Chapter 16

Sziasztok!

Bocsi, az egy napos csúszásért, de hát közeledik a vizsgaidőszak, beteg is voltam, stb... Úgyis csak egy (pontosabban a tegnapival együtt kettő) komi volt. Gréti, köszönöm a kitartásod, hálás vagyok érte és ezért a fejezetet neked ajánlom!

Jó olvasást!

-          Na, milyen volt a városnézés? – toppant be hirtelen a képbe anyám is, de most kimondottan örültem a feltűnésének.

-          Nagyon jó, kész a vacsi?

-          Igen, gyertek! – mosolygott és intett mindkettőnknek anya.

Junior még úgy nézett rám, aki választ vagy magyarázatot vár, de most egyiket sem fog kapni. Vacsora utánig legalább van időm átgondolni, hogy mit és hogyan mondjak neki. Egy biztos, azt nem árultam el, hogy valójában hol voltunk. Miután asztalhoz ültünk és szedett mindenki, anya és John elkezdték Juniort faggatni a paintballról, így senki nem figyelt rám. Elővettem a zsebemből a telefonom és az asztal alatt villámgyorsan írtam egy smst.

„Junior látott minket. Mit mondjak neki?” Gyorsan el is küldtem Dylan számára. Nem csalódtam, alig egy percen belül jött a válasz:

„Fogd rám. Elrángattalak, hogy kifaggathassalak a paintballról, te pedig sokáig magyaráztad, hogy csak szerencséd volt, mire elhittem. Ha bármi mást kérdez rögtönözz, vagy küldd hozzám. Bocs a felfordulásért.”

Nem épp egy Nobel-díjas ötlet, de nekem se jutott eszembe semmi jobb, no meg mindennél egyszerűbb másra hárítani a válaszadást.

-          És Laynie, te is élvezted a játékot?

-          Hát persze. – fel se fogtam a kérdést, csak reméltem, hogy ezt a választ várják.

-          Még jó hogy élvezte, hisz végül is ő nyert nem? – kotyogott bele anya, de legalább felfogtam, hogy a válasz és a kérdés is stimmelt.

A vacsora finom volt, de azért egy idő után már nem fért belém tényleg több repeta időhúzás gyanánt. Főleg nem, hogy alig pár órája zabáltam tele magam pizzával. Mikor már anya szedte le az asztalt, tudtam, hogy eljött a pillanat, amikor szembe kell néznem Juniorral. Ránéztem és egyszerre álltunk fel. Ekkor döbbentem rá, hogy igazából semmi köze sincs hozzá, hogy én kivel, mit, mikor csinálok, még akkor sem, ha a legjobb haverjáról van szó. Eldöntöttem. Ha bunkó stílusban teszi fel a kérdését, nem hogy hazugságot, de semmit nem fogok válaszolni, ellenben úgy elküldöm melegebb éghajlatra, hogy az fájni fog. Az a baj, hogy nekem is, nem csak neki.

                Szorosan mögöttem jött fel az emeletre, és a fenti nappaliban álltunk meg végül. Várt, amíg megfordultam, csak utána tette fel a kérdését.

-          Mit csináltatok ti ketten?

-          Bárcsak máshogy kérdezted volna… - mondtam magam elé. – Hívd fel és kérdezd meg tőle. Lehet, hogy felé van befolyásod, de felém egyelőre még biztos nincs. Én is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy kb két hete ismerjük egymást, de azért néha észhez kell térni…

Azzal megfordultam és a szobámba sétáltam. Nem dühöngtem, nem kiabáltam vagy csapkodtam. Tudtam, hogy ezzel fogom elérni a kívánt hatást. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, csendben maradtam, figyeltem, hallgatóztam. Először nem volt semmi. Aztán fel-alá sétáló lábak zaját hallottam, végül megint csend. Fülsüketítő volt a hirtelen kopogtatás.  Vártam egy másodpercet, csak aztán nyitottam ajtót. Junior arcán még mindig látszott a viaskodás önmagával, de a végén mégis határozottan szólalt meg.

-          Sajnálom. Igazad van. Megfeledkeztem róla, hogy alig ismerjük egymást, mert ennyi idő alatt is nagyon megkedveltelek. – egy pillanatig megrémültem, hogy hogyan is fogja folytatni, de szerencsére alaptalanul – Azért voltam annyira nyers az előbb, mert még mindig féltelek téged is Dylantől, Dylant is tőled, féltem a barátságom vele és veled is. Vehetnénk ezt az egészet meg nem történtnek?

-          Persze. – egy kis hatásszünet után ügyesen színészkedve visszakérdeztem. – Miért is jöttél? – már majdnem megdöbbent és kezdte elölről az egészet, mikor leesett neki a vicc és ő is elvigyorodott.

-          Kölcsön adnád a számológéped?

-          Hogyne. – elvettem az íróasztalomról és a kezébe adtam.

-          Köszönöm.

-          Nincs mit. – zártam le a témát, majd be is csuktam az ajtót.

Huh. Hangosan is kiszakadt belőlem ez a sóhaj, miközben lassan nekidőltem az ajtónak. Majdnem kiugrott a szívem, mikor megszólalt a zsebembe a telefonom. Majdnem kiejtettem a kezemből, ahogy előkaptam, de szerencsére még az ujjam hegyével meg tudtam tartani és gyorsan rányomtam a zöld gombra.

-          Igen? – szóltam bele elég zaklatottan, bár egyébként szent meggyőződésem volt, hogy Dylan az. Még szerencse, hogy ezt nem mondtam ki.

-          Minden rendbe cicám? – Ryan.

-          Persze, csak majdnem elejtettem a telefont. Hogy vagy?

-          Megvagyok. Épp úton vagyok hazafele, mert elmaradt egy edzés.

-          Hogy-hogy?

-          Valami barom kiöntött egy vödör festéket a pályára és az így egyelőre használhatatlan. De te hogy vagy?

-          Jól, mondjuk, bár fáradtan.

-          Miért? Mit csináltál ma?

-          Egy pár osztálytársam elhívott paintballozni.

-          Gondolom szarrá verted őket.

-          Honnan tudtad?

-          Ez az én csajom, na. És készülsz már a hétvégére. – hirtelen nem fogott az agyam, fogalmam nem volt miről beszél, de szerencsére még belátható időn belül eszembe jutott.

-          Persze, már nagyon várlak titeket!

-          Van elég vendégszoba hármunknak? – tette fel a „humoros” kérdést.

-          Papíron bőven elég, de szerintem egy vendégszobánál többet nem fogunk igénybe venni valójában.

-          Reméltem, hogy ezt mondod. Tudod, már nagyon hiányzol… Mi van rajtad?

-          Te nem csak úton vagy hazafelé?

-          Már hazaértem. De nem válaszoltál.

-          Rövidnadrág és topp.

-          És az alatt?

-          Ne akard megtudni…

-          De pont azt akarom. Gyerünk, áruld el… Ne csigázz…

-          A fehér-drapp mintás…

-          … amit velem vettél?

Elkezdett pityegni a telefonom. Vagyis csak hittem, hogy az enyém, de mikor ránéztem a kijelzőre, nem mutatott hívást.

-          Bocsi, le kell tennem, majd holnap beszélünk. – és ki is nyomott.

Anyád… Ez jutott eszembe először. Ha eddig lett volna bármiféle bűntudatom az új, fiú barátaim miatt, hát most biztos elszállt volna. Ledobtam a telefonom az ágyra és elhatároztam, hogy ha csörög is, senkinek nem fogom felvenni, inkább leültem az íróasztalomhoz és tanulni kezdtem.

                Rájöttem, hogy lenne matek házim, de számológép nélkül nem sokra mennék, így inkább a biosz házimnak álltam neki. Azt hiszem, aközben is aludtam el, mert reggel a füzetem mintájával az arcomon ébredtem fel az égő kislámpa fénye alatt.

-          Szuper… - morogtam.

Már jól indult a reggel, de elhatároztam, hogy ennél már csak jobb lesz. Ezért is kezdtem egy nagy zuhannyal és tiszta ruhákkal. Csak miután már nem találtam se magamon, se a szobámon kivetnivalót, vettem magamhoz a telefonom és indultam el le, reggelizni. Útközben ránéztem, hogy mennyi az idő, de a legnagyobb meglepetésemre nem az óra állított meg menet közben, hanem a hat nem fogadott hívás. Három Ryantől, egy Beckytől és kettő Dylantől.

                Ryan per pillanat nagyon nem tudott érdekelni, az ő hívásait egy mozdulattal töröltem ki. Beckyn elgondolkodtam, de ha nagyon fontos lett volna, már órákkal ezelőtt hívott volna. A nem fogadott még este érkezett, szóval, ha jól sejtem, Ryan keze van a dologban. Az utolsó kettő, ami Dylantől származott, éjfélkor érkezett. Megkordult a gyomrom. Mindnyájan ráérnek, előbb eszem.

A konyhába érve viszont szokatlan dolgot tapasztaltam, mégpedig hogy anyám és Junior együtt reggelit készítenek.

-          Jó reggelt. – szóltak mindketten.

-          Jó reggelt…? – nem tudtam elrejteni azt a kis kérdő hangsúlyt a mondat végén.

-          Csináltunk pár meleg szendvicset. Az alján szalámis van, a tetején sonkás. Jó étvágyat.

-          Öh, köszi. – elvettem egy tálcát, rápakoltam két sonkásat meg kivettem a hűtőből egy jegeskávét és visszamentem az emeletre.

A szobámba akartam enni, de végül a tető mellett döntöttem. Leültem a korláthoz, lelógattam a lábam a semmibe, az ölembe tettem a tálcát és elővettem a telefonom. Kit hívjak először? Beleharaptam az egyik meleg szendvicsbe, ráküldtem egy kis kávét, és rányomtam Becky nevére. Épp, hogy kicsörgött, már fel is kapta.

-          Csak nem felkeltél?

-          Honnan tudtad?

-          Minden oké? Tegnap Ryan kissé zaklatottan kért meg, hogy hívjalak fel. Mi történt?

-          Semmi, csupán kissé hevesen tette rám a telefont.

-          Nem jellemző.

-          Pláne nem a közben, hogy a ruhadarabjaimról faggat.

-          Érdekes.

-          Szerintem is. Na, de veletek minden oké?

-          Hogyne, persze! Inkább te meséld el, hogy ment a paintball?

-          Mindenkit kinyírtam.

-          Ügyes! De várható volt. És ki maradt a legtovább talpon?

-          Dylan.

-          Áh, mint a mesékben…

-          Mikor fejezed már be?

-          Sohaaaaa! – tudtam, hogy nekem Becky kell, hogy felviduljon a reggelem.

-          Na, akkor megyek reggelizni, te meg remélem várod már a

-          HÉTVÉGÉT! Még jó hogy!

-          Reméltem, hogy nem felejted el.

-          Remélem, hogy ezt nem gondoltad komolyan.

-          Légy jó!

-          Te meg rossz! Pusssz

Aztán le is tettük. Megettem az egyik szendvicset, majd újra a kezembe vettem a telefont, miközben Becky szavait formáltam újra és újra a számmal. „Te meg rossz.” Úgy legyen! Tárcsáztam is Dylant. Miközben kicsörgött, az jutott eszembe, hogy talán ez az első alkalom, hogy én hívom fel őt.

-          No csak…. – vette fel friss hanggal Dylan. Ezek szerint nem aludt.

-          Jó reggelt.

-          Egyelőre csak érdekes, de majd meglátjuk… Minek köszönhetem a hívást?

-          Talán annak, hogy volt tőled két nem fogadottam.

-          Ja! Tényleg. Furcsállottam, hogy se te, se Junior nem kerestetek, pedig azt hittem nagyobb bajba vagyunk.

-          Elrendeztem.

-          Avass be! Hogyan?

-          Megmondtam Juniornak, hogy két hete ismer, nem kérhet rajtam számon semmit, pláne nem olyan hangnemben, ahogy tette.

-          Ő pedig összetört és az ajtód előtt térdepelve könyörgött bocsánatért.

-          Majdnem.

-          Akkor jó, örülök. És mit csinálsz ma?

-          Tanulok, és még nem tudom. Esetleg úszom egyet.

-          Esetleg átnézek majd. Pontosan kb. mikorra tervezed az úszást?

-          Ha-ha. Ebéd után. – miért is válaszoltam?

-          Több ellenállást vártam, de így is jó.

-          Ne vár bikinis bemutatót.

-          Akkor te se várj fürdőgatyát. – jézus! Ezt hogy csinálja?! Én akarom őt zavarba hozni, hozzáteszem, isten tudja miért, de a végén én vörösödök el! Ez kész! Hihetetlen. – Meg ne pukkadj, vicceltem!

-          Vegyük úgy, hogy nem is beszéltünk.

-          Oké. Neked is jó reggelt! – azzal letette.

Ehhez inkább nem is fűzök hozzá semmit, még magamban sem. Megettem az utolsó szendvicset, megittam az összes kávét és már a nap is elég melegen sütött, így hát felkeltem és levonultam a szobámba. Tényleg azt terveztem, hogy tanulni fogok, de sehogy nem állt rá az agyam. Mindig visszakúszott a fejembe a tegnap esti telefonbeszélgetés Ryannel. Régebben is szeretett, mondjuk úgy, hogy telefon szexelni, és sose volt semmi sem olyan fontos, hogy letegye. Lehet, hogy valami rettentő jó oka volt, és most én vagyok a rossz, amiért nem hallgatom meg, de ez van.

-          Gyere, ebéd! – kopogtatott az ajtómon Junior.

Ebéd? De hiszen most reggeliztem. Ránéztem az órámra és el se hittem, hogy délután egyet mutat. Mikor telt el a köztes idő? Lementem és igyekeztem titkolni a szétszórtságomat, de elég rosszul ment.

-          Laynie? Laynie, hallasz?! Laynie! – integetett a szemem előtt anya a kezével.

-          Hm? Tessék?

-          Merre jársz?

-          Bocsánat, csak elbambultam.

-          Na, csak azt kérdeztük, hogy akkor most tényleg jönnek a barátaid hétvégén? – Junior tekintetét kellett volna most mindenkinek látni, ehelyett mindenki rám figyelt.

-          Igen, miért, esetleg mégsem jöhetnek? – néztem nagy szemekkel Johnra.

-          De! Persze, hogy jöhetnek, csak azért kérdeztük, hogy hány főre kell majd főzni.

-          Hát, hárman jönnek.

-          Rendben.

-          Apa, ugye az ellen sincs kifogásod, hogy Dylan itt legyen?

-          Tessék? – szaladt ki a számon, de aztán legszívesebben visszaszívtam volna az egészet.

-          Öm, nincs… - mondta végül John, bár igen csak fürkészően nézett rám.

Alig vártam, hogy befejezzük az evést és eltűnhessek, de amint felálltam, csengettek a kapun.

-          Laynie, kinyitnád? Biztos Dylan az.

Hát persze. Hogy is felejthettem el? Kinyitottam először a nagykaput, majd becsuktam, hogy be tudjon állni a kocsijával, végül a bejárati ajtót is kinyitottam.

-          Szia. – köszönt vigyorogva és végig nézett rajtam, mint aki keresi a bikinit.

-          Micsoda meglepetés. – álltam félre az ajtóból

-          Áh, Junior! Nincs kedved egyet mártózni a medencében?

-          Miért is ne. – rántotta meg a vállát, majd rám nézett. Gondolkodott egy kicsit, aztán végül megkérdezte. – Laynie?

-          Benne vagyok. – végül is az én ötletem volt, vagy nem?

Felmentem a szobámba és elővettem a fürdőruhám, de a fürdőszobába menet meggondoltam magam. Nem ugyan azt a rózsaszínt fogom felvenni, amit a múltkor Junior már láthatott. Nem, most eljött Becks kedvencének az ideje. Elővettem a tőle kapott, vagyis az általa lopott fekete fürdőruhámat és magamhoz mértem a tükör előtt. Úgy döntöttem, felpróbálni, még nem bűn… Felvettem és egész tetszett a látvány. A világos bőrömtől eléggé elütött a fekete, de nem nézett ki annyira hülyén, mint amennyire vártam. Végül is belecsavartam magam egy törülközőbe és útnak indultam.

                Lenéztem magamra és úgy néztem ki, mint akin nincs a törülköző alatt semmi. Elmosolyodtam a „bajszom” alatt. Vajon megérdemlik, hogy ezt csináljam? Bár ki tudja, lehet le se szarják, hogy nézek ki… Áh, hiába az álszerénység, kivételesen pontosan tudom, hogy csak akarnom kéne és bármelyiküket megkaphatnám egy kis időre még most.

                A srácok már rég a medencébe ugrándoztak, mikor én is kiértem a kertbe. Dylan rögtön kimászott és megállt velem szembe. Láttam, hogy a keze elindul a nadrágja felé… Csak a vigyorából esett le, hogy mire céloz. Mielőtt még beválthatta volna az ígéretét, kinyitottam előtte a törülközőm. Félreérthetően nézhettünk volna ki, ha bárki is lát minket most, mert alig két lépés távolságra egymástól, Dylan volt az egyedüli, aki láthatta, hogy a törülköző alatt igenis van fürdőruha. De Junior se figyelt ránk (szerencsére), mert épp a túlparton kecmergett ki a vízből. Épp erről bizonyosodtam meg, mikor egy hűvös, vizes kéz ragadta meg az enyémet és rántott bele a medencébe. Hát nem épp így terveztem, főleg, hogy ez a fürdőruha nem a pancsolásra lett kitalálva, de szerencsére tartotta magát. Mikor a felszínre kerültem, Dylan jelzett, hogy rántsuk be Juniort, aki egyelőre csak a vizet rázogatta ki a füléből. Mögé úsztunk, elkaptam a lábát, Dylan az egyik kezét, mert ő jobban ki tudott ugrani, és együtt berántottuk őt is a vízbe.

                Sokáig vízicsatáztunk, már egészen kiáztak az ujjaim, mikor John feloszlatta a bulit a vacsora jelszóval. Hogy repül az idő... Ma nem csináltam még mást kábé az evésen kívül. Dylan nem maradt vacsorára, inkább vizesen tocsogva hazaindult. Egy tényleg rövid vacsi után, már megértettem a sietségét. Én is alig bírtam magam ébren felvonszolni az ágyamig. Csak belebújtam a pizsamámba és bedőltem az ágyba. Épp betakaróztam, mikor zizegett a telefonom. Sms. Fogalmam se volt ki az, de már nem is voltam olyan ébren, hogy tippelni tudjak. Az üzenet szövege sem volt azonnal egyértelmű… „Jó éjt Ariel!”

-          Ariel? – suttogtam magam elé párszor, aztán leesett. A Disney szereplő, a kis hableány neve Ariel.

Már meg se kellett néznem, hogy tudjam, a feladó Dylan volt.

-          Ariel? – és el is aludtam.

Reggel Becky helyét átvéve Ryan ébresztett, én pedig tudatlanul vettem fel a telefont, bár most se Beckyt, se Dylant nem küldtem el az édesanyjába reggeli üdvözletképp.

-          Jó reggelt.

-          Neked is. – ültem fel homlokráncolva a férfi hangtól.

-          Sajnálom, hogy a múltkor le kellett tennem, de egy szponzortól vártam egy nagyon fontos hívást és nem tudtam, hogy ő-e az, vagy sem.

-          És ő volt?

-          Sajnos nem. De már kinyírtam. Többet nem fog zavarni.

-          Remélem is.

-          Akkor nincs harag?

-          Nincs.

-          Szuper. Akkor szép napot! És bocsi, hogy elvettem Becky szerepét.

-          Egyszeri alkalom volt. Elnézem. Pusz. – azzal le is tettem.

Sejtettem, hogy valami hasonlóról lesz szó, de nem baj. Ryan addig nem kap túl sok kedvességet tőlem, míg ide nem utazik a hétvégén. Addig legalább jól felhúzza magát… Megborzongtam a gondolattól. Ryannel akkor a legjobb, ha dühös és most az lesz, egy, mert én teszek róla, kettő, mert Junior jóvoltából Dylan is jelen lesz.

                Kimásztam az ágyból, megfürödtem és nagyjából el is készültem, de a szekrény előtt, a ruháimat nézegetve lefagytam. Kopogó hangot hallottam az ablak felől. Oda néztem és beigazolódott a sejtésem. Esik. Így nincs túl sok kedve az embernek kiöltözni. Egy sima farmert, egy fekete atlétát és egy piros kockás inget vettem magamra. A hajammal se kezdtem szinte semmit. Lent a konyhában összefutottam Juniorral, aki a tegnapról maradt meleg szendvicseket pusztította és én is csatlakoztam hozzá, majd mikor befejeztük, együtt szaladtunk a kocsiig. Mire beültünk, azon az 5 méteren is teljesen átáztunk. A suliba érve mindenki esőkabátba és esernyővel szaladgált, kivéve Dylant, aki látszólag élvezte az esőt a kocsijának támaszkodva.

-          Meghoztad az esőt hableány. – tárta szét a kezét vigyorogva.