Íme még egy fejezet. Jelentem már csak egy fél vizsgám van hátra (állattan 2 elméleti része) és 2 hét gyakorlatom egy szarvasfarmon, amit holnap kezdek.
Gondolom nektek sincs sok hátra a suliból/vizsgaidősuckból... :D Kitartás és jó olvasást! :)
Minden hisztim ellenére is kedd reggel 6-kor már a
csomagjaimmal együtt álltam a ház előtt és nem hittem el, hogy ez most tényleg
megtörténik. John vitt el mindnyájunkat a suli elé, természetesen, hogy még
jobb legyen a napom, anyát sem lehetett otthon hagyni. A parkolóban a sok autó
között már egy hatalmas nagy fehér busz is állt és nyelte el a folyamatosan
érkező csomagokat. Én nem hoztam túl sok mindent, csupán egyetlen bőröndöm
volt, az is kisebb, mint Junioré. Kész rejtély mit pakolhatott bele… Junior
hamar letudta a bepakolást és a búcsúzkodást is és mire én John segítségével
helyet szorítottam a bőröndömnek, ő már el is tűnt az izgatott tömegben.
-
Majd hívj, ha megérkeztetek. – mosolygott John,
és némi együttérzést láttam a szemében, ahogy a szenvedő arcomat nézte.
-
És
vigyázz nagyon a kezeddel, ne erőltesd meg! És csak semmi hülyeség, rendben?
-
Oké. – hagytam, hogy megszorongasson és majdnem
ő maga törje össze a kezem még jobban.
Ennyit az óvatosságról. Intettem még egy utolsót a busz
lépcsőjéről, aztán felmásztam az ülések közé. Pár percig semmit nem láttam, nem
hogy széket, de még az arcokat se láttam külön-külön, annyian voltak. El fogunk
ennyien egyáltalán férni ezen a buszon? Ha nem, akkor én szívesen maradok…
Körülnéztem, mikor már nem fájt a fülem a hangzavartól és hozzászokott a szemem
a körülményekhez. Juniort kerestem, hátha foglalt nekem helyet valahol, de a
legnagyobb meglepetésemre teljesen el is feledkezett rólam. Nem csoda, hisz
neki már foglalt valaki helyet… Sandra. Nem tudtam haragudni és még csak
rosszul sem esett, csupán örültem, hogy ennyire jól alakulnak a dolgaik.
Megtaláltam Chadet és Markot is, de ők szokás szerint egymás mellett ültek és
valamelyikőjük ipad-jén néztek egy filmet. Ez a lehetőség is kiesett… Valahogy
éreztem, hogy ennyi szerencsém se lesz, de azért még reménykedtem. Sajnos üres
hely már csak az volt, ami mellett Dylan ült. Megforgattam a szemem, mondtam
egy cifrát a kis angyaloknak, akik nem segítettek meg ma és lehuppantam az üres
helyre. Dylan nem nézett rám, csak az ablakon nézett ki. Nem baj, jobb is így,
ha csak akkor játsszuk el a nagy barátságot, ha van közönség is.
Elővettem
a kis táskámból a telefonom és a fülhallgatóm, összeszereltem őket és bedugtam
a fülem. Olyan hangosra állítottam a zenét, hogy ne halljam a zsivajt, majd
hátradöntöttem a fejem, becsuktam a szemem és próbáltam nem tudomást venni
arról, hogy rugdossák a székem, a lábam és közbe még a busz is elindult egy
remek kacskaringós úton. Most jut eszembe, azt se tudom hová megyünk…
Már egy
jó ideje utaztunk, mikor úgy döntöttem, lesz ami lesz, kinyitom a szemem.
Legyőztem a kíváncsiságom, nem néztem rögtön Dylanre, csak az után, hogy már
minden más jól megnéztem. Nem tévedtem… Kissé felém fordulva ült, a fejét az
ablaknak támasztotta, a karját összefonta a mellkasán, amin most különösen
kirajzolódtak a „kis” izomkötegek és leplezetlen mosollyal figyelt. Felhúztam a
szemöldököm, mire ő jelentőségteljesen a fülhallgatóra nézett… Sóhajtottam egy
kicsit, de kikapcsoltam a zenét.
-
Szia. – köszönt, bár én nem épp erre a kezdésre
számítottam.
-
Szia.
-
Hogy van a kezed?
-
Sajog.
-
És a másik?
-
Nem is érzem. – tényleg így volt, persze ha nem
nyúltam épp hozzá.
-
Aha… Azt hittem valahogy kihúzod majd magad a
kirándulás alól.
-
Próbáltam, de nem akartam Juniort cserbenhagyni…
-
Erre ő hagyott cserben téged.
-
Nem baj… Örülnék, ha összejönne nekik.
-
Hmm… - csak ennyit reagált és újra kinézett az
ablakon.
-
Ezt meg hogy értsem?
-
Sehogy.
-
Oké. – ha így játszunk, hát legyen.
Elkönyveltem, hogy ez ma hülye, visszatettem a zenét a
fülembe és kerestem valami olyat, aminek a szövege segített levezetni a pár
perc alatt felgyülemlett feszültséget. Legközelebb csak akkor néztem körül,
mikor a busz megállt. Egy benzinkúthoz értünk, most lehetett vásárolni, kimenni
mosdóba és stb… Úgy gondoltam, bármi jobb, még a tétlen sétálgatás is, mint
tovább itt ülni, ezért felálltam és lemásztam a buszról.
Hát, az
rögtön kiderült, hogy tévedtem, rosszabb volt leszállni, mint egyhelyben
maradni, mert szinte azonnal belebotlottam Sophieba.
-
Azt hittem, ekkorra már dúlni fog a nagy szerelem.
Na, mi van? Csak nem belerondított a levesbe a gonosz bátyuska?
-
Bal kézzel még a te orrod is betöröm, ha nem
fogod be a szád…
-
Ne légy úgy eltelve magadtól… Ezek szerint
mégsem jössz be Dylannek. Valami hibádzik benned.
Épp eleget táncoltak ma az idegeimen, elfogyott a türelmem,
így egy mozdulattal elkaptam a bal kezemmel Sophie pólóját és nekinyomtam a
busz oldalának. Szerencsére azon az oldalon álltunk, ahol nem nyílt ajtó…
-
Tényleg jobban járnál, ha befognád a szádat…
-
Lehetsz nálam erősebb, nem érdekel. Bőven elég
nekem, hogy én legalább egy kis időre kellettem Dylannek. – most komolyan azzal
van el, hogy dicsekszik azzal a pár hónappal, amit együtt töltöttek?
Ez bolond. Nem volt rá jobb szavam, simán bolond…
-
Tévedsz. – csak ennyit mondtam, értse, ahogy
akarja és otthagytam.
Bementem inkább a benzinkútra, elmentem wc-re, majd vettem
egy zacskó m&m’s-et és visszatértem a buszhoz. Dylan vagy nem mozdult, vagy
már vissza is tért a helyére.
Leültem
és kibontottam a cukorbevonatú csoki drazsékat tartalmazó kis zacskót és
beleöntöttem egy jó adagot a markomba. Mindet megettem, kivéve a
narancssárgákat… Azok sose voltak szimpatikusak.
-
Miért csak a sárgákat hagyod ki? – kérdezte
Dylan, mikor feltűnt neki, hogy amikor csak sárga maradt a kezemben, új adagot
töltöttem a tenyerembe.
-
Ne tudom, azokat nem szeretem. – kicsit
lenyugodtam, Sophie remek volt a düh levezetésére, így annyi jóindulatot
megengedhettem magamnak, hogy felajánljam Dylannek az m&m’s narancssárga
szemeit.
Az út további részében sem beszélgettünk, de nem zárkóztam
már el annyira attól, hogy egyáltalán hozzám lehessen szólni.
-
Nem vagy kíváncsi rá, hogy hová megyünk?
-
Elárulhatod, ha akarod, de ha csak nem Disney
Land a cél, akkor valószínűleg egy nemzeti park…
-
Hát, nem épp Disney Land… - bólogatott –
Californiába, a Plumas nemzeti parkba megyünk.
-
És, itt milyen fergeteges programok várnak ránk?
– az ironikus felhang persze nem maradhatott ki.
-
Kirándulás az erdőben, úszás és csónakázás a
tavon…
-
És mik a valódi programok?
-
Minden éjjel részegség, minden másnap macskajaj.
-
Micsoda meglepetés… Akkor Junior nagy bőröndje
sem rejt mást, csak alkoholt?
-
Nagyon
valószínű.
Egyre jobbak a kilátások… Ha szerencsésen mindenki be tud
rúgni, akkor nem ígérem meg, hogy az, aki beszól nekem megéri a reggelt, főleg
ha szőke haja van, idegesítő és Sophienak hívják.
Alig
fél órán belül már meg is érkeztünk a park határát jelölő táblához. Innen már
mindenki elhallgatott, az orrok az ablakhoz tapadtak és várták, hogy meglássák
a sok kanyargás után a szállást. Nem lepődtem meg, semmi extrát nem találtunk
az utolsó kanyar után, csupán pár fa épületet, középen egy fokkal nagyobb fa
épülettel. 
Az első
nap nem volt program, csak szabadfoglalkozás ebédig, amit mi Sandrával úgy
használtunk ki, hogy felfedezőkörútra indultunk és én közbe kikérdeztem a
buszútról. Ő boldogan mesélt is, de sajnos van annyira okos, hogy észrevegye,
velem nem volt minden rendben.
-
Van valami baj?
-
Nem, dehogy. Nincsen.
-
A kezed fáj? – rábólintottam és reméltem, hogy
ennyiben hagyhatjuk a dolgot. – Tényleg, meséld már el, mi történt a bálon…
Azóta se mondtad el normálisan.
Nem volt kedvem se mesélni, se megerőltetni az agyam és
közben hazugságokra emlékezni és újakat kitalálni, de addig-addig könyörgött,
míg megtörtem.
-
Nem történt igazából semmi, csak hirtelen
megjelent Adam és nem engedett el. Szerencsémre mégis valahogy kicsúsztam a
kezéből és ki akartam szaladni az asztalokhoz, ahol mindenki állt, de még
előtte utolért. Megszorította a karom én pedig ösztönösen behúztam neki egy
nagyot.
-
Dylan pedig nagyon kiakadt.
-
Már nem ez volt Adam első ilyen húzása.
-
És végül hogyan sikerült Dylant leállítani?
Hallottam már róla, hogy dühében tönkretett dolgokat. Amikor utána mentél, csak
remélni tudtam, hogy nem esik nagyobb bajod vele, mint a bátyjával.
-
Nem féltem tőle. Vagyis, de, egy kicsit. Viszont
mikor láttam, hogy be akarja törni az üveget, akkor nem tudtam tétlenül állni.
Szerencsére meggyőztem, hogy hülye ötlet és felesleges.
-
Hogyan győzted meg? Erre vagyok kíváncsi, de
csak nem akarod elmondani.
-
Nem tudom, már nem emlékszem.
-
Mondtál neki valamit?
-
Igen.
-
Csináltál valamit?
-
Igen.
-
Megcsókoltad?
-
Igen. NEM! – azt hittem mentem lesül a képemről
a bőr szégyenemben, hogy ennyire könnyen túl tudott járni az eszemen! Ez
hihetetlen!
-
Tudtam én. – basszameg, a picsába…
-
Mit?
-
Dylan egész úton ott ficánkolt melletted a
buszon, vagy percenként pillantott rád és esküdni mertem volna, hogy titeket
láttalak az ablakból aznap, mikor először bejöttél törött kézzel!
-
Sandra ez nem…
-
Ne akarj hazudni. Nyugi, köztünk marad.
-
De nincs, aminek köztünk kéne maradni, nem
érted? Nincs semmi és nem is lesz.
-
Miért?
-
Mert nem.
-
Pedig ahogy látom eléggé felzaklat… - nem tudta
levakarni magáról a vigyort, viszont nekem egyre több kedvem volt letörölni.
-
Hagyjuk inkább ezt, rendben?
-
Okéé. – ezt csak úgy mondta, mert később se
tudtam lelőni…
Állandóan ugrált, pörgött és szökdécselt mellettem, mint egy
rossz 5 éves gyerek. Én meg mellette egy fáradt anyának éreztem magam…
Ebédhez
csengettek és lassan mindenki beáramlott a nagy faépületbe. Valami ízetlen
leves és tészta volt a kaja, de pár falatnál amúgy se ment le egyikből se a
torkomon.
-
Továbbra is szabadprogram van, lehet fürdeni,
vizibiciklizni, csónakázni, a kijelölt határokig az erdőben sétálni és persze
használhatjátok a sportpályákat. Este 7-kor vacsora, akkor elmondjuk a további
tudnivalókat. Jó szórakozást!
Minél előbb szabadulni akartam, mert az étkezés alatt végig
Dylan és Junior ült velem szemben, míg az egyik oldalamon Mark a másikon pedig
Sandra. Ahogy lehetett menni, kitoltam a székem, de Sandra gyorsabban feldobott
egy javaslatot.
-
Nem megyünk egyet úszni, amíg még süt a nap és
meleg a víz?
Mindenki helyeselt, csak én mondtam, hogy „nem”, mikor
Sandra direkt rám nézett.
-
Naaa! Gyere már!
-
Nem.
-
Ha nem jössz fürdeni, akkor este játszanod kell
a pókerpartin. – magamban elmosolyodtam Dylan fenyegetésén… Még nem tudja, mire
vállalkozott.
-
Akkor pókerezünk. – rántottam meg a vállam, majd
visszamentem a faházunkba.
Sandra csak pár perccel később ért utol.
-
Biztos nem jössz?
-
Biztos.
-
Dylan miatt?
-
Nem, hanem mert esetleg nem lehet vizes a
gipszem. – egyébként igen, miatta és mindenki más miatt. Tényleg nem volt
kedvem pancsikálni, de az csak ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy nem is
szabad.
-
Basszus, tényleg. De akkor miért mentél bele a
pókerezésbe?
-
Öröm lesz lealázni őket.
-
Tudsz pókerezni? – nyíltak ki egy kicsit a
szemei…
-
Nem is akárhogy! – mosolyodtam el végre én is.
Végül
kimentem Sandrával a tó partjára, leültem egy nagy kőre és belelógattam a lábam
a vízbe. Néztem egy ideig, ahogy mindenki úszkál és játszik, aztán felálltam és
feltűnés nélkül elsétáltam. Ahogy néztem a fákat, kedvet kaptam érezni is a hűs
árnyékot, ezért egy széles ösvény felé vettem az irányt.
Addig
sétáltam, míg teljesen be nem töltötte a gondolataim az erdő.
Végül leültem egy nagy sziklára, ahonnan káprázatos kilátás
nyílt a tóra és ahol akkora csend volt, hogy el se hittem, hogy a közelben egy
hatalmas gimisekből álló csoport kirándul.
Sosem
voltam nagy természetjáró, de nem utáltam az ilyen helyeket, hisz ezeknek is
megvan a maga hangulata. Egészen kikapcsoltam, ahogy törökülésben ültem a
langyos kövön és hallgattam a madárcsicsergést és a víz halk hullámzását.
-
Leülhetek? – kérdezte Dylan hangján egy árnyék a
hátam mögül. Bólintottam. – Csak azt akartam elmondani, hogy nem muszáj
pókerezned, ha nem akarsz. Sandra elmondta, hogy nem lehet vizes a kötés és
teljesen jogos, csak elfelejtettem. – lehet, hogy várt valami választ, de nem
tudtam neki megadni. Ha kinyitnám a szám, elkezdene minden feljönni belőlem,
amit meg akarnék beszélni vele. – De igazából azért kerestelek meg, hogy a
segítséged kérjem.
Hát, meglepett. Nem vártam, de sikerült neki. Végül
elfordultam a víztől és szembenéztem Dylannel. „Erős vagy. Erősebb vagy…” Mondogattam magamba, de ki tudja mennyit
használt.
-
Szóval két hét múlva lesz Junior születésnapja.
És arra gondoltam, hogy rendezni kéne neki valami bulit, vagy nem is tudom… És
örülnék neki, ha esetleg, segítenél benne egy kicsit. Megtervezni,
megszervezni… Egyáltalán kitalálni…
-
Rendben. – mondtam határozottan, mintha mi sem
lenne természetesebb.
-
De… Tessék? – ráncolta a homlokát, mintha nem
értené.
-
Segítek. – hagytam egy kis időt, hogy
feldolgozza. Visszafordultam a víz felé, felhúztam a térdeim, átkaroltam és
megtámasztottam az állam.
-
Öh… Köszönöm. – hallottam, ahogy lecsúszott a
szikláról, majd ágropogással kísérve elsétált.
Furcsa, mennyire hamar változnak a körülmények, és velük
együtt az emberek. Lassan egy hónapja, hogy elköltöztünk San Franciscoból és ez
idő alatt annyi mindent éltem át, mint talán összesen 18 év alatt. Dühös
voltam, aztán beletörődtem, megnyíltam és hazudtam egyszerre. Teljesen
elvesztettem önmagam. Már alig emlékszem a régi Layniere, akit el se lehetett
szakítani a barátaitól, aki állandóan csavargott, akinek rosszak voltak a
jegyei, aki feleselt és csak a mának élt. Most pedig minden a visszájára
fordult. Egyedül maradtam és azt az embert is lököm el magamtól, aki a végsőkig
próbálkozik. Állandóan spekulálok, a jövőn jár az eszem és nem azon, hogy
hogyan tehetném a most-ot széppé. Igen, aki túl sokat aggódik a holnapon, az
nem éli át a mát.
Két
vadkacsa úszott át előttem a vízen. Sokáig néztem, ahogy bejárták szinte az
egész tavat, néha lebuktak a víz alá, majd újult csillogással a tollukon buktak
elő. A víz lepergett róluk és nem zavartatták magukat, ha a másik lefröcskölte.
Hagyták magukat az enyhe széllökésekkel arrébb sodorni és nem törődtek azzal,
hogy mi van rajtuk kívül a világban. Ha most egy vadász venné őket célba és
húzná meg a ravaszt, biztosra veszem, hogy boldog lenne az utolsó pillanatuk.
Én is ilyen akarok lenni. Talán csak fel kéne már buknom a víz alól és hagyni,
hagy menjen az élet úgy, ahogy akar… Talán nem kéne azzal törődnöm, hogy mi
volt tegnap, és hogy mi lesz holnap.
Lemásztam
a szikláról és miután egy utolsó pillantást vetettem a vadkacsákra,
visszaindultam a tábor felé. Épp időben érkeztem a vacsorához. Még gyorsan be
akartam szaladni a szobába és felvenni egy másik pólót, mert ebben az
ujjatlanban azért kezdett hűvös lenni, de mikor a szúnyoghálós ajtóhoz értem,
megtorpantam. Két ember volt a szobában és éppen azt a pillanatot kaptam el,
ami egy csók előtt az utolsó. Elvigyorodtam Juniort és Sandrát nézve és úgy döntöttem,
inkább hagyom a kardigánt a fenébe. Lementem a lépcsőn és pont beleütköztem
Dylanbe.
-
Bo… - kezdte volna, de villámgyorsan befogtam a
száját, és arrébb vontam az ajtótól.
Csak akkor engedtem megszólalni, mikor már jó pár méterre
voltunk, úton az ebédlő felé.
-
Ezt miért kellett?
-
Majdnem elrontottál egy pillanatot.
-
Milyen pillanatot? – szélesre húztam a szám és ő
gyorsan megértette – Tehát ezért tűntek el! Már mindenhol kerestem Juniort…
Lassan csend ereszkedett közénk… Ha Juniornak van barátnője,
akkor ő boldog. Ha ő boldog valakivel, akkor nem fájna neki… Nem. Ezt most kell
befejeznem. Rég rossz, ha ezen gondolkozom. Ránéztem Dylanre, de az ő arcáról
sem lehetett semmit sem leolvasni. Ha ilyen jó pókerarc, akkor érdekes játék
elé nézünk.
/Dylan/
Legalább már szóba áll
velem. Nem menekül el. Pedig ma is sikerült hoznom a formám és elsütnöm egy két
bunkóságot. Az út elején, azt hittem, hogy hiába ül majd mellettem, egy
szakadék lesz majd köztünk, de úgy éreztem, találtam még egy utolsó kötélhidat,
mikor megláttam, hogyan fenyegeti meg Sophiet. Nem hallottam, mit mondtak, de
Laynie arca annyira határozott volt… Olyan tűz égett a szemeiben… Csodáltam,
hogy Sophia haja hogy nem gyulladt fel. Tényleg nem tudom, mi lehetett, de ha
Sophiet ismerve én voltam a téma, adjunk ennek 90% esélyt, akkor Laynie velem
kapcsolatban reagált valamire így. Arra, hogy ez nekem jó 50% esélyem volt, de
miután megtelt a szám narancssárga m&m’s-ekkel, úgy éreztem, inkább 100%.
Ahogy
megérkeztünk és beosztottak minket, láttam, hogy Sandra és Laynie összekerült,
így csak el kellett kapnom a megfelelő pillanatot, hogy beszélhessek Sandrával.
Megkértem, hogy segítsen nekem, cserébe pedig én is segítek neki. Ha ő beszél
Laynievel én öntök egy kis magabiztosságot Juniorba. És lásd, a terv működött.
Laynie hajlandó segíteni nekem a buli megszervezésében, beszáll a pókerbe este
és még hajlandó beszélgetni is velem, és az elmondások alapján Sandra is
megkapta, amire vágyott. Már csak én szeretném megkapni azt, amire én vágyom. De
nem leszek még egyszer hülye és türelmetlen. Megvárom, míg ő is rájön arra,
amire a bál napján én is. Hogy beleszerettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése