Chapter 17

Sziasztok! 
Itt a következő rész. Megint csúsztam egy napot, elnézést, de had fogjam a ZH-kra és a közeledő vizsgaidőszakra.
Jó olvasást, várom a komikat nagyon! Pussz.

-          Arielnek vörösebb haja van nem? – kérdeztem vissza, utalva az sms-ére.

-          Mintha neked is lett volna vörösebb… - lökte el magát az autójától.

Meglepett, így nem tudtam gyorsan visszakérdezni, mielőtt Junior át nem ért a kocsi azon oldalára, ahol mi álltunk, Dylannek ez pedig látszólag külön örömet okozott. Igen? Csak várd ki az irodalmat…

-          Mehetünk, mielőtt teljesen szétázunk? – toporgott behúzott nyakkal Junior.

Dylant nem zavarta az eső, engem azért már egy kicsit igen, Juniort pedig nagyon, így hát szedtük a lábunkat szolidaritásból és egy percen belül már a száraz folyosón álltunk. Akkor, kezdődhet egy újabb hét… Az órákon már elkezdtek minket feletetni, számon kérték a házi feladatokat, de kivételesen nem volt mitől tartanom, mert úgy éreztem, mindenre felkészültem. Furcsa. Nagy könnyebbséget ad az embernek, ha tanul, pedig eddig azt hittem, egyszerűbb végigizgulni az órák első 5 percét, míg kiderül, hogy én felelek és egyest kapok, vagy nem és megúsztam. Nemsokára el is jött az irodalom ideje.

                Egyenesen a hátsó padhoz mentem, sarkamban Dylannel, és ahogy elkezdődött az óra, amin már sajnos nem a filmet néztük, rögtön nekiszegeztem a kérdést.

-          Te utánam néztél? – nem volt vádló, vagy haragos a hangom, csupán kíváncsi.

-          Nem bűn beírni a neved a Facebook keresőbe.

-          Jogos.

Pár percig figyeltünk a tanár ömlengésére, ami az európai romantikus irodalomról szólt, de végül nem tudtam magamban tartani a megjegyzésem.

-          Neked sem áll olyan jól a szőkésbarna.

-          Pedig már majdnem elhittem, hogy eszedbe se jutott nyomozni egy kicsit.

-          Beírni a neved a keresőbe még nem igazi nyomozás. – idéztem a pár perce elhangzott mondatát.

-          Akkor maradjunk is ennyiben. – nem értettem ezt a hirtelen hangnem és témaváltást és ezt hagytam is kiülni az arcomra. – Ha valamire kíváncsi vagy, engem kérdezz, ha valamire kíváncsi leszek én is téged foglak. Rendben? – bár nem értettem, ez miért olyan lényeges, de rábólintottam.

-          Junior tényleg áthívott téged hétvégére?

-          Tehát tudsz róla.

-          Persze. Rögtön az után találta ki, hogy megtudta, hogy idejönnek a barátaim San Franciscoból.

-          Idejönnek? – bólintottam – Most hétvégén? – újabb fejbillentés.

Nem kérdezett többet, a táblára nézett és úgy csinált, mint aki figyelt, de én végig az arcára koncentráltam. Először meglepett, aztán elgondolkodó fejet vágott, végül megrándult az arca és a szája széle. Elfojtott egy mosolyt. Talán itt az ideje elkezdeni félni?

                Máson se járt az eszem egész héten, csak azon a rohadt hétvégén. Egyfolytában forgatókönyveket gyártottam a fejembe, amik egyre durvábbak és durvábbak lettek. A végén már odáig jutottam, hogy lövöldözni kezd mindenki a házban és a mészárlás végén senki sem élni majd meg a hétfő reggelt. Szuper. Elkezdtem keresni valamit, igazából bármit, hogy eltereljem a figyelmem, de olyat kaptam a sorstól, amit inkább visszautasítok, ha előre tudom. Egy csütörtöki napon ugyanis éppen a fiúkkal, értsd Juniorral, Dylannel, Chaddel és Markkal sétáltunk a folyosón, mikor a szél felénk sodorta Sophiet. Sejtettem, hogy nem baráti szándékból szemelt ki magának, de nem tudtam elkerülni.

-          Na, választottál már? – nézett először rám, majd a négy fiúra mellettem.

-          Ha megint arra célzol, hogy…

-          Félreértesz, de ezek szerint te még nem is tudsz róla.

-          Miről? – nem jó érzés Sophieval szemben tudatlannak tűnni.

-          Nézd meg a hirdetőtáblát. További szép napot! – el is ment mellettünk, de még visszakiabálta – Ha lesz valami párbaj, küldjetek egy kör e-mailt!

Ránéztem a fiúkra, majd óvatos léptekkel az említett tábla felé vettük az irányt. Óvatos léptek… Persze, az utolsó méteren már majdnem futottunk.

                Egyértelmű volt, mire gondolt Sophie, majdnem ki is szúrta a szemünket a hatalmas plakát, ami az Őszi Bált hirdette. Ez első szó, ami az eszembe jutott, az a hűbazdmeg volt. De nem. Megvan, egyszerű a megoldás. Nem megyek el rá és kész. Reméltem, hogy a fiúkat se veti majd szét a lelkesedés, hisz öltöny, meg tánc… Azt egyik se szereti nem? Hátrafordultam, de a várt nemmel ellentétben, mindenkiről a határozott DE sütött. A francba… Csírájában kell elfojtani a dolgokat. Meg is fordultam és arrébb is léptem a plakáttól, helyet adva a másik ezer visongó lánynak, akik még nem látták a plakát alján, az apró betűt; „Csak végzősök és meghívottjaik számára.”

-          Ezért volt úgy oda Sophie? Hülyébb, mint hittem. – forgattam meg a szemem és indultam el az utolsó órára.

A fiúk csendesek voltak, mind az órán, mind utána. Junior egészen hazáig alig hallatta a hangját,csak a száját rágta, viszont amint leparkoltunk, felém fordult. Könyörgöm ne, ne, ne….

-          Tényleg nem akarsz elmenni a bálra?

-          Nem. – zártam le gyorsan, azt hittem ennyivel megúszom.

-          Miért?

-          Csak nem szeretem a bálokat, sose voltam, nem az én stílusom.

-          Biztos, hogy nem fogsz eljönni? Velem se?

-          Nem Junior, tényleg nem szeretnék.

-          Rendben. – szerettem volna rögtön egy nagyot sóhajtani, de csak miután kiszálltam tehettem meg.

-          Miért nem hívod el Sandrát? – nem így kellett volna rákérdezni, de már mindegy. Kicsúszott.

De nem heves tiltakozást, hanem elgondolkodó fejet kaptam első reakciónak.

-          Szerinted szeretne menni?

-          Biztos.

-          Akkor majd megkérdezem… - rántotta meg a vállát, majd beelőzött és előttem ért be a házba.

Megint esett, ezen a héten már másodszor. Közeledik az ősz. Mi lesz Juniorral később, ha ennyire nem bírja elviselni az esőt?

                Szerencsére több szó nem esett a bálról a héten, bár mindenfelé egyre több plakát hirdette. Egy dologra viszont jó volt ez a felhajtás, arra, hogy ne jusson eszembe egészen péntek estig, hogy nemsokára jönnek Beckyék. Vacsoránál viszont John hozta szóba őket magától.

-          Megágyaztunk a barátaidnak a vendégszobákban az első emeleten. Holnap érkeznek ugye?

-          Igen, ha jól sejtem, valamikor a délelőtt folyamán.

-          Rendben, bár én biztos nem leszek itthon estig, sajnálom.

-          És én sem. – tette hozzá anya.

-          De Junior biztos nagyon jó házi gazda lesz. Ugye fiam? – vette vissza a szót John.

-          Persze. – bólintott Junior.

Este álmatlanul forgolódtam, egész végig az járt a fejemben, hogy holnap megérkeznek Beckyék és nem lesz itthon egy felnőtt sem, csak Junior és Dylan. Szuper.

                Hat óra körül feladtam a próbálkozást, inkább felkeltem, rendbe szedtem magam és mivel még így is sok energiám maradt a nagy izgalomban, a szobámat is kitakarítottam. Miután már nem volt mit tenni a szobámban és képtelen voltam nyugton ülni, lementem reggelizni, majd bekapcsoltam a TV-t a nappaliban. Szombat, reggel, mi más ment volna minden csatornán, ha nem a különféle gyerekmesék? Végül megállapodtam egy Garfielddel. Olyan rég néztem már TV-t, ne hogy mesét, hogy egy pillanat alatt úgy belemerültem, hogy alig hallottam meg a telefonom csörgését. Az emeleten felejtettem. Gyorsan felrohantam, de mire a szobámhoz értem, már letették. Megnéztem, hogy tényleg Becky volt-e, csak aztán hívtam vissza.

-          Na merre vagytok?

-          Azt mondd meg, hogy a pontos cím, az:

-          La Zagaleta Boulevard 335.

-          Akkor itt vagyunk.

-          Rohanok! – azzal ki is nyomtam a telefont és futólépésben indultam el lefelé.

De még a lépcső tetejéről visszakiáltottam Juiornak.

-          JUNIOR!

-          Hmm? – dugta ki a fejét az ajtaján.

-          Megjöttek.

-          Oké, mindjárt megyek.

Most már tényleg futva indultam el le. Az előszobában magamhoz vettem a kulcsot és kiszaladtam a ház elé, közben pedig megnyomtam a kapunyitó gombot. Be is gördült Ryan kocsija, de még meg sem állt, mikor nyílt az egyik ajtó és Becky ugrott ki mögüle. Három lépés és már a nyakamba is ugrott. Nem volt egy nagydarab ember, sőt, most mégis, hirtelen majd összeestem a lendületétől.

-          Laaay! – visította a fülembe.

-          Nyugi Becks!

-          Nyugi? – eleresztett és ránézett a házra, a kertre, Junior Range Roverére, megint a házra, megint a Roverre. – Te egy ilyen helyen élsz és nyugodjak meg?!

-          Nem olyan rossz… - hülyéskedtem.

Közbe kiszállt Robb és Ryan is. Először Robbot öleltem magamhoz. Nem nagyon szokta kimutatni, de most láttam rajta, hogy azért örül nekem egy kicsit. Végül pedig jött Ryan, legnagyobb meglepetésemre egy csokor virággal a kezében.

-          Tudom, hogy még haragszol rám, de remélem, hogy azért nem annyira… - nyújtotta át a csokrot.

Ryan és virág? Nem túl gyakori kép… Elfogadtam, majd közelebb léptem és adtam egy rövid csókot a szájára. Rögtön kért volna még egyet, de közbe megérkezett a ház elé Junior is.

-          Emberek, ő itt Junior. Junior, Ryant már ismered. – kimérten, de kezet is fogtak egymással. – Ő itt a legjobb barátnőm Becky. – vele is csak kezet fogott egyelőre. – És ő pedig Robb. – még egy kézfogás.

Épp csak befejeztem, mikor begördült még egy kocsi a nyitott kapun. Dylan. Micsoda időzítés… Miért érzem azt, hogy ha megnézném bármelyikük telefonját, lenne benne egy hívás, alig 3 perce a másiktól? Na mindegy, ha már itt van, szurkoljunk, hogy rendes lesz és vágjunk hozzá jó képet.

                Ránéztem Beckyre, mert az ő arca érdekelt a legjobban. Látni akartam, hogy mi lesz az első reakciója, ha meglátja élőbe Dylant, ráadásul egy olyan kocsiból kiszállva, ami köztudottan Becks kedvence. Lehet, hogy említenem kellett volna neki a fekete Musztángot? Még jó, hogy a lőteret nem mondtam neki. A végén még Robb elkezdhetne félni. Aztán kiszállt Dylan és Becky szeme egy árnyalatnyival nagyobbra nyílt. Aztán ahogy közelebb lépett, Becky szeme kicsit összehúzódott és látszott, hogy a cipőjétől a feje búbjáig rendesen végigmérte.

-          Ő itt Dylan. – mutattam a lassan Junior mellé álló srácra. – Dylan, ők itt Ryan. – kimért biccentés. – Robb. – kézfogás, haladunk. – És Becky. – Becks már egy egész kézcsókot kapott.

Azt hittem menten lehidalok. Mit akar elérni? Megőrjíteni a fiúkat, elszédíteni Beckyt egy nap alatt, tesztelni engem…?

-          Szerintem ne ácsorogjunk itt tovább, menjünk be. – Junior rátalált az elveszetnek hitt bátorságára és beinvitált mindenkit, amíg én visszacsuktam a kaput.

Én maradtam utoljára. Vagyis csak majdnem, mert valahogy Dylan is mögém került.

-          Pont ilyennek képzeltem a barátaid, főleg Beckyt. Ő is tud boxolni? Lőni? – suttogta a fülembe.

-          Maradjon ez köztünk rendben? Kérlek.

-          Ha eljössz velem a bálba, ígérem, viselkedni fogok. – megrohantak az érzelmek egy pillanat alatt.

Félelem, hogy esetleg már most megláthatott, vagy hallhatott bennünket valaki, félelem, hogy miféle ötletek járhatnak Dylan fejébe, düh, hogy hogy merészel zsarolni, ráadásul úgy, hogy egy lépésre sincsenek tőlem a barátaim és a pasim és a kétségbeesés, hogy most erre mégis mit válaszoljak?! Ha igent mondok, akkor azzal eddig hazudtam Juniornak, és őt fogom megbántani, illetve majd ha utólag kiderül, akkor Ryan is félre fogja érteni, de ha nemet mondok, akkor már annyi minden van Dylan kezébe rólam, annyi mindent tehet, hogy annak is katasztrófa lenne a vége. Nem hiába voltak rémálmaim. Nem tudtam dönteni és már ki is futottam az időből, mert mire ezt átgondoltam, már a nappaliban voltunk.

-          Ez itt a nappali. Tegyétek le itt a táskáitokat, amíg körbenézünk, aztán megmutatom a szobáitokat is. – Junior egész belerázódott ebbe a házigazda dologba.

Végignéztük a kertet, a konyhát, a nappalit, és minden szintet a házba, kivéve a legfelső emeleten Junior szobáját, az én szobámat és a tetőt. Úgy tűnik ezeket meg akarja tartani privát szférának. Legutoljára visszamentünk a táskákért és mindenki választott magának egy-egy vendégszobát, persze, csak a látszat kedvéért. Ezt kimondatlanul is tudta mindenki, bár Becks először azt mondta, hogy azért nincs szükség ennyi szobára, mert úgyis egész éjjel beszélgetni fogunk, de amikor meglátta az ő szobájában lévő baldachinos franciaágyat, rögtön meggondolta magát.

-          Ezt mindig is ki akartam próbálni. – mondta oda nekem úgy félhangosa, mintha nem tudnám… Nem tudtam nem elvigyorodni.

Miután viszont mindenki lepakolt, ki kellett találni, mivel mulassuk el az időt, mivel még dél sem volt, hogy ebédelhessünk. De Junior, meglepő módon erre is gondolt.

-          Érezzétek otthon magatokat, lehet medencézni, ha gondoljátok, este lehet a kertben sütni, de ha bármi egyéb ötlet vagy kívánság van, akkor nyugodtan mondjátok.

-          Nekem van. – ragadta meg rögtön a szót Becks – Ülj le és mesélj! Milyennek ismerted meg Layniet?

-          Őőőő…

-          Naaa, gyerünk, megöl a kíváncsiság!

-          Hát, az első nap azt hittem, hogy gyorsan meg fog ölni, ha csak nem sikerül vele kettő perc alatt összehaverkodni. Így hát rögtön poénokkal nyitottam és szerencsére túléltem az első napot. Onnantól kezdve már nem volt nehéz dolgom, amíg nem viselkedem bunkóként, addig ő is kedves. Emellett nagyon határozott és nagyszájú. Már az első napon kiosztott egy csajt.

-          Engem is kiosztott első alkalommal. Úgy tűnik, hogy ez valami féle bevett szokása. – tette hozzá valahonnan a háttérből Dylan.

-          Jó, de veled megbékült, nem úgy, mint Sophieval.

-          Sophie… A te volt barátnőd? – fordult Dylan felé Becky.

Remek, ennél már csak az volt jobb, mikor a telefonba kezdte el mondani a magáét, miközbe ki volt hangosítva. Szeretnék láthatatlanná válni… De nem tudtam. Dylan kissé kinyílt szemekkel vetett rám egy gyors pillantást.

-          Az.

-          És neked mi a véleményed Laynieről?

-          Még nem döntöttem el. Összetett személyiség, egyelőre rengeteg titokkal és kérdéssel. De laza és a humorérzéke is lassan, de megérkezett.

-          Na, mi most magatokra is hagyunk titeket, foglalkozunk az ebéddel.

-          És mi lesz az úszással? – vettette ellen Becks.

-          Ebéd után. – zártam le a témát, mivel én egyáltalán nem bántam, hogy ők ketten távozni akarnak.

Intettem, hogy jöjjenek utánam és felvittem őket a szobámba.

-          Ez a szobád? Ide a fél üdvhadsereg tábora beférne. – nézett körbe Becks.

-          Nem rossz. – bólogatott Robb, de kb. hozzá se mert nyúlni semmihez.

-          Helyezzétek magatokat kényelembe!

Beckyt berántottam magammal az ágyamba, Ryan a babzsák fotelt választotta, Robb pedig az íróasztal előtt álló forgószéket választotta.

-          Na, halljam a véleményeket! – dőltem neki a falnak.

-          Eszméletlen ez a hely! Én nem hittem el Ryannek, hogy tényleg ekkora ez a ház, azt meg pláne nem, hogy ez a két jómadár ilyen helyes. Megnéztem őket én is interneten, persze, de azért élőbe mindjárt más! Az a musztáng… - Becks hanyatt dőlt az ágyon és nagyot sóhajtott.

Robb csak vigyorgott rajta és megforgatta a szemét. Nem tudtam felfogni, hogy tudnak így megbízni egymásba… Na mindegy.

-          Ültél már benne?

-          Hm? – kérdeztem vissza, mert csak a kérdés felét hallottam.

-          Ültél már a musztángban?

-          Nem. – tagadtam le.

-          És a Roverben?

-          Azzal szoktunk suliba menni.

-          Megnézném az arcokat, ha otthon jönnél egy ilyennel suliba… - gondolkodott el Ryan.

-          Én meg a ti arcotokat, mikor 3 perc múlva már nem lenne a parkolóba. – tette hozzá Robb komolyan.

Mind elröhögtünk magunkat, én pedig közben némán hálát adtam az égnek, hogy eddig nagyjából simán mennek a dolgok, és kezdünk feloldódni.

-          És meséljetek, otthon mi a helyzet? Becks sosem mesél, mikor reggel az őrületbe kerget.

-          A suli még áll…

-          …az idei három bombariadó ellenére is.

-          A tanárok meg folyamatosan írnak hiányzónak, mert nem hiszik el, hogy LA-be költöztél.

Jellemző, bár elvileg az igazgatónőnek tudnia kéne, hogy kiiratkoztam nem?

-          Eddig még nem volt egy balhé sem,

-          szóval nyugis év elébe nézünk. – Becky végig hallgatott, csak a fiúk egészítették ki egymás mondatait.

Kopogtattak az ajtón. Mit akarhatnak? Kimásztam az ágyból és kinyitottam az ajtót, de csak résnyire. Dylan állt egy lépéssel hátrébb.

-          Mi az?

-          Még nem válaszoltál…

-          Dylan…

-          Oké, oké, akkor kérdezhetek valami közérdekűt?

-          Okosan! – suttogtam vissza és kinyitottam az ajtót teljesen.

-          Az jutott eszünkbe Juniorral, hogy lehet, hogy szívesen megismernétek másokat is, és hogy mit szólnátok hozzá, ha kibővítenénk az esti sütögetést, egy kis kerti party-vá? Áthívnánk a még 1-2 embert, akikkel Laynie megbarátkozott eddig.

-          Szuper ötlet! – ült fel azonnal Becks.

-          Rendben. – bólintott Ryan.

-          Nekem nyolc. – rántotta meg a vállát Robb is.

-          Kikre gondoltál? – néztem kíváncsian Dylanre.

-          Chad, Mark, Sandra?

Szerintem egyikőjükkel se lenne nagyobb a feszültség, sőt, lehet, hogy még segítenének is tovább oldani a hangulatot.

-          Oké. – bólintottam én is végül.

-          Akkor ezt megbeszéltük. Ebéd kb. fél óra múlva. – és már itt sem volt.

-          Nem értelek Laynie. Nem is bunkó. – húzta össze a szemöldökét Becks.

-          Most nem. Na jó fiúk, adtok nekünk kettő percet egyedül? – néztem a lehető legédesebben és aranyosabban rájuk.

-          Kint leszünk. – állt fel Ryan, adott egy puszit, majd Robbal ki is mentek.

Ahogy kattant a zár, hallottam, hogy Becks alatt nyikorog az ágy és már előttem is állt.

-          Laynie! – némán kiabálta a nevem – Ez komolyabb mint hittem!!

-          Mi? – néztem rá teljesen értetlenül.

-          Tudhatnád már, hogy olyan a hallásom, mint egy denevéré. Milyen bálról is van szó? – basszus, még jó hogy volt annyi esze, hogy ne a fiúk előtt hozza szóba.

-          Semmi, kihirdették tegnap előtt, hogy lesz egy Őszi Bál a végzősöknek, de nem megyek rá.

-          És miért nem?

-          Mert Junior is el akart hívni és csak úgy tudtam visszautasítani, hogy azt mondtam, egyáltalán nem megyek.

-          És miért utasítottad vissza?

-          Mert ha igent mondtam volna, akkor azt hinné, hogy közte és köztem…

-          És miért nem?

-          BECKS! – suttogtam neki úgy, mint ahogy ő nekem az előbb. – Miért csinálsz úgy, mint ha Ryan nem létezne? – szegeztem neki végre szemtől szembe is a kérdést. Hátha most válaszol.

De nem válaszolt, csak elhallgatott. Az a baj, hogy nem csupán csendben maradt, de előlem is elhallgatott valamit.

-          Becks. Mondd el! – fordítottam magam felé és néztem mélyen a szemébe.

-          Semmi.

-          Nem hiszek neked, tudom mikor hazudsz.

-          Én nem tudom. Csak…

-          Csak?

-          Szóval láttam Ryant…

-          Mit csinált?

-          Egy lánnyal találkozott. Az edzés után. Többször is láttam őket.

-          És? Mit csináltak? Felvitte magához? Megcsókolta?

-          Nem, nem… Csak beszélgettek, a kocsijában, aztán elhajtottak. Ennyit láttam…

Éreztem, hogy valami ilyesmit akarna mondani, de ezzel az a baj, hogy ez egyszerre a semmi és a minden. Semmit nem jelent az, hogy egy lánnyal beszélget, én meg 4 fiúval, de ahhoz pont elég, hogy elültesse a bogarat a fülembe. Már pontosan értettem, hogy miért nem akarta elmondani.

-          Jól tetted, hogy elmondtad. – öleltem magamhoz. – Maradjon köztünk, oké?

-          Persze. Na, de akkor most mondd végig!

-          Mit? – teljesen összezavart.

-          Visszautasítottad Juniort.

-          Ja, igen, Ryan miatt. No meg azt már megtapasztaltam, hogy bármelyikükkel is csak egy kicsit lesz szorosabb a kapcsolatom, a másik azonnal féltékeny lesz. Ha elmentem volna Juniorral, akkor Dylan keserítette volna meg cserébe az életem.

-          Akkor miért nem mész el Dylannel?

-          Mert ha vele elmegyek, akkor meg Juniornak hazudtam, akkor Juniort bántom meg. Mellesleg ha bárkivel is elmegyek, szerinted Ryant nem bántom meg?

-          Ha megtudja.

-          Ajj Becks.

-          Na, jó, gondolkodj még rajta, ha még nem válaszoltál neki. És tudd, hogy én falazok, ha kell. – kacsintott rám.

Miután lenyugodtunk és nyoma sem volt rajtunk az izgatottságnak, visszaengedtük a fiúkat és egészen ebédig beszélgettünk. Nem volt szerencsére senkivel semmi gond, egy rossz megjegyzés nem hangzott el az asztalnál, csupán én éreztem magamon két percenként Dylan tekintetét. Miután bepakoltunk közösen a mosogatógépbe, amin Robb teljesen ki volt akadva, hogy neki is kell egy ilyen, mert Becky utál mosogatni, és mindig neki kell kajálás után, valaki felemlegette a fürdés ötletét.

                Mindenki felvonult a saját szobájába, még Becks, Robb és Ryan is hogy átöltözzenek. Én, vagy egy órát gondolkodtam, hogy most mi a fent vegyek fel… Húzott a szívem a feketéhez, hisz a múlt hétvégén nagyon is jól éreztem magam benne, de nem voltam benne biztos, hogy Ryan nem akadna-e ki, hogy miért mutogatom magam. A rózsaszínt is a fekete mellé tettem, de annyival szegényesebben nézett ki, olyan semmilyen volt, hogy azonnal elvetettem. Még mindig gondolkodtam, mikor Becks nyitott be hozzám és meglátta a földön a totojázásom okát.

-          Én a feketét venném.

-          Tudom. – persze, hogy ő a feketét venné.

-          Nyugi, értem a dilemmát, ezért is hoztam neked ezt. – dobott felém valami pirosat.

Elkaptam és kiterítettem magam elé a földre. Az a piros fürdőruha volt, amit vagy ezer éve adtam kölcsön Becksnek.

-          Azt mondtad, hogy nem találod…

-          De meglett és gondoltam el is hozom neked.

-          Akkor ezt fogom felvenni. – azzal be is vonultam a fürdőszobába és gyorsan belebújtam.

Pár percen belül már lent is voltunk a medencénél. Mikor levettem a köntösöm, láttam hogy Ryan, Dylan és Junior is hasonló módon néz rám, de szerencsére azt is láttam, hogy Dylan erősen méregeti a fürdőnadrágos Ryant. Nagyon örültem neki, hogy nincs szégyellni valója, talán még kockásabb is a hasa, mint Dylané. Viszont azt már nem gondoltam, hogy Ryan is ennyire fogja érezni a feszültséget és így előjön majd belőle a férfi. Mindenki felhőtlenül lubickolt, játszott vagy épp napozott, csak Ryan nem szállt le rólam egy percre sem. Állandóan azzal volt elfoglalva, hogy megmutassa, mennyire is vagyok az övé. Simogatott, csókolgatott, dobált a vízbe, fröcskölt és a végére már elviselhetetlen volt, attól is kirázott a hideg, ha elindult felém. A viselkedése mindenkinek feltűnt, csak neki nem, így ő volt az egyedüli, aki meglepődött, mikor kimásztam a medencéből és közöltem, hogy befejeztem a játékot.

                Bementem a nappaliba, magamra vettem a köntösöm és felsétáltam az emeletre, hogy átöltözzek. Figyeltem, hogy Ryan nem jön-e utánam, de remélem, hogy Becky épp elkapta és most helyre teszi a fejét. Épp akartam levenni a vizes bikinit, mikor hallottam a tetőről valami motoszkálást. Esküszöm, hogy Junior lent volt a medencénél még az előbb… Felmásztam a lépcsőn és körülnéztem. Először nem láttam senkit, aztán észrevettem a felszálló füstöt. Odamentem, és ahogy vártam, Dylan ült a földön, jobban mondva a törülközőjén.

-          Te mióta vagy itt? – sikeresen a frászt hoztam rá, bár ezt sose vallotta volna be.

-          Egy ideje… - nem úgy tűnt, mint aki mondani akarna még valamit, aztán végül felém nyújtotta a cigis dobozt. – Meguntad?

-          Meg.

-          Nem csodálom. – ez volt az a pillanat, amikor rengeteg mindent nem mondtunk ki.

Amikor talán mindkettőnkben tisztázódott, hogy Dylan és Sophie kapcsolata igenis miattam ért véget, hogy valami van a levegőben kettőnk között, és hogy az én kapcsolatom is halálra van ítélve Ryannel. Kimondatlanul, de ott volt, hogy féltékeny Ryanre és még talán Juniorra is.

                Ez volt az a pillanat, amiben helytelen lett volna tovább tiszta lelkiismerettel ülni. Elvettem egy szál cigit, de nem gyújtottam rá, inkább a fülem mögé tűztem és visszamentem a szobámba. Ryan már ott várt rám.

-          Sajnálom. – kezdett bele rögtön. – Tudod, nehezen viselem, hogy távol vagy, főleg azzal a tudattal, hogy minden szabad időd ezzel a kettővel töltöd. Rettenetesen féltékeny vagyok. De nem akarlak elveszíteni…

Közelebb lépett és tudtam, hogy meg akar csókolni. De nem ellenálltam, adtam még egy esélyt, még egy sokadik, gyenge, hajszálon függő esélyt.