Chapter 15

Sziasztok...

Hát, ez a két komi igazán lehangoló teljesítmény tőletek... Persze nem azokra gondolok, akik írtak! Nektek nagyon köszönöm, főleg azt a +1 komit, amit csak azért nem számoltam bele az összesbe, hogy a realitások szilárd talaján maradhassak... De mivel letelt két hét és csütörtök van, itt a következő rész.
Jó olvasást és további szép napot! :)

-          Ekkora mázlid nem lehetet… - csóválta a fejét Sandra – Te nem is most paintballoztál először. – nem kérdezte, simán kijelentette.

-          De. Bár mondjuk ezelőtt lőttem párszor lőterembe, rendes fegyverrel… - említettem meg, „csak úgy mellékesen”.  – Azért ha lehet, ezt ne kössük a fiúk orrára. Had főjenek egy kicsit. – Sandra elvigyorodott.

-          Számíthatsz rám, de legközelebb a te csapatodba leszek! – kacsintott rám.

Közbe levettük a „csinos” öltözékünket és betettük őket az ajtó melletti szennyes-kosárba. Kiléptünk az öltözőből és a parkoló felé vettük az irányt. A fiúk már a kocsik mellett beszélgettek valamiről, igen csak hevesen, de mikor odaértünk, mind elhallgattak.

-          Akkor irány pizzázni? – kérdezte Mark.

-          A vesztesek fizetnek! – kiáltotta Junior, de még mielőtt elkezdődhetett volna erről egy vita:

-          Én fizetek. – zárta rövidre a dolgot Dylan.

Egyszerre volt lovagias és felvágós, de senki nem szólt egy szót sem. Ingyen pizza az ingyen pizza. Nem tudom, Sandra hogyan jött ide, de abban biztos voltam, hogy hogyan fog távozni. Karon ragadtam és magammal húztam Junior kocsijába. Tudtam, hogy ezt már rég meg akarta volna tenni. Rögtön utánunk beszállt Junior is és ahogy vártam, még csak meg sem lepődött azon, hogy Sandra is velünk tart. Beindította a kocsit, de mielőtt elindultunk volna, még hátrafordult.

-          Áruld el, hogy csináltad?!

-          Majd inkább evés közbe válaszolok minden kérdésre. Nem szeretném magamat ismételgetni. – de csak azért sem akart indulni – Jóóó. Akkor elégedj meg annyival, hogy szerencsém volt.

Feladta. A pizzériáig nem is szólt egy szót sem, biztos kissé megsértődött, de ezt az áldozatot meg kell hozni. Még mindig jobb, ha durcáskodik 10 percig, mintha egy életre rossz képet alkotna rólam. Jól sejtettem, mielőtt beléptünk volna az ajtón, újra hozzám szólt.

-          Ne hogy azt hidd, hogy nem örülök a sikernek, csak nem értem. No meg jó lett volna tovább játszani és jobban felvágni a tudásommal, de hát ez van.

-          Akkor legközelebb egyedül állsz ki mindenki ellen? – meglepő módon, ezt nem én mondtam. Ez bizony Sandra volt, én pedig elfelejtettem becsukni a számat.

-          Hát, azért… Elég sokan játszottunk… Öt az egy ellen azért… - próbálta menteni magát, de félbe kellett szakítanunk a kitörő nevetésünkkel.

-          Nyugi, csak vicceltem. – mosolygott könnyektől csillogó szemmel Sandra.

Ránéztem Juniorra és tudtam, innentől kezdve a dolgok sínen vannak.

                Kicsit lassúak voltunk, így mire beléptünk a pizzériába, a többiek már foglaltak asztalt is és az igazán gyorsak, már sorolták is a rendelésüket.

-          Először is lesz hat pizza. – mondta Dylan a pincérnőnek. – A feltétek pedig: az enyém bacon-ös. – aztán nézett a többiekre a folytatásért.

-          Egy gombás. – Mark.

-          Egy bolognai. – Chad.

-          Egy sonkás. – Junior, aztán rám került a sor, de én tiltakozni kezdtem.

-          Én biztos, hogy nem tudok megenni egy egész pizzát.

-          Dehogynem! – bólogatott Junior.

-          De tényleg nem, szóval…

-          Rendelj egy egészet, és ha marad, ígérem, elpusztítjuk. – nézett rám az eddig egész csendes Dylan. Bólintottam.

-          Akkor egy Hawaii-t. -  Sandra is vacillált egy keveset, végül tanulva az esetemből, inkább csak döntött és

-          Egy Margherita – t kért.

-          Valami üdítőt? – kérdezte még a pincérnő.

Dylan körülnézett és először csak tőlünk kérdezte.

-          Kóla megfelel mindenkinek? – és miután mindenki bólintott, kért hat kólát is.

Miután elvonult a pincérnő, egy fél perces néma csend következett, amit én csak úgy fogtam fel, hogy a kérdésvihar előtti csend. Nem is gondoltam rosszul.

-          Szóval Laynie…

-          Elárulnád nekünk, hogy miért hazudtál? – egészítette ki egymást Chad és Mark.

Dylanre néztem és tudtam, hogy ez igazából az ő kérdése, csak nem akarta így nekem szegezni, inkább megkért mást maga helyett.

-          Először is, nem hazudtam. – szögeztem le. Aztán Dylanre néztem, majd vissza a két fiúra. – A kérdést pedig majd megválaszolom annak, akitől származik.

Nem volt célom, de sikerült egy kis feszültséget teremtenem.

-          Legközelebb majd nem feltételeztek semmit sem előre… De szörfözni nem tudok. – tettem hozzá, igyekezve egy kicsit oldani a hangulatot, amit szépen lassan sikerült is.

Elterelődtek a témák mindenfelé, de végül mégis megint visszatértünk hozzám.

-          Akkor csak szerencséd volt? – kérdezte végül Dylan. Sütött róla, hogy valamiért nagyon piszkálja a csőrét ez a vereség.

-          Szerencse nélkül nem lehet nyerni… - próbáltam egy általánosítással nem hazudni. Hogy sikerült-e, azt majd eldönti valaki az égiek közül, mikor pokolra kerülök.

Végül megérkeztek a pizzák, és mindenki nekiesett a sajátjának, még mi is Sandrával, pedig mi váltig állítottuk, hogy nem éheztünk meg. Hülyeség. Farkas éhesek lettünk, nem csak a játéktól és az izgalmaitól, de a hosszú várakozástól is, amíg kivártuk, hogy megsüljön hat darab pizza. De azért abban végül igazunk lett, hogy nem bírtuk az egészet megenni, és mindkettőnk pizzájából megmaradt pár szelet, amit a fiúk készséggel eltüntettek.

                Fogytak az üdítők, és miután lement egy kicsit a pizza, még egy kis fagyit is megengedtünk magunknak. Végül is nagyon jól telt el ez a délelőtt, sőt, mondhatom, hogy ez a nap, mert mikor végül felálltunk az asztaltól és hagytuk, hogy Dylan rendezze a számlát, már bőven volt délután 4 is. Sandra nem velünk utazott ezúttal, mert Chad és Mark, mint kiderült, nem is laknak olyan messze a lánytól, így épp haza tudták vinni. Kicsit sajnáltam, de azért nem lehetek elégedetlen, hisz ma sokkal közelebb kerültek egymáshoz. Direkt egymás mellé ültettem őket az asztalnál és miközben én mindenkivel igyekeztem egyszerre beszélni, azt is figyeltem, hogy ők szóba elegyednek-e. És igen! Hazafele gondolkodtam, hogy szóba hozzam-e, de inkább hagytam, hogy ez Junior magánügye legyen. Majd beszél róla, ha akar.

                Még fel sem értem a szobámba, mikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, hogy Ryan lesz az, de legnagyobb meglepetésemre Dylan neve villogott a kijelzőn.

-          Igen?

-          Ráérsz?

-          Miért?

-          Mutatnék neked valamit.

-          Most?

-          Itt vagyok előttetek. Nos? – elképzelésem sem volt róla, hogy mit akarhat, így nem is kapkodtam el a választ. – Na, gyere. Nem tart soká és ígérem rendes gyerek leszek.

-          Oké. – bólintottam rá, pedig már épp a nem-re állt rá a szám.

Kinyomtam a telefont és visszafordultam a lépcsőn. Sajnos nem voltam figyelmes így pont belerohantam anyámba, majdnem le is löktem a lépcsőn.

-          Bocsi.

-          Hova ez a nagy sietség?

-          Ja, semmi, csak elmennék egy kicsit jobban megismerni a várost.

-          Vacsora 7-kor, addigra érj vissza.

-          Oké…? – válaszoltam bizonytalanul, hisz még sosem próbálta megmondani, mikorra érjek haza, azt meg pláne nem, hogy pontos időben vacsorára jelenés van.

Dylan tényleg a ház előtt várt, még csak a motort sem állította le, viszont ahogy kiléptem a kapun, legalább áthajolt az anyósülésen és, még ha csak belülről is, de kinyitotta előttem az ajtót. Miben sántikálhat? Valószínűleg kiolvasta a szememből a kérdést.

-          Ne félj, nem keverlek semmi rosszba bele kivételesen.

-          Akkor elárulod, hova megyünk?

-          Te elárultál nekem 1-2 titkot, miszerint honnan jöttél, hogy tudsz boxolni, és bár érzem, hogy sok dolog van még benned, biztos vagyok benne, hogy sosem mondanál el mindent, hacsak nem viszonzom valamivel. Szóval, most elviszlek a kedvenc helyemre, amiről senki sem tud.

Leesett az állam. Szó szerint. Hallottam, ahogy koppan valahol a lábam mellett. Ahogy elindult az autó, és megláttam magam egy elsuhanó ablakban, furcsa gondolat furakodott be a fejembe. Én most épp megismerem Dylant? Ő meg akar ismerni engem és azt akarja, hogy én is megismerjem őt? De miért?! Nem. Az nem lehet, hogy akar tőlem valamit. Ki van zárva! Ismeri a véleményem. Még Ryant is ismeri, könyörgöm! Szóval, hülyeség. Csak bemeséltem magamnak. Oké, így kell lennie. Mi csak barátkozunk. Igaz?

-          Idegesnek látszol.

-          Talán felfogtam, hogy beszálltam egy autóba veled.

-          És mitől félsz? Hogy összetöröm magunkat? – rántotta félre egy kicsit a kormányt – Hogy elrabollak? – rálépett a gázpedálra. – Hogy meglátnak? – felhúzta az ablakokat, amik sötétítettek voltak, ez belülről is látszott.

Aztán hirtelen lefékezett és beparkolt egy üres helyre, egy elég réginek tűnő épület előtt.

-          Hogy megöllek?

-          Ha-ha.

-          Megérkeztünk. – azzal kiszállt a kocsiból, és mielőtt kapcsolhattam volna, az én ajtómat is kinyitotta. – Gyere. – még a kezét is felajánlotta.

Nem volt mit tenni, ha már idáig eljöttem, akkor bátorság! Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy kisegítsen az anyósülésről. Becsukta mögöttem az ajtót, majd elindult a régi épület felé. Semmi tábla nem volt rajta, még egy utca, vagy házszám sem. Kicsit azért tartva a helytől, de beléptem a nehéz fából készült ajtón.

                Arra, ami fogadott, nem voltam felkészülve. A külsővel ellentétben, a belső modern volt és világos. Egy előszobába léptünk, ahol volt egy üveggel elválasztott kis porta, ahová Dylan épp beköszönt.

-          Szia Graham. Magammal hoztam egy barátom, ugye ő is bejöhet egy próba alkalomra? – és akkor megláttam Grahamet, aki egy borostás, de helyes arcú figura volt rendőrségi pólóban.

Ahogy Dylan kinyitotta a következő ajtót és meghallottam a lövéseket, rögtön összeállt a kép. Rendőrségi lőpálya. Eszembe jutottak a régi alkalmak, mikor Beckyvel lőttünk, és egy kis mosoly ült ki az arcomra, ami nem kerülte el Dylan figyelmét sem. De nem kérdezett rá.

                Beléptünk a második ajtón, ahol felvettünk egy-egy fülvédőt és szemüveget, majd odaléptünk egy újabb üveggel elválasztott fülkéhez, ahol Graham nyújtott ki nekünk két gyakorló 9mm-est.

-          Gyere. – Dylan odalépett egy fülkéhez és a céltáblát közelebb hozta egy távirányítóval. – Ez most 50 méterre van. Próbáld meg eltalálni.

Graham is kijött a helyéről és közelebb jőve figyelt minket. Eljött a pillanat, hogy most ők fogjanak padlót. Kicsit nézegettem a fegyvert, mint aki még sose látott ilyet, aztán gyorsan fogást váltottam, kibiztosítottam és beleeresztettem három golyót a célfigura fejébe. Aztán visszahúztam a kibiztosító gombot és letettem magam elé az asztalra a pisztolyt. Kivettem Dylan kezéből a távirányítót és közelebb hoztam vele a céltáblát.

                Dylan, inkább leült, míg Graham rendesen kinevette és hátba veregette.

-          Az első nap ajándék, lőj annyit, amennyit csak szeretnél. – azzal kicserélte a céltáblát és a leakasztott papírral hozzám fordult. – Ha nem haragszol, ezt bekereteztetem és Dylannek adom. – csak elvigyorodtam, persze, vigye.

Végül Dylanhez fordultam.

-          Egy verseny? A vesztes kezdi a mesét.

-          Legyen. – állt fel újfajta tűzzel a szemében és a mellettem lévő fülkéhez lépett. Plexiből volt a fal, így tisztán láttuk egymást. – A legtávolabbra?

-          Amennyire csak lehet. – bólintottam és én is hátraküldtem a céltáblát a terem végébe.

Ahogy láttam, 250 méter volt a max.

-          Az egész tárat. – mondta, mire én csak bólintottam.

Magamba háromig számoltam, céloztam, majd elkezdtem lőni. Nyolcat a fejébe, nyolcat a szívébe és egyet az odaképzeld nemesebbik részébe küldtem. Miután Dylan is végzett, elindultak felénk a táblák és Graham is mellénk állt, hogy eljátssza a „pártatlan” bírót. Csak tudnám, kinek a pártját fogja majd most…

                Dylan találatai se voltak semmik, hisz a vicces fiú egy arcot próbált meg rajzolni a célbábura, több-kevesebb sikerrel, de az enyémen végül mindhárman jót nevettünk. Ahogy akartam, a feje egy lyuk volt, a szíve szintén, de a legpontosabb lövésem az utolsó volt.

-          Kit képzeltél a helyébe? – nézett rám, könnyesre röhögött fejjel Graham.

-          Lenne egy tippem… - mondta Dylan.

Bár miközben lőttem, nem volt előttem senkinek sem az arca, most hogy látom a szarrá szaggatott céltáblát, csak Adamet tudnám elképzelni a helyére.

-          Azt hiszem Dylan, ez most elbuktad.

-          Nem baj. – törődött bele mosolyogva a fiú. – Kösz a segítséget Graham.

-          Gyertek máskor is.

Visszaadtuk neki a fegyvereket, leraktuk a szemüvegeket és a fülvédőket, majd visszamentünk a kocsihoz. Ránéztem az órámra, ami még csak fél hatot mutatott.

-          Sietned kell? – nézett rám Dylan és itt lett volna az alkalom, hogy azt mondjam igen, és akkor minél hamarabb szabadulok, de hallani akartam Dylan történetét, még akkor is, ha az az én történetembe is kerül.

-          Nem. Csak hétre kell hazaérnem.

-          Akkor mit szólnál egy gyors kávéhoz és a mesémhez?

-          Rendben.

Beültünk a kocsiba és a legnagyobb meglepetésemre, hamar egy McDrive-ban kötöttünk ki, ahol Dylan két nagy cappuchinot rendelt. Eszembe jutott, hogy Robb mennyire szeretett volna mindig fizetés nélkül kihajtani a McDriveból, de sose hagytuk neki, vagy ha igen, akkor ő Beckyvel elhúzott, mi pedig Ryannel kifizettük az ő rendelésüket is, mert rögtön mi voltunk a következők a sorba. Miután megkaptuk a kávét, és igen, fizettünk, ötletem se volt, hova kanyarog Dylan, míg végül meg nem állt a Hollywood felirat közelében a hegyen. Pontosabban a Hollywood felirat felett. 

   Gyere. – azzal kiszállt a kocsijából és felült a motorháztetőre a kávéjával.

-          Végül is… - motyogtam magamba, aztán követtem a példáját. – Na halljam a meséd.

-          Helyezkedj el kényelmesen! Szóval, el kell mondanom, hogy lesznek homályos foltok a történetben, de azok egyelőre úgy is kell, hogy maradjanak. – miután megértésem jeléül bólintottam, folytatta – Apám régen együtt dolgozott a rendőrökkel és az volt az egyik kívánsága felénk, vagyis felém és a bátyám felé, hogy megtanuljunk lőni. Apa nagyon tart az olyan emberektől, mint a betörők, tolvajok és társaik, ezért első volt számára az önvédelem. Már 10 éves koromra megtanultam milyen fegyverek léteznek, és melyikkel, hogyan kell lőni. Persze, miután már nem volt nagyon mit tanítani nekünk, alábbhagyott a noszogatással, hogy járjunk a lőtérre. Nem is mentünk nagyon többet, egészen addig, míg egyszer valaki nagyon fel nem dühített és hogy levezessem a feszültséget, ellátogattam arra a helyre, ahol most voltunk. Beleeresztettem pár tárat a céltáblára és ettől megnyugodtam. Azóta gyakran járok oda, még akkor is, ha nem vagyok ideges. Így gondolom már megérted, miért érdekelt annyira, hogy hogyan is tudtál ma úgy kilőni.

Érdekes mese volt, bár láttam benne a ködös részeket és talán néhány ferdítést is, de ahogy Dylan kérte, nem említettem egyet sem. Miután befejezte és az én kávém már el is fogyott, belekezdtem az én kevésbé izgalmas és rövidebb történetembe.

-          Tavaly, Becky elráncigált egy lőterembe. Őt mindig is vonzották a fegyveres férfiak, én viszont inkább féltem tőlük. Ezért is én voltam ebben a választott társa, remélte, hogy kineveli belőlem a rettegést. Miután először lőttem, és rájöttem, hogy mennyire jó érzés, ráadásul a céltábla alapján nagyon is jól ment nekem, többször eljártunk. Egy nap meglátott minket egy szabadnapos rendőr, ellátott minket jó tanácsokkal, végül felajánlott egy különleges lehetőséget. Elmehettünk gyakorolni egy olyan helyre, ahol a kommandósokat képzik ki. Mozgó célpont, igazi épületek, stb… A nap végére igaz teljesen kidöglöttem, de azt mondták, hogy hagyjam ott az iskolát és állak be rendőrnek, mert el sem hiszik, hogy nem évek óta kapok kiképzést. Minden golyóm célt talált, még mozgó alakok esetében is és szerencsémre egy ártatlan túszt sem lőttem le. – egy kis szünetet tartottam, mert most jön az a rész, hogy miért is hagytuk abba – Egy nap, hazafele tartva, láttunk egy bandaháborút. Nem messze előttünk lőttek le egy korunkbeli fekete srácot. Utána nem mentünk többet a lőtérre.

Dylan az elején még vidáman figyelt, bólogatott és szürcsölte a cappuchinóját, de a végére már teljesen mozdulatlanul, feszült idegekkel figyelt. Látszott, hogy keresi, mit mondhatna, de nem vágytam igazán semmilyen lelkizős szövegre. Lemásztam a kocsiról, hisz épp ideje volt már indulni, de még mielőtt beültem volna, Dylan magához tért.

-          Sajnálom, hogy belerángattunk ebbe a paintballozásba, és lehet, hogy ezt a ma délutánt se kellett volna…

-          Mondtam én ilyet egy szóval is?

-          Nem…?

-          Akkor jó. Dylan, ez egy éve történt. Már nincs rám olyan hatással és örültem neki, hogy újra lőhettem. Külön megérte a döbbent arcok miatt. – mosolyodtam el, hogy lássa tényleg minden rendben van.

Egy percig gondolkodott, hogy higgyen-e nekem, de mivel kivételesen teljesen őszinte voltam, egy kis bizonytalanságot se láthatott, így ő is elvigyorodott és végül beszállt a kocsiba.

                Nem több mint 15 perc alatt haza is értünk. Dylan pont a kapu előtt fékezett le és még gondolkozott rajta, hogy hogyan is köszönnek el egymástól a barátok, amikor én már nyitottam az ajtót.

-          Amit ma meséltünk, az köztünk marad, igaz? – néztem rá, mielőtt kitettem volna a lábam a járdára.

-          Igaz.

-          Köszönöm a kávét, meg végül is mindent. – és végül egy miért ne alapon, adtam egy puszit a jobb arcára, majd a legtermészetesebb módon szálltam ki a kocsijából és csuktam be az ajtót magam mögött.

Nem néztem vissza, pedig hallottam, hogy jár a motor a hátam mögött, de nem akartam még esélyt se adni neki, hogy félreértse ezt az egyszerű baráti gesztust, amit én körülbelül kettő másodperc alatt bántam meg. Becsuktam magam mögött a kaput is, és Dylan csak akkor hajtott el, mikor már a kezem a bejárati ajtó kilincsén pihent.

                Nagy levegőt vettem, kifújtam, majd igyekeztem úgy belépni az előszobába, hogy mindenki egy „mi sem történt” Layniet lásson. Viszont ahogy beléptem, a kifelé igyekvő Juniorba ütköztem pont bele.

-          Hát te? – kérdeztük egyszerre.

Junior kinézett a fejem felett a kapura, ahol már nem állt ott Dylan kocsija.

-          Azt hittem azért jön, mert ezt nem vittem el neki a paintballra… - emelte fel a kezét, amiben egy DVD volt, de közben végig engem nézett összezavarodott tekintettel. Most mit mondjak?