Chapter 23

Sziasztok!
Bocsi az eltűnésért, de vizsgaidőszak letudva, egy hetet töltöttem a barátomnál is, és így most itthonról megint jelentkezem! Amikor csak lesz időm (pár naponta remélem) teszek fel fejezetet, bár még nem tudom mit hoz a nyár... Meló, nyaralás, stb. Semmit nem tudok, csak azt, hogy most itt a 23. fejezet és még van egy pár a gépemen, amit meg tudok veletek osztani!
Na jó olvasást, és kellemes nyarat! :D

Már ki is hozták a vacsorát mikor végre Sandra és Junior is csatlakozott hozzánk, bár már az is nagy felüdülést hozott, hogy Chad és Marki is mellém ült és nem kellett tovább egyedül maradnom Dylannel. Megint összegyűlt a szokott kis csapat, csupán annyi volt a különbség, hogy én éreztem a levegőben a vibrálást, az asztal túloldaláról is, Junior és Sandra közt. Észrevétlenül figyeltem őket és el-elkaptam olyan pillanatokat, mikor „véletlen” egymáshoz értek, vagy 1-2 másodpercre egymásra néztek. De nem csak ők voltak így. Dylan is figyelte őket, és engem, úgy, ahogy én is néha-néha rápillantottam, csak nálunk annyi volt a különbség, hogy amint véletlen találkozott a tekintetünk, azonnal visszatértem a vacsorám tanulmányozásához, ami gyanúsan lassan fogyott. Bal kézzel turkáltam a mákos tésztát a tányéromon… Én nem is szeretem a mákos tésztát. Tiszta holdkóros vagyok… Letettem a villám és felálltam az asztaltól.

-          Laynie? – kérdezte Junior kizökkenve azt őt épp körülvevő kis rózsaszín ködből.

-          Csak szerzek valami más kaját.

-          Miért? Mi a baj ezzel? Eddig etted.

-          Eszembe jutott, hogy nem szeretem…

Visszatoltam a székem és lassan kisétáltam a nagy és zsibongó épületből. Kint már kezdett besötétedni, mindenhonnan tücskök ciripelését és békák brekegését hallottam és a sok ember beszélgetése már csak tompa messzi zümmögés volt. Elsétáltam a tóig és leültem az egyik szabad padra. Az égre néztem és elkezdtem a holdat keresni…

-          Valami baj van? – kérdezte a hátam mögül Mark. Furcsállottam, hogy egyáltalán utánam jött valaki, azt pedig pláne, hogy épp ő, aki vagy a 4. vagy az 5. lett volna a listámon.

-          Nincs.

-          Szokatlanul csendes vagy… És a bál óta furcsán viselkedsz. Ennyire megviselt?

-          Nyugi, egy olyan kis jelentéktelen senkitől nem borulnék ki.

-          Akkor valaki más?

-          Hosszú… Bonyolult…

-          Van időnk. – elmosolyodtam.

-          Köszönöm, de még egyedül szeretném párszor végiggondolni a dolgokat.

-          Oké, nem erőszak. De csak hogy tudd, és felkészülhess rá, Chad is megfogja kérdezni ugyan ezt. Már most azt hiszi, hogy elmesélsz nekem mindent, és ha azt mondom neki, ami az igazság, nem fog nekem hinni és ő maga akarja majd megkérdezni. Szóval jobban járnál…

-          Ügyes, de nem baj, akkor Chadnek is ugyan ezt fogom mondani.

-          Hát jó. – lebiggyesztette a száját.

-          Azért köszi, hogy megkérdezted. Jól esett.

Közelebb csúsztam hozzá a padon és fél karral átkarolva a nyakát kicsit megöleltem, csak úgy barátian. Tényleg jó érzés volt, hogy nem hagyott annyiban, mikor elmentem, mikor azt kívántam hagyjon mindenki békén. Elengedtem és felálltam a padról. Eszembe jutottak a kacsák, akiket délután figyeltem hosszú időn át és most végre erőt is éreztem magamban ahhoz, hogy éljek, itt és most. A szemem szép lassan végigvittem a vízbe benyúló stégen és közben kirajzolódott a fejemben, hogy mit is akarok tenni. Ha hallgattam volna a józan eszemre, akkor hagyom magam lebeszélni a józan indokkal, de igen is el akartam engedni a jövőtől való rettegést. Elindultam a stég felé, és egyre szélesebbre hagytam húzódni a mosolyom. Gyorsabban kezdtem lépkedni, az utolsó pár métert pedig már futva tettem meg, végül a stég széléről elrugaszkodva messzire beugrottam a vízbe egy hangos kiáltás kíséretében.

                A víz nem volt se túl meleg, se túl hideg, viszont a kezemnek eszméletlenül jól esett a hűvös, simogató víz. Egy fél másodpercig elidőztem a víz alatt és csak hagytam, hogy körülvegyen, majd felbuktam és megtöltöttem a tüdőm minden apró hörgőjét a friss levegővel. A part felé néztem, ahol Mark mellett már ott álltak többen is, köztük nem egy tanár, akik megrovó pillantással várták, hogy kifáradjak a vízből. Nem baj, megérte… Kiúsztam, majd kisétáltam a partra a hozzám tapadt, vizes és nehéz ruhákban.

-          Gondolom Ms. Green nem hallotta az eligazítást az elmúlt 5 percben.

-          Nem.

-          Az egyik pont, hogy vacsora után, nincs fürdés.

-          Nem vacsoráztam.

Az eddig sutyorgó és furcsán néző társaim most egyszerre kezdtek el kuncogni.

-          Talán nem hallotta a csengőt?

-          Azt hittem csak a fülem viccelt meg.

-          Azt hiszi mulatságos?

-          Ezek szerint… - néztem jelzésértékűen a háta mögött nevetgélő diákokra.

-          Ha most az iskolában lennénk…

-          De nem vagyunk, és most engedelmével átöltöznék, mielőtt megfázom. További szép estét tanárnő. – majd elvonultam a kis tömeg előtt és a faházunk felé sétáltam víztől slattyogó léptekkel.

A faház üres volt természetesen, így elő is vettem a bőröndöm, valahogy kizipzáraztam fél kézzel és kerestem magamnak egy tiszta és főleg száraz nadrágot és pólót, meg minden mást is, majd bementem a fürdőbe átöltözni. Mire kész voltam, a szoba megtelt emberekkel. Ott kuporgott a négy ágyon Junior, Dyaln, Chad, Mark, Sandra és a két lány, is akik velünk egy szobában laktak, bár ők kissé meg voltak illetődve a tömegtől.

-          Nem bolondultam meg. – néztem az összes aggódó arcba, de nem tudták elhinni. – Mikor pókerezünk? – tettem fel a kérdést a további magyarázkodás helyett.

Teljesen összezavarodtak, és most nekem lett kedvem kiröhögni őket, de inkább nem tettem, mert akkor tuti bezáratnak valahova.

-          Jóóóó… Igen, a bál óta kicsit magam alatt voltam, elismerem, bocsánatot kérek érte. De ha lehet, akkor felejtsük el minél gyorsabban és használjuk ki azt, hogy itt vagyunk…

Egy pillanatig feszült csönd volt én pedig elkezdtem kételkedni benne, hogy biztos azt mondtam-e ki, mint amire gondoltam, de aztán Junior felállt az ágyról, hirtelen felkapott és megpörgetett. Amikor letett, azért még gyorsan a fülébe súgtam valamit:

-          Aztán vigyázz Sandrára, mert ha nem, akkor levágom valamelyik testrészed… - aztán elengedtem, és hogy ne vegyen azért túlságosan komolyan rákacsintottam, ő pedig visszamosolygott.

-          Akkor pókerparti nálunk? – állt fel Chad.

-          Benne vagyok. – bólintottam.

-          Én is. – tette hozzá sorban mindenki.

Nevetve, vidáman hagytuk el a házat és külön jól esett látni abban a pillanatban Sophie arcát, aki a szomszéd ház ablakából nézett ki, mint valami életunt öregasszony, aki egész nap a portáját figyeli. 

                Asztal és székek híján a szoba közepét tisztítottuk le és oda ültünk le egy nagy körbe. Mikor mindenki helyet foglalt, Dylan ismertette a szabályokat.

-          Két lapos texas hold’em pókerre gondoltam, ha mindenki ismeri. – miután bólintottunk, folytatta – Mivel zsetonunk nagyon nincs és gondolom nem akartok rendes pénzben sem játszani, ezért két lehetőség jut az eszembe. Az első, hogy a tétek ne legyenek mások, mint bátor tettek, mint például egy ruhadarab levétele. – itt sokatmondóan elmosolyodott – Az emeléskor pedig a már meglévő tettek mellé kell új dolgokat sorolni, tehát ha valaki azt mondta, hogy felteszi a pólóját, de emelni akar, akkor mondhatja, hogy a nadrágját is felteszi. Aki dobja a lapját, bármikor dobja, csak egy feladatot kell teljesíteni. Ha a végén ketten maradnak, akkor a nyertes nem csinál semmit, a vesztes viszont mindent teljesít, amit ígért. Mit szóltok ehhez?

-          Nekem tetszik. – bólintott Junior és rögtön egyet is értett vele Mark és Chad is.

Egyedül, mi lányok húztuk csak egy kicsit a szánk, de aztán eldöntöttem, hogy egy, úgyis nyerek, kettő éljünk a mának nem?

-          Legyen.

-          Hát jó… - mondta Sandra is.

Mindenki kapott egy feles poharat Dylan jóvoltából és bele vodkát Juniortól. Két kört is ittunk, mire Dylan elkezdett keverni, majd osztott. Ezek után minden kártyát egy kis itallal köszöntöttünk…

Sokszor pókereztem már, élőben és interneten egyaránt, így nem emeltem fel a kezembe a lapokat, mint sokan mások, csak a szélét emeltem meg a kártyáknak. Egy treff ász és egy káró király volt a kezembe. Két erős lap, de csak akkor érek velük valamit, ha legalább az egyik, de inkább mind a kettőt osztanák. Két pár, azért már nem rossz, főleg ilyen magas lapokkal. Miután mindenki végzett, jöhettek az első tétek.

-          Egy cipő. – mondta Dylan.

-          Tartom. – más ötlet híján ennyit mondott mindenki, majd Dylan letette az első három lapot, az úgy nevezett flop-ot és én magamban már nagyon örültem.

Természetesen érzelmeket nem mutattam ki, nem úgy mint mások, akik vágtak gondterhelt vagy épp kicsit boldogabb arcot. Hát, egy párom már van, sőt nem is akár milyen, egy ász pár. Újra Dylan kezdte a kört.

-          Emelek egy másik cipővel. – ezt még mindenki tartotta, de Dylannek is jó lapjai lehettek, mert tovább emelt. – Emelek egy pólóval. – egy kicsit már elkezdtek gondolkodni az emberek.

-          Tartom. – mondta Junior.

-          Kiszállok. – mondta Sandra, és a megbeszéltek alapján le is rúgta az egyik cipőjét.

-          Tartom. – mondtam én is.

-          Kiszállok. – Chad is lerúgta egy cipőjét.

-          Tartom. – vigyorgott Mark, akiről még nem tudtam eldönteni, hogy nagyon rossz vagy épp nagyon jó póker arc-e.

Jött a negyedik lap, a turn, ami szintén nagyon jó volt nekem. Megkaptam a második párom, így már van egy ász és egy király pár a kezemben. Megint Dylan kezdett.

-          Emelek két zoknival. –szerencse, hogy edzőcipőt és zoknit vettem fel…

-          Tartom. – bólintott Junior, de aztán rájött, hogy nincs zokni rajta. – Akkor tartom 5 pohár vodka egyszerre való lehúzásával.

-          Elfogadtuk. – bólintott Dylan, majd én következtem.

-          Tartom. A zoknis részt.

-          Zoknik. – mondta Mark is, mivel rajta is rendes cipő-zokni összeállítás volt.

Dylan megint tovább emelt.

-          Nadrággal emelek. – Junior bepróbálkozott még pár pohár itallal, de nem fogadtuk el, és mivel a nadrágban nem volt benne, ezért inkább dobta a lapjait.

Őszintén én sem akartam levenni a nadrágom, de eszembe jutott egy kockázatos ötlet.

-          Teljesítem a győztes egy kívánságát.

-          De akkor a következő körben nem dobhatod a lapjaid, vagy ha mégis, akkor ezt kell teljesítened.

-          Rendben.

-          Oké. Mark?

-          Én inkább kiszállok. – és ő is kibújt a cipőjéből.

Micsoda gyáva nyulak… De már meg sem lepődöm azon, hogy a végén nem maradt más, csak én és Dylan. Az egyikünk mindent teljesít a másikunk semmit és sajnos jelenleg nekem van nagyobb veszítenivalóm. Jött az utolsó, az ötödik lap, a river. Dylan direkt nyúzta az idegeket, csak szépen lassan emelte és fordította fel a lapot. Hatalmas kő esett le a szívemről. Egy újabb ász, ami azt jelenti, hogy fullom van, egy ász drill és egy királypár. A lehető legmagasabb full. De nem mosolyodtam el, hisz még van egy lehetőségünk az emelésre, amivel Dylan élt is.

-          Hogy izgalmasabb legyen, rám is áll az egy kívánságos dolog.

-          Akkor tartom egy nadrággal. – bólintottam. Most teljesen egálban voltunk.

A szabályok szerint ő neki kellett volna először mutatni a lapjait, de megegyeztünk, hogy egyszerre csináljuk. Háromra felfordítottuk a kártyákat, de a várt öröm elmaradt… Dylannek royal flöss-e volt. A kezében volt egy kör 10-es és egy kör bubi, a földön pedig ott volt a kör dáma, király és ász. Ebben a játékban, ez a legerősebb kártyasor. Hogy a francba lehetett ekkora szerencséje?!

                Nem volt mit tenni. Felálltam és kezdtem volna vetkőzni, de Dylan közbeszólt.

-          Előbb elmondom a kívánságom, rendben?

-          Hallgatom.

-          Vetkőzz le úgy, mintha sztriptíztáncosnő lennél. – azt hittem rosszul hallok.

-          Azt kéred, hogy vetkőzzek és táncoljak egyszerre, ráadásul neked?

-          Pontosan, de ha nem vállalod, kitalálok valami rosszabbat.

-          Hogy lehetsz… - éreztem, hogy lassan a füst is előtör a fülemből, mint a mesékben.

-          Azt ne mond, hogy te nem valami nehezet kértél volna tőlem, ha nyersz.

Nem mondtam.

-          Oké, de ahogy a táncosnőkhöz sem, hozzám se merj nyúlni. Világos?

-          Értettem. – azzal az egyetlen széket a szobából középre húzta és ráült, majd várta a produkciót.

Hát megáll az eszem!?! Hogy kérhet…? Hogy lehet ennyire…? Ááááááh! Csak magamban dühöngtem, bár lehet, hogy kifelé is látszott valami.

-          Biztos, hogy ez jó ötlet? – egyedül Sandrában maradt józanész.

-          Hagyd csak… - rántottam meg a vállam, mintha semmiség lenne az egész.

Egyszer lehet gyereknap és egyébként is, ma megtehetem, holnapra elfelejtem. Ez az új életszemléletem nem? Mark elindított egy zenét az ipad-jéről, majd mindenki mozdulatlanul várta mit fogok tenni… Kirajzolódott egy terv a fejemben, de azt már nem tudtam eldönteni, hogy zsaniális vagy katasztrofális lesz-e.

                Elkezdtem. Először természetesen a cipővel. Az egyik lábamhoz hajoltam, természetesen úgy, hogy nyújtva maradt a lábam és lassan kikötöttem a cipőt… Aztán felegyenesedtem és a másik lábam feltettem a székre, ahol Dylan ült és a két lába közötti kis helyre támaszkodtam. Miután mindkét cipőt kikötöttem, megkerültem a széket és menet közben hagytam el a cipőket. A zokni már nehezebb feladat volt… Mivel hosszú nadrág volt rajtam, az első ötletem kivitelezhetetlen volt, de a második, miszerint leültem Dylan ölébe és úgy vetkőztem tovább, már sokkal egyszerűbb volt és nem mellesleg kicsit mókásabb, ahogy hallottam, hogyan veszi egy kicsit gyorsabban a levegőt. Majd felálltam, kicsit hátrébb „táncoltam”, vagyis inkább maradjunk annyiban, hogy nagyjából a zenére mozogtam és belekezdtem a nehezébe…

                Először a pólómat húztam fel a hasamról, de aztán itt meg is álltam. Egyszer körbefordultam, majd végighúztam a kezem a hasamon és a nadrágom gombjánál álltam meg. Azt szép lassan kapcsoltam ki, majd a zipzárt is fokonként húztam le. Nem csak a műsor kedvéért… Igyekeztem minél tovább húzni az időt, de Dylan műsort akar, akkor megkapja. Túlságosan nem jellemző rám a szégyenlősség és a fehérneműről is az a véleményem, hogy ugyan az, mint egy fürdőruha, most mégis tartottam tőle, hogy tovább vetkőzzek. Új szám kezdődött, ami már inkább volt jellemző egy sztriptízre, fel is merült bennem egy pillanatig, hogy minek van Marknál ilyen szám…? Na, de mindegy is, erre a zenére könnyebb volt mozogni, és lassan belejöttem még a vetkőzésbe is. Észre se vettem, már nem volt rajtam a nadrágom, de csak ekkor jött a „műsor” java. Egyenesen Dylanhez mentem és szemből beleültem az ölébe.

                Azonnal a combomra tette a kezét, amit ezért jól meg is csaptam, majd megfogtam mindkét csuklóját és a szék mögé húztam őket. Megvártam, míg engedelmesen összefűzi az ujjait, aztán elengedtem. Nem akartam a szemébe nézni, nem akartam rajta is ugyan azt látni, mint ilyenkor minden férfin, de mégsem tudtam ellenállni. Miközben a pólóm széléhez nyúltam, ránéztem, arra számítva, hogy a szeme majd a kezemet követi, de ha fogadtam volna, most vesztettem volna. Dylan egyenesen rám nézett, bele a szemembe és így is maradtunk, aközben is, hogy áthúztam a pólót a fejemen. Ott ültem az ölében, egy szál fehérneműben, de ő nem nézett meg, csak a szememet figyelte.

                Nem értettem, annyira nem értettem semmit. Miért kérte, hogy csináljam ezt, mikor nem is akarta látni? Miért nem akarta látni?  Csak ültünk szorosan egymással szemben és nem mozdultunk, csak mikor már véget ért a szám és valami kemény rock sláger indult el. Akkor felálltam, összeszedtem a cuccaim, belebújtam a nadrágomba és a pólómba, majd elhagytam a házat. Először vissza akartam menni a miénkbe, de útközben meggondoltam magam és inkább elsétáltam az ellenkező irányba a tóparton.

                Lehet mégse olyan jó, ha ez ember nem számol a következményekkel. Rendben, ki számított volna erre a fordulatra? Senki… De akkor is. Ha más indokkal is, de legalább valahogy lett volna másik út. Nem is tudom, mi zaklatott fel ennyire… Az, hogy négy fiú előtt, akik talán mind a barátaim, kellett levetkőznöm zenére táncolva, vagy az, ahogyan Dylan rám nézet? Tiszta libabőrös lett a karom. Leültem messze a tábortól, a tó partján egy kidőlt fa törzsére és nagyon sokáig gondolkodtam, a víz tükrén a hold képét figyelve. Végiggondoltam minden egyes napot, amit Los Angelesben töltöttem eddig, és rendeztem a dolgaimat. Először is, Junior nem más, mint egy barát és egy mostohatestvér, akit sikerült már majdnem annyira megkedvelnem, mint Beckyt vagy akár Robb-ot. Vele soha semmi mást nem tudnék elképzelni. Chad és Mark, olyanok együtt, mint a testvérek, akikkel nagyon könnyen szót lehet érteni, akikre lehet számítani, és akikkel lehet bohóckodni. Nem mondom, hogy teljesen megbíznék bennük, de azért annyira, amennyire egy emberben lehet, annyira igen. De annál, hogy kedvelem őket, nem éreztem sose többet és nem is tűnt valószínűnek, hogy fogok. Ott van még Sandra, aki Becky után a legjobb barátnőmmé nőtte ki magát. A kis korkülönbség semmit sem számít, főleg, ha valaki annyira kedves, jó indulatú, vidám és megértő ember, mint ő. És végül már csak Dylan maradt…

                Elővettem a „helyéről” az öngyújtót és megvilágítottam a törött kezem. Dylan a legnehezebb és a legbonyolultabb az összes közül… Kezdetben ki nem állhattam, aztán végül megbarátkoztunk. Vagyis, csak azt hittem, hogy megbarátkoztunk. Az sajnos igazából sose sikerült… Ezt a kezdetek óta tudhattam volna, de szerintem tudtam is. A tengerparti bulin, ahol teljesen kiborult a bátyja miatt, aztán, hogy szakított Sophieval. Mindkettőnek én voltam az oka, csak nem akartam meglátni. Miért? Mert féltem tőle. Hogy ha megkedvel és én is megkedvelem, elvágok még egy kapcsolatot a régi életemmel és kötök egy újat az ittenivel, ráadásul ott volt még akkor a Juiorral szembeni bizonytalanságom és az is, hogy úgy hittem, Dylanben ez csak egy múló szeszély és én sem lennék más, mint az előző rövid kapcsolatai.

                De nem, ő újra és újra bizonyítani próbálta az ellenkezőjét. Már egy hónapja ismerjük egymást, és ha már nem is olyan feltűnően, de folyamatosan küzd értem. Esélyt sem láthat arra, hogy mi ketten valaha egy pár legyünk, mégis, tovább próbálkozik egy olyan barátsággal, ami részéről azért nem működhet, mert többet érez, részemről pedig azért, mert ezzel tisztában vagyok. Már csak azzal kéne tisztában lennem, hogy én mit akarok?

                Először is ott van Ryan és San Francisco. Ha Ryanről lemondok, akkor arról is, hogy valaha visszamegyek. De ha a visszamenésről lemondok, azzal Beckyről és Rovvról is lemondok. És ez egy hülyeség… Szinte Becky hangján hallottam ezeket a szavakat. Ő bármilyen helyzetben itt lesz nekem örökre, szóval ez nem egy kifogás. És talán az sem kifogás, hogy Junior, meg a többiek és végtében az egész iskola véleménye. Tudom magamról, hogy nem érdekelnének… Innentől kezdve, csak én állok a magam útjában. És miért? A félelem miatt, amiről ma eldöntöttem, hogy elengedem és nem hagyom, hogy befolyásoljon.

                Elővettem a telefonom és egy új sms-be kezdtem. „Sajnálom Ryan, de jobb, ha mi ketten a mai nappal végezünk egymással.” Megírtam, de nem tudtam elküldeni…