor Sandra visszaért.
- A feladat a következő: lábgyanta.
Ahogy vártam, Mark feje elsápadt a többié kivörösödött a röhögéstől. Láttam rajta, hogy elgondolkodik, hogyan is húzhatná ki magát ebből a helyzetből, de aztán győzött a félelme felett a férfiúi önbecsülése.
Sandra odaadta a kis gyanta szettet én pedig Mark egyik lábára húztam egy szép hosszú csíkot. Mikor már készen állt, várattam egy kicsit, aztán előzetes figyelmeztetés nélkül lehúztam a papírt a lábáról. Azt ezt követő üvöltést egy oroszlán is megirigyelte volna. A többiek, beleértve engem is, nem tudtunk túlságosan együtt érezni, inkább jót röhögtünk, amihez végül Mark is csatlakozott egy pohárka fájdalomdíj után. A következő pörgetés őt illette, az üveg pedig Juniornál állt meg.
- Felelsz vagy mersz? – hülye kérdés.
- Merek. – vágta rá a választ.
- Akkor lássunk egy csókot. – vigyorgott Mark, Junior pedig csak megforgatta a szemét.
- Csak ennyit tudsz? – azzal oda is fordult Sandrához és nemes egyszerűséggel megcsókolta.
Kicsit azért elgondolkodtam ezen a „csak ennyit tudsz”-on… Ha nekem mondanák, hogy tegyem meg valakivel… Azt hiszem, én csak felelni fogok. Junior pörgetett és Sandrára esett az üveg „választása”.
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek. – ahogy vártam.
- Mióta tetszettem neked?
- Azt hiszem három éve, az évnyitó óta. – mondta csendben mosolyogva és elpirulva.
Az ő története eddig majdnem egy tündérmese… Remélem happy end lesz a vége. Nem úgy, mint nekem, mert Sandra forgatása engem hozott ki áldozatul a következő körben. A legrosszabb párosítás. Sandra sunyi mosollyal tette fel a kérdést, én pedig tudtam, hogy ezt a játékot rég elvesztettem.
- Felelsz vagy mersz? – próbáltam törni a fejem és a kisebb rosszat választani, de végül azt mondtam, ami először eszembe jutott.
- Felelek. – végül is, ebben legalább lehet hazudni, ha akarok.
- Az itt ülő négy fiú közül, lenne valamelyiknek nálad esélye? – Sandra, Sandra, Sandra… Többet vártam. Elmosolyodtam és csak annyit mondtam:
- Igen.
- És melyiknek?
- Ez már két kérdés. Várnod kell vele, míg újra ki nem forgatsz. – kacsintottam rá és én is megforgattam az üveget.
Dylan. Hát, őt ki is akartam forgatni, meg nem is, de a választást semmiképp nem adtam volna meg neki. Hozzá kérdésem van, csak sajnos ebben a játékban is vannak szabályok, amiket be kell tartani. 50% az esély, hogy a feleletet választja, kivéve Murphy törvényei szerint, mert akkor 90% az esély, hogy a másikat mondja majd.
- Felelsz vagy mersz?
- Merek. – kössz szépen Murphy… Nem volt túl sok jó ötletem, és csak azok közül is egy tűnt elfogadhatónak.
A legtöbb feladat, ami vicces lett volna, vagy érdekes, az engem is mind bajba keverhetett volna… Például, ha azt mondom, hogy mutasson meg valamit mindenkinek, amit egyébként titkolna, még a végén itt dönt hanyatt a szoba közepén.
- Rendben. Akkor a feladatod nem más, mint átmenni Sophiék házába, letolni a nadrágod, majd visszajönni.
- Élve?
- Hát, ha máshogy is vissza tudsz jönni, akkor csak hajrá.
Dylan nem is totojázott, felállt, kiment és egy perc múlva már hallottuk is a nagy sikítást, majd még egy perc és be is esett az ajtón.
- De ti védtek meg ezektől a jövőben! – ült le a helyére lihegve, majd nyúlt is az üvegért.
A sors természetesen nem bottal ver, hanem ez esetben üveggel, mert igen gyorsan kapott Dylan esélyt a bosszúra. Gondoltam, hogy azt akarja, hogy merjek, de nem, az a pillanat még nem jött el.
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek.
- Miért hordod magadnál? – nem értettem a titokzatos kérdést, egészen a rövid pillantásig a mellkasomra…
Dylan, mekkora egy dög vagy! Az addig rendben, hogy azt senki nem tudja, miről van szó, de azt már mindenki tudja, hogy nekünk már közös titkaink vannak!
- Hogy ne veszítsem el. – kivágtam magam ezzel az evidens, de csak az utolsó pillanatban eszembe jutó válasszal.
- Ennyire fontos? – először nem akartam válaszolni, mint Sandrának, a második feltett kérdésre, de nem tudtam kihagyni a viccet.
- A szívemhez nőtt. – senki nem értett semmit, de mi ketten elég hangosan röhögtünk mindnyájunk helyett is.
Újat pörgettem, folytatódott a játék. Sokáig nem került sor újra rám, vagy Dylanre. Játék közben vitatkoztunk is, kifejtettem például az elméletem a nemek szerinti merészségről, de a végül ennek is én ittam meg a levét. Annyira felhúzták az agyam azzal, hogy a fiúk szerint csak az a bátorság, ha teszünk valamit, hogy mikor legközelebb rám mutatott az üveg szája, azonnal rávágtam:
- Merek. – a fiúk kíváncsian várták mi lesz, mivel Sandra forgatott.
Ők biztos jobban örültek volna, ha egy fiútól kapok feladatot, csak ők még nem tudták, mennyi félnivalóm is volt tőle.
- Egyszerű lesz a feladatod. Rendes, igazi, legalább öt másodpercig tartó – édesjóistenem… - csók, bárkivel, a jelenlevők közül.
Döbbent csönd. Csak belőlem sugárzott a harag. Nem, ez nem igaz. Dylan szemében is bosszúság volt, pedig azt hittem, neki lenne a legkevésbé az ellenére.
- És ha nem?
- Olyan nincs.
- Meg kell tenned. Gyerünk! Nem jelent semmit, ez csak egy játék, egy feladat.
- Jelölj ki valakit akkor. – tudtam, hogy Dylant mondja majd, de legalább így leveszi a vállamról a választás súlyát.
Egy gyerek mondókát kezdett el mondani, miközben körbe járt az ujja a körön, de ne legyen a nevem Laynie Green, ha ő már nem számolta ki előre a végeredményt. Mikor a végén Dylanre mutatott, felálltam, odasétáltam mellé és leguggoltam, hogy egy szintre kerüljön az arcunk.
Furcsa mód, most semmilyen vágyat nem láttam Dylan szemében… Elkezdtem közeledni a szájához, de mielőtt hozzáérhettem volna, ő elhúzódott.
- Itt a játék vége. – jelentette ki, majd felállt és kinyitotta az ajtót. – Jó éjszakát.
Kint már elállt az eső, így nem áztunk el a rövid úton az ágyunkig Sandrával. Mindennek friss és nedves illata volt, amit egyébként úgy szerettem, de most nem élveztem.
Nem szóltam egy szót se Sandrához, némán feküdtünk le aludni, de nem azért mert haragudtam volna rá… Tudom, hogy csak jót akar, de holnap majd elmondom neki, hogy hagyjon fel a kerítőnői szereppel. Nem Sandrán járt az eszem. Dylanen. Miért nem csókolt meg? Ma kétszer is lehetősége volt rá, mégis mindkétszer ő volt az, aki megállt, mikor én elgyengültem. Talán rosszul gondolkoztam? Valamiben tévedtem? Nem hiszem. De akkor miért? Meggondolta magát? A játék végéig nem úgy tűnt… Lehet én rontottam el valamit? De mit?
- Álljon meg a menet! – mondtam ki hangosan is, de szerencsére már mindenki aludt a szobában.
Most komolyan miatta gyötröm magam és rajta rágódom már megint?! Ez már beteges…
A tábor többi napját elmosta az eső. Nem lehetett semmit se csinálni, így az időm nagy részét a szobámban töltöttem és Sandrával beszélgettem, kivéve, amikor ő átment a fiúkhoz. Oda én nem mentem. Ők ugyan néha benéztek, de valami elfoglaltságot mindig ki tudtam találni magamnak. Dylant az üvegezés óta nem láttam, még az étkezésekkor sem, így nagyot csavarodott a gyomrom,
mikor felszálltunk a buszra, hogy hazainduljunk és újra Dylan mellett kellett ülnöm. A helyzet csupán annyit változott egy hét alatt, hogy most ő volt az, aki a fülét bedugva elfordult a világtól és nem én.
Lett volna két kép is a fejezethez, majd utólag, ha hazamentem a saját gépemhez, pótlom, de ez a rész így is macerás volt. (A fejezet úgy lett meg, hogy e-mailbe egyszer elküldtem valakinek, onnan lementettem, de ezen a word csak megnyit, szerkeszteni nem tudsz vele, más meg nem nyitja meg. A hotmailen online meg tudtam nézni, és szerencsére kimásolni is. Az összes párbeszéd elé külön itt irogattam de a (-) jeleket. A képeket sajna online megnyitásból kimenteni nem lehet, ps-el meg most nincs kedvem 11 után szórakozni. Remélem a hiány nem túl nagy.
Csóközön nektek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése