21. Fejezet

Sziasztok!

Rájöttem, hogy nem vagyok önző, az élet semmilyen terültén sem, így hát nem várok el kommenteket a fejezetekért cserébe. Így hát, amíg van kész fejezet, és amikor eszembe jut feltenni, fel is teszek!
Jó olvasást!

Mire a kórházhoz értünk a kezem már rettentően fájt, nagyon bedagadt és be is lilult. A sürgősségire mentünk, ami szinte teljesen üres volt, így azonnal sorra is kerültünk. A doki csak ránézett a kezemre és rögtön megmondta, hogy eltört, de azért elküldött egy röntgenre. A végeredmény három törött ujj. Kaptam szép kis merevítőt, bekötöztek, telenyomtak fájdalomcsillapítóval, majd haza is engedtek. A fájdalomcsillapítótól annyira kába lettem, hogy mikor beültem a kocsiba, azt hittem menten elnyom az álom. Hát, igazam lett, nem azonnal, de három percen belül elaludhattam, mert a következő kép már egy idegen szoba volt, ahol reggel ébredtem. Még mindig az báli ruha volt rajtam, csak a cipőm hiányzott a lábamról, de azt is megtaláltam rögtön az ágy mellett. Fel akartam ülni, de mikor rá akartam támaszkodni a kezemre, olyan fájdalom hasított végig benne, hogy nem tudtam nem felkiáltani.

-          A picsába… - néztem a bekötözött kezemre és rájöttem, hogy sajnos a tegnap éjszaka tényleg megtörtént, nem csak álmodtam, vagy hallucináltam.

Nagy nehezen felkeltem, a kezembe vettem a cipőm és halkan kiléptem egy folyosóra. Már mikor felébredtem, feltűnt milyen szép ez a ház, de ahogy lenéztem az előszobába, csak akkor tudatosult, hogy Dylannél vagyok. Lassan lementem a lépcsőn, majd az aljából visszanéztem az emeletre. Komolyan elaludtam és fel sem ébredtem rá, hogy valahogy kivett az autóból és felvitt az emeletre? Hogy bírt el? Te úristen… Megláttam magam az előszobai tükörben, és még a képem se volt olyan ijesztő, mint amire számítottam, csupán olyan fehér voltam, mint a fal.

-          Ugye nem szökni készülsz? – jelent meg a nappaliban Dylan. – Gyere, egyél valamit, aztán hazaviszlek.

Nem akaródzott elindulni…

-          Van minden, mi szem szájnak ingere, na. Gyere.  – vettem egy nagy levegőt és beléptem a nappaliba, majd azon át a konyhába.

Leültem az asztalhoz és hagytam, hogy Dylan elém pakoljon mindenféle finomságot, de őszintén csak egy kis gabonapehelyre vágytam, sok hideg tejjel. Nyúltam volna érte, hogy megcsináljam, de nem tudtam semmit se megfogni a bekötözött kezemmel.

-          Megengeded…? – nyúlt a gabonapehely után, és öntött nekem a tálba egy hatalmas adagot, majd jól felöntötte tejjel.

A kanalazást, bár bénán, de megoldottam bal kézzel is. Egy ideig feszengtem, ahogy ült velem szembe és azt figyelte, hogyan szerencsétlenkedem, de aztán észrevette magát és elkezdett jobbra-balra pakolászni. Ahogy körülnéztem, megláttam egy képet az egyik polcon. A két fiútestvér volt rajta és eszembe jutott, hogy ez Adam háza is.

-          Ugye… - szólaltam meg ma talán először, és ahogy Dylan hátrafordult, követte a tekintetem.

-          Nincs itt, nyugi. Elküldtem.

Megkönnyebbültem. Jelenleg csak egy bal kezem van, amivel még el tudom ugyan törni az arccsontját, de akkor az a másik kezembe fog kerülni és teljes nyomorékká válok. Kínos volt ez a hatalmas csend közöttünk, de nem tudtam mit mondani. Hatalmas, elmondhatatlanul hatalmas hiba volt, ami tegnap történt és úgy fest, ez a kialakuló barátságunkba fog kerülni… Miután befejeztem az evést, vettem a cipőmet és Dylan, tartva a szavát, azonnal haza is vitt. A ház előtt állt meg. Nem tudtam mit mondani, így a végén egy olyan kérdést tettem fel, amit én magamnak nem tudtam megválaszolni.

-          Megérte?

-          Meg. – ő viszont határozottnak tűnt.

Nem tudom, hogy ettől most jobb, vagy sem, bár a bizonytalanságnál minden jobb. Kiszálltam és bemenetem a kapun. Csak akkor hajtott el, mikor már a bejárati ajtón is nagy nehezen bejutottam. Lerúgtam a cipőm az előszobába, de ezzel akkora zajt csaptam, hogy a konyhában lévő John figyelmét rögtön fel is hívtam magamra.

-          Laynie? – nézett ki az előszobába, aztán meglátta a kezem. – Veled meg mi történt?

-          Betörtem egy orrot.

-          Tessék?

-          Önvédelem volt.

-          Valaki megtámadott? – kerekedtek el a szemei.

-          Nem, csak egy részeg gyerek nem szállt le rólam, elkezdett taperolni én pedig behúztam neki egyet.

-          Voltál orvosnál?

-          Igen, három eltört.

-          Mi tört el? – jelent meg anyám is a lépcsőn. Nagyszerű.

Csak felemelte az említett végtagot.

-          Úristen! – szörnyülködött el, majd hozzám szaladt, hogy megnézze más bajom nincs-e. – Hogy történt?

-          Behúztam egy bunkónak. – anya már pontosan tudja, milyen embereket takar nálam ez a kifejezés.

Nem tudott mit reagálni, tudom, egyszerre tartotta jó és rossz döntésnek is.

-          Junior mondta, hogy Sandránál alszol, de nem gondoltuk, hogy ezért.

-          A fájdalomcsillapítók nagyon elálmosítottak, így jött ki.

-          Persze. Menj csak fel, pihenj és ha kell valami csak kiálts.

-          Köszönöm.

Fel is mentem rögtön, de végig azon csodálkoztam, hogy Junior milyen kis hazudós lett. Ahogy felértem, rögtön az ő szobájába kopogtam be és megvártam, míg kinyitotta, tanulva a hibáimból.

-          Laynie! Hogy vagy?

-          Eltört három ujjam.

-          Basszus. Ott kellett volna lennünk.

-          Jajj, hagyjad már, nem vigyázhatják mindig a léptem az életem végéig.

-          Jó, de akkor is…

-          A végén ott voltatok, az a lényeg. Lehetett volna rosszabb is.

-          Az biztos. Dylan hogy viselte?

-          Nem tűnt túl zaklatottnak, már a kórházban sem.

-          Akkor jó. Örülök, hogy meg tudtad nyugtatni. Attól tartottam, hogy valami nagy baromságot csinál. Már vert szét szertárt dühében…

-          Na jó, elmegyek, lefekszem pihenni, mert már nagyon lüktet a kezem. – épp elég volt ennyi a Dylan témából.

-          Majd később benézek hozzád, ha nem alszol.

-          Oké.

A szobámba érve végre megszabadultam a ruhámtól, ami bár gyönyörű volt és egy ideig kényelmes is, de ebben aludni, meg minden, azért nem egy leányálom. Leterítettem a székemre, belebújtam egy cicanadrágba és egy pólóba, majd bedőltem az ágyba.

                Elővettem a fájdalomcsillapítót, amit az orvos írt fel és bevettem egy szemet. Nem is telt el sok idő, mire hatni kezdett és már pont gondoltam, hogy alszom egy kicsit, mikor csörgött a telefonom. Csak mondd, hogy nem Dylan és nem Ryan. Elegem van a hétvégére minden hímneműből… Szerencsére Becky volt.

-          Mizu? Milyen volt a bál?

-          Jó, végül is. Csupán három ujjam törtem el.

-          Micsodaaaa? Elestél a nagy cipődbe, vagy mi?

-          Nem, betörtem Dylan bátyjának az orrát.

-          Ezt most meséld el akkor rendesen. – én pedig elmeséltem mindent, kihagyva azt a rész, amikor Dylan elszaladt én meg utána. – Hű. Hát, durva egy bál lehetett! És, hogy vagy? Nagyon fáj?

-          Most épp nem, mert vettem be fájdalomcsillapítót, de ám elég szar.

-          Kibírod.

-          Persze.

-          Na jól van, akkor hagylak pihenni, majd akkor holnap hívj, ha felkeltél, nem ébresztelek fel.

-          Már megérte eltörni a kezem.

-          Haha. Pussszi, jobbulást! Robb-tól is!

-          Köszi, pusszi.

Letettem a telefont az éjjeliszekrényre, visszadőltem a párnámra és hagytam, hogy most már tényleg elnyomjon az álom.

                Nyugtalanul aludtam, furcsa álmaim voltak végig… Nem volt semmi értelme, csupán zavaros, de nyomasztó érzések és benyomások kavarodtak bennem, fényekkel, színekkel és formákkal tarkítva. Olyan volt, mint valami absztrakt festmény 3D-ben. Rossz hangulatban ébredtem, a gyomorkorgásom pedig nem javított a helyzeten. Levonszoltam magam a földszintre, szerencsére pont időben a vacsorához. Vacsora? Tényleg, kint már be is sötétedett… Ennyire elaludtam volna? Fel se tűnt, hogy fáradt voltam. Ez a nap már ilyen és kész. Ettem, de csak levest bal kézzel, majd visszatértem a puha ágyamba és reggelig aludtam megszakítás nélkül.

Becky tényleg nem keltett, így simán tudtam reggel kilencig is aludni. A változatosság kedvéért a kezem továbbra is fájt, pedig igazán szurkoltam, hogy gyorsan elmúljon a sok alvástól. Feltápászkodtam, de ha már úgy kezdődik a nap, hogy mosott szarnak érzem magam, akkor a folytatástól sem remélhetek sokat. És hogy mi volt az oka a nyúzottságomnak? Igaz, hogy aludtam, rettentő sokat aludtam, viszont végig álmodtam. Már nem a hülye színes pacákat láttam legalább, de a további álmaimnak is épp annyi értelme volt. Álmodtam akciót, hogy üldöznek, menekülök, bujkálok… Aztán álmodtam furcsa tündérmesét is, amiben minden halványan derengett és csillogó köd lepett el mindent, és még sok már összefüggéstelen baromságot.

                Nagy nehezen rákényszerítettem magam egy fürdésre, amit igen nehéz volt úgy megoldani, hogy a jobb kezem ne legyen vizes. Ahogy a balra fókuszáltam, csak akkor vettem észre az azon éktelenkedő lila foltokat is. Adam szorításának helye… Nem hittem, hogy így megmarad. Érzékeny volt, ha hozzáértem, de különösebben nem zavart. Majd eltűnik. Próbáltam valami értelmessel és hasznossal eltölteni a hétvég utolsó napját, de a pakolászáshoz egy kéz kevés, a tanuláshoz ennyi fájdalom sok… Szerencsére nem volt olyan rossz a kezem, hogy gyógyszert kelljen bevenni, mert az biztos, hogy azzal az utolsó napra is kiütném magam. Aztán eszembe jutott, hogy felhívhatom Beckyt, hogy felhívhatom Sandrát és hogy beszélgethetek Juniorral is akár, így végül mégsem unatkoztam annyira, mint azt felkelés után gondoltam, hogy fogok majd. Hamar eljött az este és rájöttem, hogy túl hamar is.

                Holnap újra iskola, amit most törött kézzel kell kibírni, ráadásul fájdalomcsillapító nélkül, ezen felül fogalmam sincs, hogy hogyan fogok tudni majd jegyzetelni, és hogy hab is legyen a tortán, ott lesz majd Dylan, akivel fogalmam sincs, hogy mit kezdjek. Főleg abban a kritikus negyvenöt percben irodalmon. Ezeknek a gondolatoknak hála semmit nem sikerült aludnom. Egyszerűen hihetetlen. Inkább felkeltem és elkezdtem készülni fél hatkor, mert gondoltam, hogy amúgy is lassabb leszek a szokottnál, és tessék, így is éppen hogy kész lettem.

                Beértünk a suliba és tudatosult bennem, hogy én csak azt hittem, hogy senki nem vett észre semmit a verekedésből. Pedig de, sokan is és úgy terjedt a hír, hogy hétfőre már mindenki tudta. Sőt, ami a legmeglepőbb volt, már youtube-on is megtalálható volt a jobb egyenesem. Ja, bocsánat, eszembe se jutott, hogy ez itt Los Angeles, a sztárok városa, amikből mondjuk még egyet nem láttam sehol, de semmi probléma. Szóval a sztárok városa, ahol az embereknél mindig van egy kamera vagy egy fényképezőgép, hogy megörökítsék az érdekes pillanatokat, amiket aztán feltehetnek a youtube-ra, hogy az egész világ láthassa, milyen menő gyerek valaki, mert látott valamit és fel is vette.            

                Jó, nyugalom, ezen felesleges magamat izgatni; hajtogattam, míg nem szépen lassan el nem hittem. Sophiet egyszer véletlen felénk sodorta az iskola árja, de ahogy meglátott minket, inkább fülét farkát behúzva elsunnyogott. Nem is volt semmi gond, a tanárok elnézőek voltak a kezem miatt, pláne hogy hallották is a történetét. Én egész nap csak figyeltem, helyettem Junior írta a saját jegyzetét, lehetőleg olvashatóan, hogy azt később én lemásolhassam. Aztán eljött a nem várt pillanat, mikor Junior külön vált tőlünk és nekünk, Dylannel be kellett vonulnunk az irodalom előadóba. Elgondolkodtam rajta egy percig, hogy átüljek-e esetleg egy másik padba, de a szokás hatalma mégis a megszokott helyemre vitt. Nem beszélgettünk, még csak egymásra se néztünk… Nem, ez így nem igaz. Dylan figyelt, rám nézett, látszott, hogy ha vevő lennék, beszélne, de nem voltam az. Direkt belógattam a hajam kettőnk közé és a bal kezemre támasztottam le a fejemet. Hiba volt, egyszerűbb lett volna álszentül beszélgetni.

-          Ez micsoda? – ért hozzá a bal csuklóm egy különösen érzékeny pontjához, mire azonnal felszisszentem. – Ez Adam volt?! – azt hittem mentem üvöltözni kezd, de csak suttogva kiabált. – Ezt ő csinálta? – bólintottam. – Miért nem mondtad el?

-          Miért mondtam volna?! – már kezdtek az előttünk ülők érdeklődve hátra figyelni, ezért úgy döntöttünk, egy alkalmas pillanatban kiszökünk a hátsó ajtón.

Végigviharzottunk a folyosón, ki, egészen a parkolóig, és csak ott kezdtük el egymás fejének leszedését.

-          Miért?! Csak talán azért, mert az ÉN bátyám tette, VELED, aki aznap az ÉN párom voltál és mellesleg egy barátom, mellesleg egy LÁNY!

-          És? Nem tartozol értem felelősséggel és „mellesleg” minek kerítettem volna nagy feneket pár lila foltnak?

-          Ezek nem egyszerű lila foltok! Ezt bántalmazásnak hívják!

-          És azt nem, hogy én betörtem az orrát?

-          Nem! Az önvédelem volt!

-          Védelem? Mitől? Azt ne mond, hogy ha nem teszek semmit, ti nem értek oda másodperceken belül. Nem önvédelem volt, meg akartam ütni és igen is jól esett!

-          Elhiszem, de akkor, abban a pillanatban az önvédelem volt!

-          Miért akarsz meggyőzi arról, hogy azt gondoltam, amit te most gondolsz? Vannak önálló véleményeim, köszönöm.

-          Isteneeem! Miért vagy ennyire makacs és önfejű?! Miért?

-          Na végre egy őszinte megnyilvánulás! Már mióta erre vártam!

-          Egyszer sem hazudtam neked! Egyszer sem! – kiabálta egyenesen bele az arcomba.

Mindketten teljesen kifulladtunk a nagy veszekedésbe.

-          Egyszer igen.

-          Tessék?

-          Egyszer hazudtál.

-          Mikor?

-          Amikor az mondtad, csak egyszer akarsz megcsókolni.

Végig se gondoltam, hogy mik szakadtak csak úgy fel belőlünk, ezt az utolsó mondatot, pedig végképp sosem akartam hangosan kimondani.

-          Igazad van, hazudtam. – álmodom, vagy ezt most ő tényleg ki is mondta?

-          Ez így nem fog menni. – visszavettem a hangerőből és ezt szinte csak magamnak mondtam. Szinte, mert tudtam, hogy Dylan is hallja, tudtam, hogy ő is így gondolja.

-          Nem.

Mindketten csak fel alá sétálgattunk percekig, mikor ő újra megszólalt.

-          Az én hibám volt. Nem kellett volna… Ha nem mondok semmit…

-          Akkor is megtörtént volna. – nem tudtam hagyni, hogy magát hibáztassa. – Főleg, mivel én mentem utánad. Ha hagyom, hogy valamelyik fiú keressen meg…

-          Akkor nem tudtam volna lenyugodni.

Ha követett el valamelyikünk is hibát, azt már ne lehet megmondani. Talán az volt a hiba, hogy ideköltöztem. Vagy az, hogy figyeltem Dylanre. Vagy hogy igent mondtam a bálra, és hogy el is mentem. Vagy ott a gond, hogy meg akart ismerni? Hogy egyáltalán szóba állt velem? Vagy hogy elhívott a bálra?

-          Nem tudjuk meg nem történté tenni. – mondtam ki hangosan is az eredményt.

-          Nem.

-          Nem tudjuk elfelejteni.

-          Nem.

-          Nem tudunk rajta túllépni sem.

-          Nem.

-          Akkor mit tudunk tenni?

-          Olyat nem, ami mindenkinek jó.

-          És kit van jogunk megbántani.

-          Senkit.

Ez egy képtelen helyzet volt.

-          Kell egy kis idő… - tényleg nem jutott eszembe semmi sem, és az sem könnyített a helyzeten, hogy ennyire nyíltan ki mondtunk mindent, ami a szívünket nyomta.  

Sőt, mindent megbonyolított. Ugyan azt gondoltuk, ugyan az volt a véleményünk és egyikünknek sem jutott eszébe életképes megoldás. Ráadásul úgy gondolkodni, hogy közbe látom őt, és szinte még érzem a száját az enyémen…

-          Nekem ez nem megy. – azzal lassan futva elindultam a suli kapuja felé.

Ahogy kiértem az útra, kerestem egy taxit, amiből szerencsére errefele milliónyi közlekedett és hazavitettem magam. Nem érdekelt jelenleg az iskola, csak figyelni tudnék ilyen kézzel, de most még értelmesen gondolkodni sem tudok, nem hogy figyelni! Majd ráfogok mindent a kezemre…

                A kapuban kifizettem a taxist, még szerencse, hogy volt nálam elég pénz, majd bementem a házba. Legnagyobb meglepetésemre anyám is otthon volt, de le tudtam annyival rázni, hogy fáj a kezem, nem tudtam az iskolába maradni, és itthon szeretnék pihenni. Természetesen megértette és azt mondta addig maradok, ameddig csak akarok… Így lett a tragikomédia vége az, hogy elmenekültem a viták elől és elbújtam a szobámban, mint egy gyáva nyúl.

                Nem voltam hajlandó kimozdulni a szobámból, se beszélni az emberekkel… Amikor már nagyon unatkoztam és belefáradtam az önsanyargatásba, szóba álltam a házban tartózkodókkal, és telefonon is beszéltem Beckyvel és Sandrával, azzal a feltétellel, ha nem hozzák szóba az itthon létem okát. És nem a kezemre gondolok… A kezem egy hét elteltével már jelentősen javult, a hétvégén pedig új merevítőt kaptam. Ez még egy hétig kell hordani, aztán bármi van, le kell vennem, és mozgatnom kell a kezem, mert különben elmerevednek az ujjaim, és sose mozog majd a kezem úgy, mint régen.

                De sajnos egy hetet kaphattam csak lógni, és ma újra be kell mennem abba az átkozott iskolába. Junioron látszott, hogy valami nem oké vele, de amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy nem akarom hallani. Én pedig elhittem neki, hisz a múlthéten nem egyszer rugdostam ki a szobámból, mikor egy mondatot úgy kezdett el, hogy „Dy…”. Nem kellett, hogy emlékeztessenek rá, hogy még él, amúgy is csak azon járt az eszem magányos óráimban, hogy mi a fenéhez is kezdjek. Vagy kerülöm és nem beszélek vele, ami eddig a legjobb ötletnek tűnik, vagy még egyszer megpróbáljuk a látszat barátság dolgot, ami már azért is elvetemült ötlet, mert én pontosan tudom, hogy ő nem ezt akarja tőlem, sőt én még azt is tudom, hogy ezek után, én sem érném be a barátságával… Egy hétbe telt, míg ezt ki tudtam mondani magamnak. Egy egész hétig tartott, míg megemésztettem, hogy csak egy szavamba kerülne és egy egész más élet pottyanna az ölembe. Magam se tudom, hogy mi bennem olyan erős, hogy tiltakozzon.

                Ha most, mikor kiszállok a kocsiból, odamennék hozzá és megcsókolnám, tudom, hogy nem ellenkezne, sőt… De ezzel gondokat okoznánk, mint például, hogy én hivatalosan még nem szakítottam Ryannel, és van nekünk egy Juniorunk is. Ezen felül, azt nem tudom biztosan, hogy mennyire gondolná komolyan? Annyi lennék max., mint egy Sophie, vagy annyi se? A többe bele se merek gondolni. A legegyszerűbb a kerülés, de a legjobb is?

                Kiszálltunk a kocsiból és Juniort középen tartva bementünk a suliba, de ekkor még nem tudtam mi készül. Ahogy sétáltunk, egyszer csak Junior megállt, benézett egy fiú wc-be, majd valamire bólintott és én már csak azt éreztem, hogy valaki betol az ajtón. Egészen addig hátráltam, míg a hátam a falnak nem ütődött.

-          Mi… - kezdtem bele, de Dylan leállított azzal, hogy szorosan elém lépett és a kezeivel elzárta előlem az utat.

-          Miért választod a könnyebb utat? Erős vagy a fenébe is, erősebb, mint bárki gondolná! Meg kell próbálnunk ezt a látszat barátság dolgot, mert én meg azt nem bírom tovább, hogy nem veszel rólam tudomást. Inkább hazudjunk egymásnak, csak legyél a közelben. Csak próbáljuk meg. Rendben?

Igaza van, erős vagyok, erősebb, mint azt akár ő is hiszi… Ellöktem magam a faltól és így alig pár milliméter maradt csak a távolság köztünk. De tartottam magam.

-          Rendben. De akkor játszd olyan jól a szereped, mint én. - azzal megfogtam a karját és lenyomtam, hogy szabaddá váljon előttem az út, majd kimentem a fiú wc-ből, mintha mi sem történt volna.

Csak azt tudnám miért kell ez neki valójában és miért segített ebben Junior?

-          Meséljetek, mi volt, amíg én nem voltam? Történt valami érdekes?

-          Igen. – kezdte Junior, bár neki nem ment olyan gyorsan az átállás, mint nekem.

-          Csomagolj! Holnap indulunk az osztálykirándulásra!

-          Tessék?

-          Apa már befizetett minket, de nem akartam úgy menni, hogy ti rosszba vagytok. Ezért lett megszervezve ez a kicsit erőszakos kibékülés.

Kibékülés? Mi van? Mi a francot adott be Dylan Juniornak? És MILYEN OSZTÁLYKIRÁNDULÁS? Én ebben nem veszek részt!