Most nem fűzök hozzá, semmit. Bocsi, ha zavaró a sok kép, de nekem word-be olyan jól mutatott... :D Jó olvasást, és várnék a szaporodó like-ok mellé 1-2 kommentet is! *.*
Nem tudom, hány órára találtam vissza a faházhoz, de Sandra
akkorra már rég aludt. Kint a lépcsőn a korlátnak dőlve. Meg akart várni?
Megérintettem a vállát, de nem nagyon akart felébredni. Egy ideig
húztam-vontam, míg sikerült félálomban talpra állítanom, majd valahogy
betámolyogtunk az ágyig. Őt lefektettem az elsőbe, úgy ahogy volt, ruhástól és
betakartam, majd ugyan úgy bedőltem én is a saját ágyamba. Reggel rémes
ébresztőben volt részünk. Trombitaszó, mint a cserkészeknél és szoba
ellenőrzést tartó tanárok. Tény és való, nem volt hülyeség, mert így is vagy
három lányszobából kerültek elő fiúk, vagy fordítva, de most őszintén, reggelre
már nem mindegy?! A mi szobánk szerencsére rendben volt, hisz a másik két lány
szépen kipakolt és rendet tartott, mi Sandrával meg ki se nyitottuk szinte a
bőröndjeinket. A ruhára egy rossz szó se volt, sőt valószínűleg azt hitték,
hogy mi már rég fent vagyunk és aktívan takarítással és készülődéssel töltöttük
a reggelt. Bolondok… Szórakozni és kikapcsolódni jöttünk ide, vagy nem?
Ha már
úgyis felvertek minket és lassan lehet menni reggelizni is, felosztottuk
gyorsan a fürdőszobát és egy óra alatt mindenki frissebbnek és fürgébbnek tűnt.
Sandrával kettesben indultunk el a nagyépület felé…
-
Hol voltál este?
-
Sétáltam egy kicsit.
-
Kerestelek.
-
Messzire mentem.
-
Ki kellett szellőztetned a fejed?
-
Valahogy úgy.
-
Hát igen, az este vége elég keményre sikeredett…
Szemét volt Dylantől, amit kért.
-
Be volt már rúgva egy kicsit, mint ahogy a
többiek is.
-
Hogy-hogy véded?
-
Nem tudom… De amíg teljesítettem a feladatom,
egyszer sem bámult meg, vagy valami. Csak az arcomat nézte. Nagyon meglepett.
-
Érdekes. Mindenki másnak kocsányon függött a
szeme.
-
Remélem, nem neheztelsz rám…
-
Dehogy! Junior is csak férfi, ráadásul tegnap
ittas is volt. Tudom, hogy ti csak barátok, sőt igazából már majdnem testvérek
vagytok. Ráadásul te segítettél nekünk.
Rámosolyogtam, de nem volt már mit mondanom. Ezt a témát
kivégeztük.
-
Tudod, én régóta ismerem már Dylant. Legalábbis,
ha a három év sok időnek számít. Láttam, hogy viselkedett és nézett az
emberekre, a barátnőire... Rád máshogy néz. Szerintem téged nagyon kedvel, sőt,
meg merem kockáztatni, hogy szer…
-
Elég lesz. Erről nem szeretnék se beszélni, se
hallani. – egy kicsit csúnyán mondtam, de hamar visszavettem a hangomból –
Sajnálom, ne rontsuk már el kora reggel a hangulatot. Inkább beszéljünk szép és
kellemes dolgokról, no meg próbáljuk meg kiélvezni, hogy kirándulunk. Jó?
Láttam rajta, hogy jót akart és kicsit megbántottam, de most
ennél többet képtelen voltam tenni. Remélem ennyi is elég volt és csak idő
kérdése, hogy lenyelje és továbblépjünk. Az ebédlőbe az elsők között érkeztünk
és mi már a virsliket ettük, mikor a fiúk bebandukoltak. Mind teljesen másnapos
volt. Nem figyeltem mennyivel, de ezek szerint jóval többet ittak nálunk, vagy
csak ennyivel rosszabbul bírják. Leültek, mindannyian velünk szembe, majd
elkezdtek enni, de annyira rosszul ment nekik, hogy Mark a ketchupöt véletlenül
a fehér terítőre nyomta a tányér helyett, Junior pedig csak sokadszorra talált
bele a saját szájába. Chad egész ügyes volt, viszont Dylan meg se próbált enni.
-
Ennyire rosszul vagytok? – néztem végig rajtuk.
-
Ne tudd meg… - jött a helyeslés, majd az
egyetértő morgások.
Aztán jöttek a tanárok és elmondták, hogy elmegyünk most
délelőtt egy kirándulásra az erdőbe, ami szabadon választható program, tehát
lehet a táborba is maradni, délután pedig a közeli vadasparkba megyünk, ami
pedig kötelező program. Ezek után lehetett menni készülődni, az indulásig még
hátra volt egy óra. Én még nem döntöttem el, hogy mit csináljak. A népes
csoportunk együtt indult vissza a faházak felé.
-
Hé! – hallottam meg Sophie hangját a hátam
mögött, de nem álltam meg.
Tényleg nem volt kedvem veszekedni és tűrni a hülyeségeit.
-
Hé! – próbálta megint, de nem reagáltam. A
többiek ugyan hátra néztek, de senki nem állt meg.
-
Hé! – mondta újra, majd éles fájdalom nyilallt a
kezembe.
Nem is fogtam fel mit csinálok, csak reflexszerűen
felrántottam a kezem és szerencsésen állba vágtam Sophiet. Sajnos ez nekem
jobban fájt végül, mint neki, de legalább ő hanyatt vágódott a földön én
viszont állva maradtam.
-
Legközelebb vedd komolyan a figyelmeztetést. –
néztem le rá még utoljára, aztán a faházba siettem.
A kezem elmondhatatlanul fájt, lüktetett, égett, mindent
csinált, amit csak tudott… A fürdőbe mentem azonnal, levakartam valahogy a
kezemről a kötést és a csobogó jéghideg víz alá dugtam a kezem. A fájdalom nem
múlt el, de enyhült. Leültem a wc-re és hagytam, hogy teljesen elzsibbassza a kezemet
a hideg. Junior és Sandra ekkor értek utol.
-
Jól vagy? Nagyon fáj? – kérdezgetett Junior,
Sandra pedig csak a háttérbe szörnyülködött.
Ránéztem a kezemre, és megértettem, hogy miért. Amikor
utoljára láttam a kezem kötés nélkül, még csak vörös és néhol lilás volt, most
már szinte mindenhol fekete volt a kézfejem. Az ujjaim groteszk módon ugyan úgy
álltak, ahogy a kötésben is.
-
Hívok orvost. – mondta Junior.
-
Ne. Csak kérjetek nekem tiszta fáslit és
fájdalomcsillapítót.
Sandra elfutott, de persze végül csak egy tanárral érkezett
vissza. Szerencsére tornatanárral, akinek volt annyi belátása, hogy nem kell
korházba vinni. Az orvosi rendelőhöz kísért, ahol a doki megnézte a kezem,
pokoli kínok közt kicsit megmozgatta az ujjaim, majd újrakötözött és utamra
bocsájtott egy jó adag fájdalomcsillapítóval együtt.
Kint
vártak rám a többiek, de még nem mehettem utamra. Az osztályfőnököm, akivel
talán most hétfőn találkoztam először, beszélni kívánt velem.
-
Ms. Green, elmondaná, mi történt?
-
Sophie beszélni akart velem, én nem akartam
vele, ezért úgy állított meg, hogy megfogta a törött kezem én pedig ösztönösen
állba vágtam.
-
Sophie mást mondott.
-
Egészségére. Kérdezze meg a többieket, ott volt
még másik öt ember.
-
Akik ugyan azt mondják, mint maga, viszont
Sophie három barátnője is ugyan azt hajtogatja, mint ő.
-
Istenem… Lett valami baja?
-
Nem.
-
Oké, nekem sem. Elfelejthetnénk? Úgysem tud hinni
senkinek. Vagy mi hazudunk, vagy ők, eldönteni, hogy ki mond igazat,
lehetetlen.
-
Igaza van, de nem maradhat ennyiben a dolog.
Egyelőre pihenjen le, kirándulni így természetesen nem jöhet, de ha visszaért a
csoport, ebéd után összeülünk és megvitatjuk a helyzetet. Rendben?
-
Persze. – azzal kimentem az épület elé. – Nyugi,
túlélem.
-
Nem úgy néztél ki… - mondta Sandra, majd
megölelt.
Furcsa volt ez a hirtelen szeretetkitörés, de örültem neki,
így legalább biztos megbocsájtotta a reggeli kis nézeteltérésünk.
Visszasétáltunk
és mindenki figyelte, hogy egészben elérem-e az ágyamat.
-
Nyugi, ne aggódjatok már így értem. Megmaradok,
csak egy-két ujjam tört el. És különben is, ennyi fájdalomért megérte neki
végre beverni egyet.
Végre elvigyorodtak, majd miután bevettem a gyógyszereimet
és befordultam a másik oldalamra aludni egy kicsit, kivonultak. De igazából nem
aludtam. Nem lettem álmos még a gyógyszertől sem, ami azért volt furcsa, mert
viszont a fájdalmam tényleg kezdte elmulasztani. Miért nem ilyet írt fel a
hülye orvos a kórházból?
Mindegy
is. Úgy csináltam, mint aki alszik, míg a többiek a szobából el nem mentek a
kirándulásra. Ahogy hallottam, Sandra és Junior is mentek, így valószínűleg
mindenki ment. Amikor szinte teljesen elcsendesedett a tábor, felültem az
ágyon. Egy kis friss levegőre vágytam, ezért fogtam magam és elindultam ki a
házból.
-
Sejtettem, hogy nem alszol. – ijesztett halálra
Dylan, aki a kis faház „tornácán” ült az ablak alatt.
-
Nem mentél kirándulni?
-
Sophie is maradt és gondoltam jobb, ha maradok
felügyelni, nehogy kinyírjátok egymást.
-
Ha ki akarnám verni belőle a lelket, szerintem
nem tudnál és nem is akarnál megállítani.
-
De segítenék, hogy ne tedd tönkre még jobban a
kezed.
Leültem az ajtó másik felére, ugyan úgy, mint ő. Nem hagyott
nyugodni egy kérdés, és a csöndbe is majd beleőrültem lassan, ezért hát feltettem.
-
Miért kérted azt tegnap este, ha nem is
figyelted?
-
Figyeltem. – de hát egyszer sem nézett rajtam
végig… - Csak nem azt, amit mindenki más. Arra voltam kíváncsi, megcsinálod-e,
és ha igen, mit látok majd közbe a szemedben. Újra akartam látni benned a dacot,
mint az első találkozásunkkor, ott a tetőn. – elvigyorodott, és lehajtotta a
fejét, mint aki tényleg felidéz magában egy emléket…
Meglepődtem, mikor felém nyújtott egy szál cigit…
-
Elmentek a tanárok is?
-
Csak Mr. Hershel maradt, aki épp alszik. – nem nagyon
vitatkoztam tovább, inkább elvettem egyet és elővettem AZ öngyújtót.
Láttam, hogy Dylan figyel…
-
Nem fogod visszakérni?
-
Szerintem ott elég jó helyen van… - húzta
féloldalas vigyorra a száját.
-
Elmész délután a vadasparkba?
-
Csak ha te is.
-
Várj csak… Az nem kötelező program?
-
De, de azt hiszem, ha valahova nem akarok menni,
oda úgysem tudnak erőszakkal elvinni. Egyébként, ha már így egyedül maradtunk,
akkor megbeszélhetnénk, – gyorsan kezdett kattogni az agyam – hogy mit
csináljunk Juniornak a születésnapjára.
Hangosan
fújtam ki a levegőt, hangosabban a kelleténél, így Dylannek is feltűnt, de nem
jegyezte meg.
-
Mi lenne, ha első sorba, lenne egy nagy buli
azokkal, akiket Junior kedvel?
-
Addig oké. A helyszínt biztosítom nálam, az
embereket összeírom, de a meghívásban kéne a segítséged azért, és persze a
fogyasztandó dolgokat is én állom, de ott a vásárlás részbe kellenél.
-
Rendben. Ezt megbeszéltük. És valami ajándékot
is kéne adni, nem?
-
Arra gondoltam, hogy venni, vagy csinálni kéne
neki valami nagyon tuti dolgot, amire nagyon vágyik. Majd megpróbálom
kifaggatni feltűnés nélkül, de te is próbálkozhatnál.
-
Persze. – bólintottam és elkezdtük a buli részét
bővebben is átbeszélni.
Dylan a végén már annyira kényelembe helyezte magát, hogy a
koszos földön feküdt.
Ahogy
egyre többet beszéltünk, egyre jobban bele is jöttünk. Végigrágtuk a buli
témát, aztán áttértünk valahogy a sulira, az emberekre végül valahogy a
fegyvereknél lyukadtunk ki.
Dylannek sok-sok története volt már arról, hogy hol, mire,
mivel lőtt és én néha csak nagyra tátott szájjal hallgattam. Egyszer például
egy ember beszaladt a lőteremben a céltáblák elé, pont amikor lőttek és az ő
golyója csak pár centire kerülte el a bekattant embert. Épp arról vitatkoztunk,
hogy mit gondolunk a fegyvertartásról, amikor elsétált a ház előtt Sophie. Most
volt annyi esze, hogy ne szóljon be és csak megelégedjen egy ronda
pillantással.
Eltelt
pár perc, mikor Dylan hirtelen közelebb csúszott és suttogni kezdett.
-
Sophie elindult visszafele. Megleckéztetjük egy
kicsit?
-
Mire gondolsz? – azt hittem egy pillanatra, hogy
meg akarja verni…
Csak ne lepődj meg semmin, amit teszek és ne vitatkozz, oké?
-
Oké. – nem értettem mire gondol, csak mikor már
Sophie közelebb ért.
Dylan egyszer csak megfogta a derekam, közel húzott magához,
majd lassan hanyatt döntött a földön. Nem számítottam rá, hogy ennyire
természetesen fog menni, de ahogy lassan rám nehezedett, én felhúztam a térdeim
és a kezemmel a hátát és a vállát karoltam át és egy szemrezzenés nélkül
hagytam, hogy olyan közel hajoljon, hogy az orrunk is összeérjen.
Csak
eljátszottuk, mégis 200al vert a szívem és teljesen kiürült az agyam. Utólag
fogtam fel azt is, hogy mennyire közel álltunk egy csókhoz. Amikor Dylan felült
nagyot nyeltem és én is követtem a példáját. Jól titkolta, de látszott azért,
hogy ő is csak erőszakkal tudja visszatartani a gyors légzését. Szerencsére nem
volt időnk elemezni a történteket, mert ekkor kiléptek az első emberek a fák
közül. Én azonnal felálltam és visszamentem az ágyamba, mint aki végig pihent,
Dylan pedig a zajokból ítélve felállt és visszament az ő házukhoz.
Egy
percet kaptam mindenen átlépni, és őszinte mosolyt rajzolni magamra, hogy
Sandrát így tudjam fogadni. De nem tudtam neki hazudni. Nem akartam neki
hazudni. Mikor bejött, észre is vette, hogy egy kicsit nyúzott vagyok.
-
Minden rendben?
-
Hát…
-
Mi az?
-
Gyere, elmesélem. – és azzal a feltétellel, hogy
minden köztünk marad, elmondtam a délelőtt azon részét, hogy Dyalnnel
beszélgettem és a végét, amikor Sophie jött.
Azt persze nem fejtettem ki, hogy milyen hatással volt rám
ez az egész, így Sandra csak jót kacagott és azt mondta „Bárcsak láttam volna az arcát!” És ezzel letudtuk a dolgot. Nem
hazudtam, csak megtartottam magamnak a titkaimat.
/Dylan/
Az eddigi legokosabb
döntéseimet Laynievel kapcsolatban, az elmúlt két napban hoztam meg. A jelek
szerint azzal, ahogy viselkedtem elértem, hogy újra elkezdjen magához közelebb
engedni, bár mit ne mondjak, eléggé meg kellett küzdenem magammal. Amikor
pókereztünk teljes bizonyossággal tudtam, hogy én fogok nyerni, csak annak
szurkoltam, hogy Laynie magabiztossága ne légből kapott legyen. De nem az volt,
tényleg tudott pókerezni és még szerencséje is volt, így tehát nekem is, hisz a
végén ketten maradtunk. Azt hittem, hogy a sztriptízre majd nemet mond, de
mégis bevállalta. Annyira nem örültem neki, mert így többiek is látták… Sőt, a
többiek többet láttak, mint én, mivel megfogadtam, hogy nem fogom ezt a
helyzetet kihasználni. Bízok én még abban, hogy egyszer magától is táncol majd
nekem.
Amikor
pedig Sophienak behúzott egyet, úgy éreztem, tényleg nem olyan reménytelenek a
vágyaim, még akkor sem, ha nem szánt szándékos volt az állba vágás. Mindenkit
rávettem, hogy menjen el kirándulni. Egyedül akartam vele maradni. És amikor
sikerült, akkor is, bár erőszakkal, de rávettem magam a türelemre és megvártam,
míg ő jött oda hozzám. Ez a hosszú beszélgetés… Azóta nem volt ilyen, hogy
elvittem lőni és hiányzott. A végén pedig még hab is volt a tortán, amit
Sophienak köszönhettem. Nem akartam magam olyan képzelgésekbe rángatni
egyelőre, ahol én és Laynie újra megcsókoljuk majd egymást, mert akkor nem
tudtam volna megállni a legközelebbi találkozásunkkor, de így, így meg tudtam
tenni, hogy a közelében legyek, anélkül, hogy letámadnám. Sophie arca pedig
megfizethetetlen volt… Ha nem lettem volna annyira arra rákoncentrálva, hogy
elhátráljak végül Laynietől, biztos nagyot nevetek. Most már csak az a kérdés,
rontottam-e a helyzetet, vagy sem?
/Laynie/
Mikor ebédelni mentünk,
nagyon figyeltem, hogy megváltozott-e Dylan viselkedése, de egész idő alatt egy
félreérthető pillantása sem volt. El is feledkeztem róla, hogy vár még ránk egy
nagy beszélgetés az osztályfőnökkel. „Szerencsére” ő nem. Amikor elkezdett
kiürülni az ebédlő, azért elmondták gyorsan még egyszer a délutáni programot,
majd mellékesen engem és Sophiet is a terem végébe rendeltek.
-
Nos, meghallgathatnám, mi történt a reggeli
után?
-
Tanárnő kérem, az, hogy ő ok nélkül megütött
engem! – kezdte rögtön a sipákolást Sophie, mire tőlem csak egy
félreérthetetlen tekintetet kapott.
-
És miért is próbáltam volna meg még jobban
tönkre tenni a törött kezem? Ha direkt lett volna, nem gondolod, hogy ballal
mosok be? Most legalább nehézségekkel küzdenél visongás terén fogak híján.
-
Hallja tanárnő!? Fenyeget! Most is fenyeget!
Én már csak a fejemet fogtam és a szememet forgattam. Nem
süllyedek le odáig, hogy vitatkozni kezdjek. Eltelt egy perc, amíg lehetetlen
volt Sophie száját befogni, de aztán a végén a tanárnő fáradt bele.
-
Sophie, összehordasz itt fűt-fát. Az utolsó
mondatoddal épp azt erősítetted meg, hogy te egész végig hazudtál. De legalább
ne kiabálnál… Sophie, itthon maradsz, a délutáni programra se jöhetsz el. Ha
pedig Layniebe megint belekötsz, akkor azzal a lendülettel küldelek haza az
első vonattal. Világos voltam?
Azt hittem menten szétrobban a feje, a dühtől és a
visszatartott újabb kirohanásoktól, de végül csak fújtatva kicsattogott az
épületből.
-
Hogy van a kezed?
-
Köszönöm, már nem fáj jobban, mint az elmúlt
napokban.
-
Hogy érzed? Tudsz jönni a délutáni kirándulásra?
-
Persze.
-
Rendben, akkor hallottad, két órátok van az
indulásig.
-
Értettem.
Én is elindultam vissza a faházakhoz, de ahogy kiléptem a
nagyépület ajtaján egy meleg légtömegbe ütköztem. Amíg ettünk, olyan fülledt
meleg lett az idő, hogy úgy éreztem partra vetett hal vagyok, és kopoltyú
nélkül megfulladok. Eltartott pár percig, míg hozzászoktam a meleghez, de mire
a kisházhoz értem, már csöpögött rólam a víz. Azonnal levetettem magam az
ágyamra, kerestem egy legyezőnek használható tárgyat és elkezdtem vele hűsíteni
magam.
-
Mi ez az időjárás? – szuszogta Sandra a másik
ágyról, hasonló helyzetben, mint én.
-
Valószínűleg vihar lesz. – nem valószínűleg,
hanem biztos. Én már csak tudom.
Indulás előtt vettem egy hűvös fürdőt és bár tutira vettem,
hogy szét fogunk ázni, mégis csak egy nyári vékony ruhát vettem fel. Ha el is
ázok, legalább addig se volt olyan melegem.
A
buszon volt a gyülekező és mindenkinek oda kellett ülni (természetesen) ahová
idefelé is utazott, de mivel most én voltam az első, befoglaltam az ablak
melletti helyet. Már járt a motor és lassan meg is telt a busz, de Dylan sehol
sem volt. A többiek már mind itt voltak és amikor hátranéztem Juniorra kérdő
tekintettel, ő csak megrántotta a vállát. Egy kicsit elkeseredtem, hogy egyedül
kell majd ténferegnem egy vadasparkban, de az utolsó pillanatban mégis befutott
és levágódott a külső ülésbe.
-
Mi tartott ennyi ideig?
-
Csak nem megijedtél, hogy nem megyek?
-
Ha-ha-ha. – „de” tettem hozzá magamban.
Aztán elindult a busz és fél óra múlva már a vadasparkban is
voltunk. Miután a tanárok megvették a jegyeket és mindenki átjutott a kapunk,
megálltunk egy nagy táblánál és végighallgattuk az eligazítást.
-
Ez az úr itt, Mr. Grisham, a vadaspark egyik
idegenvezetője. Ő fogja megmutatni nekünk az összes állatot és látványosságot.
Miután vége van a túrának feltehettek neki kérdéseket. A nézelődés után, pedig
itt a hátam mögött lévő füves területen tartunk egy kis uzsonnát. Mindenkit
megkérek, hogy maradjon a csoporttal, és hogy ne hangoskodjatok túlságosan.
Köszönöm. – Mr.Grisham vette át a szót.
-
Sziasztok. Szólítsatok csak Dale-nek. Én csak
két dolgot kérnék tőletek. Ne fogjátok meg a kerítéseket, mert van, amelyikben
áram van, és hogy ne etessétek az állatokat. Lesz majd alkalom az etetésre is a
túra végén. Nos, akkor induljunk is el.
Tettem is volna, amit Dale kért, ha Dylan nem fogja meg a
kezem és tart vissza.
-
Mit csinálsz?
-
Gyere velem.
-
Hova?
-
Csak gyere.
Vacilláltam egy
pillanatig, de már megtanulhattam volna, hogy úgysem tudok neki nemet mondani.
Hagytam, hogy vezessen, ő pedig el is vitt engem messzire. A kerítéseket
megkerülve eljutottunk egy olyan részhez, ahol már csak egy ritkás erdő volt,
majd az erdőből kilépve egy rétre értünk.
-
Már voltam ezen a helyen és ez az a rész, amit
sose mutatnak meg a látogatóknak.
-
Miért nem?
-
Ez itt egy kísérleti terület. Különféle európai
és amerikai állatokat telepítettek ide, és azt tesztelik, hogy megélnek-e itt,
elviselik-e a többi állatot és esetleg képesek-e szaporodni is. Most sajnos
elbújhattak az időjárás miatt, de amikor én utoljára itt jártam, annyi állat
nyüzsgött itt, hogy például átszaladt a lábamon egy mókus.
-
Biztos, hogy csak a mókusok miatt hoztál el ide?
-
Nem. – nem is
gondolkodott a válaszon, de nekem elég volt ennyit is tudni. Nem érdekelt,
igazából miért is vagyunk itt, mert a sűrű erdők után ez az érintetlen hatalmas
tér felüdítő és gyönyörű volt. Az pedig, hogy csend volt és egy figyelő
tekintet sem lesett, megnyugtatott. Elindultam az egyetlen kicsit jobban
letaposott úton és elkezdtem keresgélni. Azt hittem Dylan majd velem tart, de
nem hallottam a lépteit ropogni a száradó fűszálakon. Megálltam és visszanéztem
rá.
-
Akkor? Nem segítesz nekem mókusokat keresgélni?
– gyerünk Dylan, megkapod az esélyt, élj vele…
Nagyon jó lett :)
VálaszTörlés