20. Fejezet

Sziasztok.

Nos, visszatértem. Remélem most már rendszerességgel is tudok nektek szolgálni, majd meglátjuk. Még vizsgaidőszak van, utána gyakorlatom van és dolgozni is kell a nyáron, de igyekezni fogok. Ígérem jobban, mint eddig.

Jó olvasást! 

Csak úgy repültek a napok… Észre sem vettem, hogy milyen nap van, egészen addig, míg Sandra az egyik szünetben rá nem ébresztett, hogy ma van a bál. Vagyis pontosabban ma este. Ő egész héten majd kibújt a bőréből a nagy izgalomban, engem viszont csak a gyomorgörcs fogott el minden pillanatban, mikor rágondoltam. Csendesen telt el minden nap az iskolában, kivéve azt az egy esetet, azt a francia órát, mikor Sophie megtudta, hogy Dylannel megyek el a bálba. Akkor volt perpatvar… Először azt hittem, kibírja az óra végéig, lenyeli, elfojtja valahogy az indulatait, de egyszer csak kitört belőle:

-          Teee rohadék szajha! – állt fel a padjából és üvöltötte felém.

-          No, de kérem! – hördült fel a tanár, de Sophiet nem nagyon érdekelte.

-          Nem hittem volna, hogy tényleg ekkora egy riherongy kurva leszel! Csak füttyentenie kellett és ugrottál? Meddig kéreted még magad, heh? Előbb kiforgatod a vagyonából, aztán teszed csak szét a lábad?

-          Ebből elég! – kiabálta túl a franciatanár, majd karon fogta Sophiet és kivitte a teremből, mint később megtudtuk egyenesen az igazgatóiba.

Lehet, hogy sajnálnom kellett volna, de nem tudtam. Utána megint két napig csak erről beszélt az iskola. Dylant és Juniort sokkolták a hallottak, tényleg nem tudták elképzelni, hogy Sophie ennyire kiforduljon magából. Igazából engem is meglepett. Aztán ez a balhé is lecsengett. Kivéve bennem. Azóta is ott csengett a fülemben a mondata, hogy „előbb kiforgatom minden vagyonából…”. Akár mennyire is tudtam, hogy ez így nem igaz, mégis nyomta a lelkiismeretem. Csak gondoljunk bele, hogy azóta, hogy ideköltöztem, Dylan meghívott minket paintballozni, utána enni, azután elvitt kávézni, majd kapott egy óriási pénzbírságot miattam, végül pedig még a ruhám és a cipőm is ő vette meg. Belegondolva ez tényleg rengeteg pénz. És igaz, hogy nem én kértem, és hogy nem minden miattam volt, de akkor is, úgy éreztem, közöm van hozzá. Aztán irodalmon Dylannek is feltűnt a gondterheltségem. Faggatnia kellett egy ideig, míg neki is elmondtam, hogy kissé jogosnak érzem Sophie vádjait.

-          Először is egyáltalán nem volt olyan sok pénzről szó.

-          Az, amit a ruhára adtál, csak egy töredéke volt a bírságnak. Nagyságtrendileg azért meg tudom tippelni.

-          Igen, de elárulok valamit. Nálunk közös kassza van. Apám és Adam is dolgozik és egy helyre teszik a megkeresett pénzt. Ha elég, ha csak nagyságrendekről beszélünk, akkor az, amit vasárnap láttál nálam, az a kettejük havi keresetének kb. egy százaléka. – elnyílt a szám. – Igen, az elég sok pénz. De nem lephet meg annyira a házat látva. Gondolj bele a rezsibe, a húgom magániskolájába, és abba, hogy négyen igazából négy helyen élünk.

Hagyott egy ideig „emészteni”, aztán folytatta.

-          És egyébként akkor se tudnád elkölteni az összes pénzünk, ha akarnád. – ezen már sikerült elvigyorodnom. – Sikerült egyébként ruhát venni?

-          Persze.

-          És, hogy néz ki?

-          Majd meglátod.

-          Jó hogy mondod, ugye azt is megengeded, hogy érted menjek majd este?

-          Gondolom… - bár nem repestem az ötlettől, hogy még azt is lássák, hogy vele érkezem, de mivel Junior Sandráért megy, nincs sok választási lehetőségem.

Délután siettünk haza az iskolából, úgy, mint a többi megveszett végzős, hogy elkészüljünk az esti bálig. Junior is a szokottnál jóval izgatottabban viselkedett. Ez jó… Talán komolyan veszi Sandrát. Otthon rögtön felmentem a szobámba és bezárkóztam. Elővettem a ruhát és kiterítettem az ágyra, majd a cipőt is elétettem. De az öltözködés csak az utolsó a listán.

                Először elmentem fürdeni és hajat mosni. Most nem vacakoltam olyan sokat, mert a zuhany alatt eldöntöttem, hogy a hajam is hullámosra fogom csinálni, és ahhoz azért kell egy kis idő. Megszárítottam a hajam, közbe pedig bemelegítettem a hajsütővasat. Semmi extrát nem terveztem a fejemmel, csak hogy a szokásos egyenessel ellentétbe hullámos leszek. Szerintem ehhez a ruhához nem is kellene több. Miután elkészült a hajam, sminkelni kezdtem.

Sokáig gondolkoztam, hogy hogyan is nézzek ki, de végül a ruhához illő halvány, barackos, kicsit aranyos sminket vállaltam. Hát eldobom az agyam. Csak tudnám, ilyenkor mire gondol Becky! Mit akar elérni? De nem volt időm kitalálni, mert John hangját hallottam meg lentről.

Miután a smink és a haj is kész volt, ránéztem az időre. Hat órát, no meg egy SMS-t mutatott a telefonom. Rögtön elolvastam ki az és mit akar. „Fél hétre ott vagyok nálatok.” Dylan. Ezek szerint még van fél órám.  Mégis bele akartam már most bújni a ruhámba, de valaki félbeszakított egy kopogással. Junior volt az…

-          Tudsz nyakkendőt kötni? – tartott felém egy említett ruhadarabot.

Majdnem elnevettem magam, annyira abszurd és aranyos volt.

-          Persze. – elvettem és a nyakába téve megkötöttem.

-          Köszönöm. – tapogatta meg a kész csomót, amint végeztem – Nagyon jól nézel ki.

Végignéztem magamon és elképzeltem milyen jól festhetek köntösbe, mezítláb…

-          Köszi.

-          Majd csak ott találkozunk, jó? Most indulok Sandáért.

-          Oké, csak ügyesen! – kacsintottam rá, majd amint eltűnt a lépcsőn visszamentem a szobámba. Már csak 20 perc maradt a fél órából.

Lassan felvettem a ruhát, majd a cipőt is, végül pedig fújtam magamra egy kevés parfümöt és késznek nyilvánítottam magamat. Csörgött a telefonom. Becky volt.

-          Kész vagy nagylány?

-          De még mennyire!

-          Van még időd?

-          Mondjuk 5 perc.

-          Akkor kapcsold be a gépet és mutasd magad!

Nem tettük le, míg bekapcsolt a gép és létrejött a webkamerás kapcsolat, sőt még azután sem.

-          Aztakurva! Ez már aztán ruha a javából! – egyszerre hallottam a hangját a gépből és a telefonból. – Marha jól nézel ki! Még jó, hogy most nem lát Ryan, mert különben végignyaldosná neked az utat San Franciscotól Los Angelesig.

-          Nem nézek ki furán? Vagy úgy, mint egy idióta?

-          Egyáltalán nem. Mint egy kifutóról szabadult szexéhes vadmacska.

-          Kössz, akkor asszem lemondom.

-          Dehogy is! Ne merészeld! Nagyon szép vagy! De aztán vigyázz magadra!

-          Rendben.

-          És tudod, csak gumival! – ez volt az utolsó mondata.

-          Laynie!

Magamhoz vettem egy vékony kardigánt, de még nem vettem fel. Ezt a ruhát így kell látni, én pedig nézni akarom közbe mindenki arcát. Mint ahogy az igazi Hollywoodi filmekben szokás, mindenki a lépcső aljában várta, hogy megjelenjek és leereszkedjek a földre. Nem volt könnyű, főleg, mikor mindenki arcán csodálkozást és ámulatot láttam. Még Dylan is elfelejtett álarcot húzni és pár másodpercig tisztán kimutatta, mi a véleménye. Le van nyűgözve. Rólam ezek után azt hiszem már csak a büszkeség és a magabiztosság sugározhatott, ami csak emelt a ruhán és esetleg rajtam is. A lépcső aljára érve Dylan is magához tért és mint egy igazi úriember kezet nyújtott, hogy lesegítsen az utolsó lépcsőfokon.

-          Jó estét a szép hölgynek. – vigyorgott, majd átkaroltatta a karom az övén.

-          Mosolyogjatok. – hallottam anyámat, majd villant is egy fényképezőgép.

Én csak ezek után mérhettem végig Dylant, akinek felettébb jól állt az szmoking.

                Szerencsére nem álltunk sokáig az előszobában, inkább kimentünk és beszálltunk Dylan musztángjába. Miután elindultunk és megtettünk egy fél utcát, Dylan valamiért félrehúzódott és megállt. Mikor behúzta a kéziféket, akkor hátrafordult és elvett valamit a hátsó ülésről.

-          Ezt nem tudom, mikor szokás odaadni, de talán a legegyszerűbb itt. – és elővett egy dobozból egy kis virágdíszt, amit a lányok csuklójára kell kötni.

Azt hittem ilyen is csak a filmekben van, de azért odaadtam a jobb csuklóm és türelmesen vártam, míg rámerősítette. Utána ő is feltűzött egy ugyan olyan kis virágot a szmokingjára, mint amilyenekből a kis csokor állt.

-          Köszönöm. És tartozom még vagy ezer köszönömmel a ruháért és a cipőért is.

-          Nem tartozol. Elég, hogy láthattalak benne. Az meg pláne, ha láthatom Sophie arcát, mikor meglát téged! Imádja ezt a tervezőt, meg fog pukkadni.

Tovább indultunk és pár perc múlva már a zenétől dübörgő iskola parkolójában álltunk. Junior kocsija már a szokott helyén állt, ők már biztosan bent vannak. Újfent, ezúttal magamtól karoltam bele Dylanben és együtt tettük meg azt a pár métert a kapuig, ahol az igazgató figyelte, hogy tényleg csak a végzősök és vendégeik mennek be az épületbe, no meg volt egy kis kutakodás alkohol után is.

                Nem kellett sokat várni, hogy összefussunk Juniorral és Sandrával, mert már a folyosón egymásba botlottunk.

-          Sandra! Hű, nagyon jól nézel ki! – egy hosszú, élénkpiros ruha volt rajta és ebben most nagyon egzotikusan festett.

-          Azta… - ő csak ennyit mondott, de értettem az elismerést.

-          Egyetértek. – bólintott Junior is, miközben végig nézett rajtam.

Együtt vetettük bele magunkat ezek után a végzősök forgatagába a tornateremben, ami most az alkalomhoz illően volt átalakítva. Színpad, DJ pult, fények, lufik, asztalok és székek, hidegtálas konyha és üdítők… No meg persze a táncparkett, amin már a korai óra ellenére is nagyon sokan felszabadultan táncoltak.

-          Hozhatunk valamit inni a hölgyeknek? – kérdezték a fiúk, majd magunkra hagytak minket egy bólintás után.

-          El sem hiszem, hogy itt vagyok. – mondta Sandra.

-          Én sem. – bár az én szavaimnak kissé más felhangja volt.

Éreztem egy kis izgalmat ugyan a bál iránt, de koránt sem azt az „alig várom” idegességet. Igazából fogalmam sem volt, mit kéne várnom ettől az egésztől, leszámítva Sophie arcát. Miután visszatértek a fiúk, ittunk és ettünk is egy asztalnál, ahogy azt illik, felkértek minket táncolni is. Ahogy a táncparkett széléhez értünk, szembefordultam Dylannel, és rádöbbentem, hogy ez az első alkalom, hogy egymással táncolunk.

                Először megtartva az egy lépés távolságot táncoltunk, majd szép lassan közelebb engedtük a másikat. De nem engedtünk a csábításnak, hallgattunk az eszünkre és nem értünk úgy egymáshoz, hogy azt a másik félreérthesse. Egymás kezét fogtuk esetleg… Amikor egy lassabb szám érkezett, kimentettem magunkat a táncolás alól, azzal, hogy szomjas vagyok. Továbbra is Dylan karjába kapaszkodva közlekedtem, bár franc se tudja miért csináltam, amikor végre valahára szembe jött velünk Sophie és egy barátnője. Hát az a pillanat minden pénzt megért. Sophie arca először csak a kettősünkön akadt fent, aztán ahogy jobban szemügyre vette a ruhát, teljesen lesápadt, talán még a lélegzete is elakadt. Amint beállt a teljes sokk, arrébb léptünk, kikerültük és folytattuk utunkat az italok felé. Az asztalhoz érve kitört belőlünk a röhögés. Nem tudom, spontán jött a dolog, de én Dylan vállába kapaszkodva, a kulcscsontjának döntött homlokkal kapkodtam levegő után a végére. Ahogy lenyugodtam és felnéztem, csak akkor vettem észre, hogyan is állunk. Ő is, bár az ő reakciója a meglepődés után az volt, hogy a kezét felcsúsztatta a derekamra.

                Állj, ez így nem lesz jó. Kifordultam a karjából egyenesen beleütközve Markba.

-          Pont titeket kerestelek! – majd hátrébb lépett és végignézett rajtam. – Wáo. Elkérhetem egy táncra? – nézett Dylanre, de a válasza előtt elfogadtam már Mark felajánlott kezét.

Először vele táncoltam egy, vagy két számot, majd utána lekért Junior is és végül Chad is. Mindegyikőjükkel jól szórakoztam, sokkal lazábban és szabadabban, mint Dylannel, akiről nem tudtam megfeledkezni egy percig sem. Egy asztalnak dőlve állt végig és engem figyelt. Egyedül Sandrát kérte fel táncolni, mikor én Juniorral voltam. Mikor véget ért a szám, Chad elköszönt és éreztem, hogy hátulról valaki megfogja a derekam, és elkezd a zene ritmusára mozgatni.  Először meg se néztem ki az, csak táncoltam, egészen addig, míg a keze rossz helyre nem kezdett el vándorolni. Akkor viszont megfordultam, de ezzel csak megfagyott bennem minden.

-          Adam. – suttogtam, mire ő megragadott és beljebb húzott a tömegbe.

-          Most nem szabadulsz… - hajolt közel és suttogta a fülembe.

Nem tudtam magamról levakarni a kezét, azzal pedig már végképp nem tudtam mit kezdeni, mikor elkezdte a nyakamat nyalogatni. Szerencsémre valaki meglökte hátulról, így egy pillanatra lazult a szorítása és elkezdhettem futni a táncparkett széle felé. De mielőtt elérhettem volna az asztalokat, elkapott, megragadta a csuklóm én pedig majdnem elestem a váratlan korlátozástól. Annyira felszökött bennem az adrenalin, hogy végig se gondoltam mit csinálok, csak ökölbe szorítottam a kezem, lendítettem és orrba vertem. Éreztem, ahogy roppannak a csontok…

                Ebben a pillanatba ért oda rohanva Dylan, aki akkorát lökött Adamen, hogy az elterült a földön. Már ugrott is volna rá, hogy folytassa, amit elkezdtem, hogy tovább üsse, de Junior és Mark pont időben érkezett, hogy lefogják. Nem kellett volna több amúgy sem neki, már így is dőlt a vér az orrából.

-          Te mit keresel itt? – kérdezett rá Junior.

-          Ő hívott meg. – válaszolta Adam és az ajtóban álló Sophiera nézett – Tőle kérdezzétek.

Kedvem lett volna őt is elkapni, de ekkor Dylan kiszabadult és elsietett az egyik üres folyosó irányába. A fiúk mentek volna már utána, de leállítottam őket.

-          Hagyjátok, majd én beszélek vele. – azzal utána futottam.

Gyorsan utolértem az egyik üresen álló folyosó végében.

-          Dylan…

Dylan úgy nézett ki, mint akinek menten elszáll az agya. Sosem láttam még embert ennyire idegesnek. Nem tudtam mit kezdjek vele. Kapkodta a levegőt és úgy nézte maga előtt az üvegajtót, hogy attól féltem be fogja törni. Ha nem rángatják el Adamtől, talán azonnal egymás torkának esnek és a végén még több vért folyt volna… Dylan keze még mindig ökölbe volt szorulva és úgy remegett, hogy tudtam, be fogja törni azt az átkozott üveget, ha nem csinálok valamit.

                Nem tudom mi ütött belém, hogy talán az életemet is kockáztatva, de beálltam közé és az ajtó közé. Csak nem akartam, hogy baja essen és nem tudtam mit mondjak vagy tegyek, ami lenyugtatja. Megálltam előtte és a vállaira tettem a kezem.

-          Nyugi, állj le, nem történt semmi. Nincs itt már senki más rajtunk kívül, hacsak rám nem haragszol, akkor vegyél egy nagy levegőt, és nyugodj meg. – tartottam vele a szemkontaktust és a kezem sem húztam el, még akkor sem, mikor lehajtotta a fejét és egy hatalmasat sóhajtott.

Belőlem is kibukott egy kis, megkönnyebbül sóhaj és egy apró mosoly is. Ezt ügyesen csináltam! Pedig sose hittem volna, hogy van bennem ennyi bátorság és tudok hatni valakire, aki ennyivel erősebb nálam. Dylan keze lassan ellazult. Még nem szólaltam meg, hátha kell neki egy kevés idő, hogy rendbe szedje magát. Aztán végül megmozdult, a kezével fáradtan nekitámaszkodott mellettem a falnak és egy picivel közelebb lépett, aztán lassan a fejét is felemelte.

                A tekintetétől elállt a lélegzetem. Láttam benne valamit, amitől mozdulni sem tudtam, csak némán állni és figyelni. A keze lassan a fal helyett, már engem fogott… Végig simította a karom, ami még mindig a vállát fogta, majd lassan a hajam alá csúsztatta a kezét. Sejtettem mire készül, de még vártam, még nem tudtam azt mondani neki, hogy nem. Annyira jól esett és tudat alatt úgy vágytam ezekre a pillanatokra, hogy még kapnom kellett belőlük egy keveset, hogy örökre lemondhassak róluk. Dylan még egy lépéssel közelebb lépett és a szemeivel még mindig fogvatartott, aztán szépen lassan közelebb hajolt. Már mindent betöltött az illata, már semmit nem láttam rajta kívül… Csak fél centire volt az arca az enyémtől, amikor megszólalt.

-          Csak egyszer… Kérlek. Egyetlen egyszer. Kérlek… Kérlek… - hajtogatta úgy, mint ahogy még férfi soha nem beszélt hozzám. Esdeklő és könyörgő volt a hangja, mintha az életéért imádkozna.

Egyre közelebb hajolt és az utolsó kérlek-et már éreztem, ahogy a szája formálta. Nem tudtam megtagadni tőle és nem is akartam. Vártam egy pillanatot, de nem jött tovább, megállt ott, hogy a szánk éppen csak súrolta egymást. Most már én is akartam. Én tettem meg az utolsó lépést és szűntettem meg minden távolságot. Ahogy megtettem azonnal reagált. A keze finoman tartotta a fejem, az én karom pedig automatikusan átölelte a nyakát. Mint két fuldokló, aki végre felért a felszínre, egyszerre sóhajtottunk egymás szájába.

                Nem húztuk sokáig az időt, egyértelmű volt, ez az első is utolsó alkalom, tehát most kell bele adni mindent, amit akarunk. A szája bátortalanul nyílt nagyobbra és a nyelvét is csak lassan kezdte el használni, de amint megéreztem mit akar, nem hagytam, hogy kétségei legyenek. Már nem tudtam megmondani hol jár az ő keze és hol az enyém, és azt sem, hogy melyik az ő nyelve melyik az enyém. Ott és akkor, abban a két percben egy dologgá váltunk, de ez nem tarthatott örökké. Semelyikünk nem akarta befejezni. De Dylan is tisztában volt vele, hogy mit kért; egyetlen egy alkalmat és mivel ezt meg is kapta, bele kell törődnie. Ugyan úgy, ahogy nekem is. Nálam se szólt a terv, még egy alkalomról se. Ennyit még meg tudok emészteni, de csak akkor, ha most elengedjük egymást. Lassan elhúzódtam tőle, a szám pedig addig tapadt az övére, ameddig az fizikailag lehetséges volt, aztán pedig rá se nézve elléptem előle és pár lépés után, lassan futva vettem visszafelé az irányt.

                A tornaterem ajtaja előtt megálltam egy pillanatra, lesimítottam a hajam, megigazítottam a ruhám, vettem egy nagy levegőt és letöröltem a könnyeimet. Csodálkozva néztem a kezemen lévő cseppekre… Ezeket mikor ejtettem? És miért? Nem szabadna sírnom. Egyszerűen, csak nem. Egy zsebkendővel letöröltem az elkenődött sminkem, majd visszatértem a szórakozó tömegbe. A balhénak már nyoma sem volt, talán senki nem is emlékezett már rá, csak mi. Junior, Mark, Dylan és én. Megtaláltam a két fiút, kiegészítve Chaddel és Sandrával, ahogy az egyik asztalnál beszélgettek. Minden tekintet felém fordult mikor odaértem.

-          Minden oké?

-          Persze, azt hiszem lenyugodott.

-          És te? Veled minden oké?

-          Hát, azt hiszem eltörtem a kezem. – néztem a már rég óta lüktető ujjaimra, amik már el is kezdtek szépen lassan bedagadni.

-          Elviszlek a kórházba. – szólalt meg mögöttem Dylan.

Nem volt hozzá most túl sok kedvem, hogy megint kettesben maradjak vele, de mivel a többiek nem kaptak az alkalmon, nem ajánlkoztak önként, ezért megadtam magam. Elköszöntünk azzal, hogy majd még találkozunk, aztán a parkoló felé indultunk egy szó nélkül. Dylan minden ajtót kinyitott előttem, de továbbra se tett semmi olyat, ami okot adott volna rá, hogy bárki feltételezze, hogy mi mit műveltünk pár perce a folyosón. Beültünk a kocsiba és gondolom a legközelebbi korház felé vettük az irányt. Csak az első piros lámpánál szólalt meg.

Sajnálom a kezed, de azért nagyon szép ütés volt. – nem nézett rám, csak előre, de így is láttam az apró ráncot a szája szélénél…