Chapter 14

s         Sziasztok! 

       Na, letelt a két hét, itt a fejezet. Pedig már közel volt az 5 komi... De nem. Hátha majd most! :D Jó olvasást! Pussz!       

            Szia. – huppant le mellém egy Dylan, nem sokkal az után, hogy én is leültem.

-          Jó reggelt. – próbáljunk meg tiszta lappal indulni…

-          Ezek szerint bocsánatkérés elfogadva? – bólintottam – És Juniort sem ölted meg, amiért kihúztam belőle a számod?

-          Ezek szerint nem az FBI-nál vannak ismerőseid, csak Juniornak nagy a szája. Megnyugtató. – talán egy kis humor is belefér.

-          Áh, ezt elrontottam.

Becsengettek és bejött a tanárnő. Amíg névsort olvasott, csend volt, de amint berakta a filmet, mindenki elkezdett suttogni. Dylan is…

-          Nagyon csinos vagy ma. – már vártam erre a megjegyzésre, de csak szememet forgattam meg rá, pedig piszkosul jó érzés volt hallani, még ha kicsit zavarba is kerültem. – Oké-oké, vettem, de csak hogy tudd, baráti megjegyzés volt.

Azzal, mint aki befejezte, hátrább húzta a székét, és összefont karokkal dőlt neki a falnak. Ezek szerint a beszélgetésnek vége… Megpróbáltam lekötni magam és a filmet nézni, de rettentő unalmas volt, ráadásul nem tudtam kizárni azt az érzést, hogy Dylan figyel. Éreztem magamon a tekintetét, ahogy figyel, vizsgál, elemez, de nem zavart, pedig a bátyját ezért már egyszer ki akartam csinálni. Talán mert Adam szemtelen volt és közönséges. Aztán egyszer csak előre hajolt, a székem háttámlájára könyökölt és közel a fülemhez kezdett el újra suttogni.

-          Elárulod hol tanultál meg boxolni? Mert meg kell hagyni, nagyon jól ütsz. Ráadásul erőset is.

-          San Francisco… Mond valamit?

-          Talán a gettó részén éltél?

-          Talált.

/Dylan/

                San Francisco-i gettó? Ez jobb, mint gondoltam! Talán mégsem kell annyira félteni…

-          Akkor valami kellemesebb téma. Kedvenc szín?

-          Kék, lila.

-          Ez kettő volt.

-          És? Te jössz.

-          Fekete, szürke.

-          A fekete meg nem is igazi szín.

-          Addig az, amíg a ruháimba bele van írva, hogy fekete. Hmm… Kedvenc állat?

És így ment tovább egészen kicsengetésig. 45 perc alatt többet tudtam meg róla, mint eddig összesen, ráadásul nem a tetteiből kellett következtetnem, hanem ő maga mondta. Junior vajon többet tudhat nálam? Erre meg is jelent a folyosón az emlegetett szamár.

-          Na, rendes volt? – intett a fejével felém, míg Layniere nézett. Teljesen értetlenül álltam. Ezek ketten kibeszéltek?

-          Igen. – válaszolta Laynie és máris nem tűnt olyan zavarónak, hogy rólam beszéltek.

-          Akkor jó, mehetünk törire?

Minden óránk közös volt innentől kezdve, így nem sok alkalmam volt rá, hogy még több dologról kérdezhessem ki Layniet, viszont kezdtünk hozzászokni Juniorral, hogy nem csak ketten vagyunk. A nap végére már Laynie is aktívan részt tudott venni a beszélgetéseinkben, ráadásul, ha meglódult a nyelvem és kicsúszott egy-egy visszaszólás, vagy „humoros” válasz, azt is vette. És reggel még azt tartottam bizonytalannak, hogy egyáltalán szóba áll még velem?

               

/Laynie/

                Teltek múltak a napok és tényleg egyre jobban kijöttem a fiúkkal. A folyosón már nem bámultak már úgy meg, az összes termet megtaláltam már magamtól is és arra is rájöttem, hogy igen csak le vagyok maradva a tanulmányaimmal. Nem mintha valaha agysebésznek készültem volna, de most rádöbbentem, hogy év végén érettségizni kell… Így hát elkezdtem, már a harmadik napon a tanulást. Megírtam a leckéimet, pedig 12 éve nem fordult elő ilyesmi velem. Ezt anya is észrevette csütörtök este, mikor a konyhában is olvastam az egyik könyvem rágcsálás közben.

-          Te tanulsz? – nézett rám leesett állal.

-          Úgy tűnik… - visszaraktam a csokis sütis dobozt a polcra és visszamentem az emeletre, pont időben, mert hívott is Ryan.

Minden nap beszéltem vele, általában délután, mikor épp ment edzésre, vagy este, mikor ment hazafelé. Becky pedig megtartva jó szokását, továbbra is hajnalok hajnalán keltett és zaklatott a kérdéseivel. Nem felejtette el sosem az orromra kötni, hogy ha Dylan lépne felém, azonnal hívjam fel, de el kellett keserítsem, mert Dylannel nem lettünk többek haveroknál. Minden reggel Juniorral mentem suliba, a parkolóba találkoztunk Dylannal és együtt folytattuk a napot. Ebédnél csatlakozott hozzánk Chad és Mark, amiről később, egy magyar óra keretei közt, megtudtam, hogy igazából ők nem is olyan jó barátai Juniornak és Dylannak, csak azóta, hogy engem megismertek a bulin. És volt még valaki, akiről említést kell tegyek, mégpedig Sandráról. Vele a francia óra előtt találkoztunk az elmúlt napokban a folyosón, illetve kiderült, hogy az a két testnevelés óra, ami van egy héten, az közös az övével, így hát vele is volt alkalmam beszélni és ki is derítettem, hogy mennyire odavan Juniorért.

                Pénteken, az utolsó óra után, vidáman indultunk haza az iskolából, de mivel a boldogság sosem tarthat örökké, összehozott minket a balszerencse a neméppkedves Sophieval. Reméltem, hogy nem lesz gond, csak elmegyünk egymás mellett, de ezt már az a tény is kizárta, hogy Dylan jelen volt.

-          Áh, íme a híres, a rendíthetetlen trió… Mi van veletek?

-          Mi van Sophie, mostanra emésztetted meg, amit mondtam? – nem tudtam megállni, hogy ne mondjam ki.

-          Ha-ha. Csupán merő jóindulatból érdeklődtem és meg akartam kérdezni, hogy ki áll nyerésre jelenleg? Nagyon kíváncsi vagyok.

-          Miről beszélsz Sophie? – kérdezte Dylan.

-          Szerintem már nem sétálgatnátok ilyen békésen és vidáman egymás mellett, egyikkőtöknek már megadta volna magát. Hmm, pedig azt hittem pár nap alatt ő is szétteszi majd neked a lábát. Csak nem veszítesz a bájadból Dylan?

-          Bocs Sophie de összekeversz valakivel. – nyomtam meg a valakivel szót – Neked például egy napra se volt szükséged, ha jól tudom. Jut eszembe, láttalak tesin spárgázni. Szép! De tudod mit mondanak, a könyv is ott nyílik… - kezdett elég durván eltorzulni az arca – Ne nézz rám így, rosszul áll neked a féltékenység, előhozza a szarkalábaid. – aztán rákacsintottam és elsétáltam mellette, tovább a parkoló felé.

A fiúk se maradtak le mögülem, de egy ideig a hangjukat se hallottam. A kocsinál végre megálltunk és szembefordulhattam velük. Mindketten majd meg pukkadtak a visszatartott röhögéstől.

-          Mi az? Ennyire nagy hülyeségeket mondtam?

-          Dehogy, fenomenális volt!

-          2-0 neked eddig!

-          Láttad az arcát a szarkaláb szónál?

-          De Laynie, lemaradtál a legjobbról! – nagy szemekkel néztem rájuk – Nem láttad, mikor Dylan hátrafordult és rád mutogatva azt tátogta, hogy „az én hősöm”!

-          Sophie majdnem sírva fakadt!

Nem tudtam elképzelni a jelenetet, de viccesen hangzott. Mikor mind kimulattuk magunkat, ideje is lett indulni, de még mielőtt mozdulhattam volna, Dylan megszólalt.

-          Mit csináltok a hétvégén?

-          Semmit… - nézett rám Junior, de én se tudtam konkrét programról.

-          Akkor benne lennétek egy szombati paintball meccsben? – Junior néma kérdéssel fordult felém, de a szeme elárulta, hogy nagyon rá akar venni, nekem pedig nincs ellenemre az ötlet. Annyira. Végül bólintottam.

Junior elvigyorodott, ahogy Dylan is.

-          Akkor szombatra ne tervezzetek semmit! Meghívom még Chadet és Markot, hogy legyen valamiféle csapat.

-          Elhívhatom Sandrát? Akkor mindkét csapatba kerülhet 1-1 a gyengébbik nemből.

-          Rendben.

Mikor hazaértünk, üres volt a ház, így nem kellett sprintelni az emeletre, hogy elkerüljük a napi kérdezősködést. Az emeletre érve, már váltak volna szét az útjaink, mikor Junior még hátrafordult.

-          Vacsora a tetőn?

-          Mit eszünk?

-          Rendelek valamit.

-          Kopogj, ha eszünk.

Azzal be is mentünk, ki-ki a maga szobájába. Nem bírtam ki, hogy ne hívjam fel Beckyt. Tudtam, hogy az egész estéjét feldobom, de lehet az egész holnapi napját is, egy olyan hírrel, hogy paintballozni megyek. Egyébként is, Beckynek van egy fajta fura vonzalma a fegyverekhez. Őt sose ijesztette meg, hogy ha valaki övébe dugva, az ing alól kivillant 1-1 fegyver az utcán. Tavaly el is ráncigált egy lőterembe, hogy próbáljuk ki. Nem vonzott igazán az ötlet, de miután meghúztam párszor a ravaszt, már nem féltem úgy. Amikor pedig megmutatták, hogy minden golyóm eltalálta a céltáblát, le is esett az állam. Pár órán vettünk csak részt, de azt rögtön megkaptam az oktatótól, hogy zsarunak kéne állnom.

                Kicsöngött a telefon, de csak 3 után vette fel Becky. Már azt hittem egyáltalán nem is fogja…

-          Bocsi! Messze volt a telefon.

-          Beteg vagy? Mindig a zsebedbe van.

-          Nincs rajtam nadrág. – én vörösödtem bele a helyzetbe.

-          Akkor bocsi, majd később visszahívlak.

-          Hülye vagy? Oka van, hogy hívtál. Ki vele, biztos, hogy tudni akarom!

-          Tippelj hova megyek holnap…

-          Randira? – csak a szememet forgattam, de kitalálhatta – Jó-jó, akkor vásárolni? Bulizni? Vissza San Franciscoba? Valamelyikkel eltaláltam?

-          Nem, de nem is vártam.

-          Akkor kibököd?

-          Paintballozni.

-          Huhúú! – jót nevetett a telefon túlsó végén – A fiúk ötlete volt?

-          Aha.

-          És nem szóltál nekik ugye?

-          Nem. – még jobban nevetett. – Akkor ne is szólj, csak lődd ki őket pikk-pakk és csinálj fényképet a döbbent arcokról.

-          De mozgó célpontra… - kezdtem volna a tiltakozást, de belém fojtotta a szót.

-          Mozgó célpontra is ugyan olyan jól lőttél elsőre, mint nem mozgóra.

-          De nem fognak ezért furának tartani? Dylan már így is tudja, hogy tudok boxolni és honnan jöttem egész pontosan..

-          Ácsi, te elmondtad neki? Tehát elkezdted neki megmutatni az igazi éned? Hagyod, hogy megismerjen? Laynie, ez már valami! Határozottan haladsz. – kicsit elegem lett hirtelen.

-          Miért vagy ennyire Ryan ellen?

-          Nem vagyok Ryan ellen.

-          Nem?

-          Nem.

-          Csak érj ide egyszer és kihúzom belőled az igazat.

-          Úgy legyen. Na, de most megyek, mert miattad valami mást is kihúztak belőlem. Holnap hívlak!

Le is tette, de egyébként sem tudtam volna mit mondani. Ez az elmúlt 10 másodperc… Miért hazudna Becky? Mi folyik otthon? És ez az utolsó mondat… Bazd meg Becks… Most ez fog lebegni a szemem előtt. Egyszer nyitottam csak rájuk életemben, de beleégett a retinámba a kép.

                Nem sokára kopogott Junior a vacsora miatt, amit meg is ettünk a tetőn, aztán kicsit később lefeküdtem aludni egy forró fürdő után. Izgatott voltam a másnap miatt, de mégis könnyedén el tudtam aludni. Hála a jó égnek!

               

                Reggel kivételesen nem Becks keltett, hanem valaki egészen más… Ugyan úgy, csörgött a telefonom hajnalok hajnalán, de amikor felvettem, hogy „Bazd meg Becky szombat van!” nem a várt hang válaszolt.

-          Neked is ilyen jó reggelt…

-          Dylan?

-          Nem mentetted el a számot?

-          De, de mikor még ki se nyílt a szemem, szerinted látom ki az?

-          És ha nem én lettem volna?

-          Most komolyan ezért hívtál?! – e nélkül a telefon nélkül is nyűgösen ébredtem volna, de így…

-           Nem, dehogy is. Vagyis igen. – már épp küldtem volna el valami jóval melegebb tájra, mondjuk a pokolba, mikor hozzátette, végre normális hangnemben. – Tényleg nem.

-          Akkor még felvilágosítasz ebéd előtt?

-          Ott a pont! – nem értettem egy mukkot sem – Keltsd fel légyszi Juniort, nekem nem veszi fel és mondd meg neki, hogy a játék 10től és utána elmegyünk valahova kajálni, mondjuk pizzázni, oké?

-          Kössz, hogy az én véleményemet is kikérted…

-          Tudtad kiket vállalsz be nem? – csend, egyelő beleegyezés – Na, akkor számítok rád, rugdosd ki Juniort a pihe puha ágyikójából.

Választ nem kapott, csak kinyomtam a telefont. Kíváncsian néztem meg az időt. Nyolc óra… Mi lehet Beckyvel? Nem! Nem! Inkább nem akarom tudni! Végképp elszállt minden esély a visszaalvásra, bár azok után, hogy miket álmodtam, lehet jobb is. Kikászálódtam az ágyamból, belebújtam a köntösömbe és átcsoszogtam Juniorhoz. A kopogással nem bajlódtam, egyszerűen csak benyitottam. Junior félig lefolyva az ágyról aludt. Aranyos látvány volt, így hát, gondoltam óvatosan keltem fel. Fogtam egy papír cetlit az asztalról és megcsiklandoztam vele egy kicsit a fülét. Oda emelte a kezét, de tovább húzta a lóbőrt. Utána megismételtem ugyan ezt az orránál is. Végül akkor ébredt fel, mikor áttértem a nyakára. Hirtelen, ijedten ült fel, de mikor meglátta a visszatartott röhögéstől vörös fejemet és a papírt a kezemben elkezdett nevetni.

-          Dylan üdvözletét küldi, 2 óránk van a paintball pályára érni és utána pizzázni megyünk.

-          Ühüm. – feküdt vissza, a fejét egy párnába nyomva.

Nem hagyhattam ki egy ilyen kínálkozó alkalmat, fogtam egy másik párnát és azzal jól tarkón csaptam. Rögtön felpattan, de nem voltam elég gyors, elkapott és szinte halálra csikizett. Csak akkor engedett el, mikor már kegyelemért könyörögtem.

                A béketárgyalások után megegyeztünk, hogy elkezdünk készülni, de csak a szekrényem elé érve jöttem rá, hogy fogalmam sincs mit kéne felvennem. Visszamentem Juniorhoz, a kopogással megint csak nem törődve, vesztemre. Ha két másodperccel előbb érkezek, egy meztelen Juniort találok a szobájában, de így szerencsére csak megúsztam annyival, hogy épp felhúzta az alsónadrágját.

-          Bocsi. – nyikkantottam és hátráltam volna ki.

-          Semmi gond. Mi az?

-          Öhm, mit kéne felvennem?

-          Valami nem túl meleget. Adni fognak egy terepszínű overállt, amit össze lehet festékezni, de alatta marad a ruha, amibe mész, szóval…

-          Oké, értem. – azzal még mindig rettentő zavarba kisurrantam a szobából.

Visszamentem a szobámba és hosszas töprengés után, végül egy farmer rövidnadrág és egy spagetti pántos top mellett döntöttem, mert ehhez fel tudtam venni azt az edzőcipőmet, amit nem sajnáltam annyira összepiszkolni.

                Én hamar elkészültem, de Junior valami eszméletlenül lassú volt, így csak tíz előtt tizenöt perccel indultunk el. Reméltem, hogy nem késünk el, mert akkor valószínű Dylan majd rajtam köszörüli a nyelvét, de szerencsére ez sosem derült ki, mert az ő kocsija is ugyan akkor fordult be a parkolóba, mint a miénk.

-          Mondtam, hogy ideérünk. – vigyorgott Junior, majd kiszállt.

Mark, Chad és Sandra már a hely vezetőjével beszélgetett, mikor mi is megérkeztünk.

-          A női öltöző jobbra, a férfi balra, miután átöltöztetek itt találkozunk és megkapjátok a többi felszerelést is. Rendben?

Mindenki bólintott, majd az adott irányba indult. Sandrával egy szót sem beszéltem, míg be nem csukódott mögöttünk az ajtó.

-          Valami baj van? – olyan gondterheltnek tűnt az arca.

-          Nagyon béna leszek, le fogom égetni magam. Még sose játszottam ilyet és még sose lőttem még játék puskával sem…

-          Nyugi, én se paintballoztam még. De nincs semmi tétje a játéknak, ha kiesel, kiesel és az sem bizonyít többet, csak azt, hogy más valaki ügyesebb volt. Mindenkit kilőnek a végére, a legügyesebbet is.

-          Da ha kiröhögnek, mert méterekkel tévesztem el a célt?

-          Nem fogod, de ők sem nevetnének ki, ha meg mégis, akkor agyon csapom őket. – vigyorogtam és végre ő is halványan elmosolyodott.

Miközben beszéltünk, bele is bújtunk a terepszínű overálokba. Hát mit ne mondjak, gyönyörűek voltunk… De mindegy, összefestékezni jó lesz ez is. Visszamentünk oda, ahol a pasassal beszéltünk az előbb.

-          Nos, rövid eligazítás. A maszkokat – elkezdett maszkokat kiosztani – semmilyen körülmények között ne vegyétek le. A festékgolyó nem halálos, de csúnya sebeket tud csinálni, és ha a szemét találja el valakinek, azt biztosra mondom, hogy megvakul. Szóval maszk marad. – aztán egy ládát húzott elő – Itt vannak a festékpuskák. Mindegyikben 50-50 golyó van. Megvan a két csapat?

-          Szerintem Juniorral ne legyetek egy csapatba… - javasolta Mark – Mivel ti sokszor voltatok már, de páran még egyszer sem.

-          Oké, akkor az én csapatomba jön Chad és Laynie, rendben? – nézett ránk Junior. Nekem aztán teljesen mindegy, de csak jó, ha Dylan ellen lehetek.

-          Akkor Mark és Sandra vannak velem. – bólintott Dylan.

-          Akkor Junior csapata lesz a sárga. – mindenki karjára sárga ragasztószalagot tekert és a kezünkbe olyan festékpuskát adott, amiben sárga töltények voltak. – És Dylan csapata a piros. – ők is megkaptak mindent. – A további szabályok: nem lehet elhagyni a játékterületet. Mindenhol fal van, szóval ez nem egy nehéz feladat. Mindenre lehet lőni, minden lehet festékes, azért van. A terület romos, vigyázzatok hova léptek, könnyen kimehet a fák között is a lábatok, de az épületben is. A területen van egy üres ház, ahova be lehet menni, van pár búvóhelyként szolgáló építmény és egy kisebb erdő. A játék addig tart, ameddig az egyik csapat minden tagja ki nem esik. Ha valaki kifogy a töltényből, akkor vagy feladja a játékot, vagy eljut ide a kijárathoz, ahol vehet még 2$/töltény áron, amennyit csak akar. Ha valakit kilőttek, az magasra feltartótt kézzel elsétál ide és elhagyja a játékterületet. Van kérdés?

Nincs kérdés. Sosincs kérdés. Felvettük a maszkokat és a kezünkbe vettük a fegyvereket. Hát, ez nem épp egy rendőrségi 9 milliméteres…

                Miután Dylanék elvonultak, Junior összevonta a kis csapatunkat, valamiféle eligazításra.

-          Dylan szeret az erdőbe megbújni, remélem most is ezt csinálja, mert az épületet könnyebb védeni. Szóval először elfoglaljuk a házat, aztán ti elterelitek a figyelmüket és pedig megpróbálok mögéjük kerülni. Igyekezzetek rejtve maradni, ha pedig nincs búvóhely, akkor gyorsan fussatok. Menni fog?

-          Reméljük. – bólintott Chad.

Egyenesen beszaladtunk a romos házba a terv szerint és elfoglaltunk egy-egy ablakot, vagy ajtót. Eddig nem volt túl bonyolult. Sokáig figyeltük a fákat, de nem láttunk semmiféle mozgást. Már épp kezdtem volna aggódni, hogy mégsem az erdőbe mentek, mikor nem messze Chad mellett elsüvített egy golyó, ami a hátsó falat festette pirosra. Mindenki lehúzta a fejét, de próbáltuk meglátni, hogy mégis ki lőtt, no meg hogy honnan. Senkit nem láttunk, de aztán valaki hibázott, megmozdult, ráadásul nem is túl gyorsan. Chad és Junior egyszerre lőtt. Eltalálták az egyik piros karszalagost, szerintem Sandrát, de furcsán néztem, mikor Chad is felállt. Valaki őt is eltalálta. Teljesen ledöbbentem. Ez nagyon gyorsan jött, és már csak ketten maradtunk Juniorral, de legalább a másik csapat se rendelkezett előnnyel.

                Intettem Juniornak, hogy bukjon le a földre és lapos kúszásban kivezettem a házból.

-          Hova akarsz menni? – kérdezte Junior.

-          Ennek így nincs értelme. Verjük át őket. Kezdjünk el közeledni, hogy meg kelljen mozdulniuk.

-          Menjünk azok mögé a hordók vagy gumik mögé?

-          Például. Menj te elsőre, most nem számítanak rá, és neked kell mindenféleképp tovább jutni.

-          Oké. – bólintott, aztán egy kis rákészülés után nekilendült.

Ahogy kilépett a ház árnyékából mozdult valaki az egyik bokorban és még mielőtt jobban megnézhettem volna, lőttem. Fogalmam se volt, hogy eltaláltam-e, hisz nem is céloztam, de legalább Junior átért az egyik gumirakás mögé. Már én is indultam volna, mikor megmozdult valami a bokorba és kijött az egyik piros karszalagos feltartott kézzel. A vállán ott virított egy nagy sárga folt.

„Ez az!” örültem magamba, Junior pedig csak leesett állal nézett először rá, aztán rám, majd a feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy szerinte is szép volt.

„Gyere, fedezlek! 3, 2,1…” tátogta én pedig futásnak eredtem, amikor mozdult. Lövések hallatszottak, de nagy megkönnyebbülésemre nem éreztem sehol találatot. A szívem már eddig is 150-et vert percenként, de most hirtelen ez a szám 200-ra nőtt. Leguggoltam a hordó mögött és Juniorra néztem, de ő jobban el volt foglalva a mellkasán lévő piros festékkel.

-          Basszameg… - suttogtam. Junior eltátogott egy sok sikert, majd feltett kézzel távozott. Vajon kivel maradtam, Dylannel, vagy Markkal?

Gyorsan megkaptam a választ…

-          Növeljük a tétet? – kiáltotta Dylan.

-          Mire gondoltál? – húzta az időt, míg egy másik hordó mögé nem bújtam. Nem láthatta, hogy mozgok, mert figyeltem honnan jött a hang és pont eltakart pár másik akadály is.

-          Mondjuk a vesztesnek egy napig, a győztes minden kérdésére őszintén kell válaszolnia. Oké?

-          Legyen.

Nem volt túl nagy tét, és már most láttam benne a kibúvót, de nem akartam veszteni, már csak azért sem. Kihajoltam oldalra, hogy megnézzem jobban, merre bujkál, de csak azt láttam, hogy már rohan is felém és rég a hordók közt jár. Rálőttem, bár esélyem se volt eltalálni, csupán megzavarni akartam, hogy időt nyerjek a menekülésre. De végül más utat választottam. Kinéztem a búvóhelyemről, és láttam Dylan lábfejét kilógni az egyik hordó mögül. Összeszedtem a maradék bátorságom és a tokomban dobogó szívemmel felegyenesedtem és vártam, hogy ő is így tegyen. De nem állt fel. Várt, én pedig ki akartam már csalogatni a rejtekhelyéről, ezért belerúgtam egyet a hordóba, mire azonnal fel is pattant. Én pedig a lehető leggyorsabban célba vettem és meghúztam a ravaszt.

                Se ő, se én nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént. Nem csak, hogy eltaláltam Dylant, mielőtt rám foghatta volna a fegyverét, de ráadásul pont a jobb szemét lőttem volna ki, ha nincs rajta a szemüveg. Egy szemét is elég volt nézni, hogy lássam, mennyire kikerekedett. Még az én állam is leesett, és csak levegőt is csak pár másodperc elteltével tudtam venni. De az első adag oxigénnel megjött a győzelem íze is, ami mosolyra húzta a szám. Dylan pedig rövid idő elteltével feltette a kezét és elindult felém. Én is kiléptem a hordóm mögül, mikor már közelebb ért és láttam, hogy a jobb kezét elismerően előrenyújtja. Elfogadtam.

-          Gratulálok. – együtt indultunk el a kijárat felé és hallottam, ahogy még magába morogja, hogy „boxol és lő, hihetetlen…”

Elvigyorodtam. Nagyon jó érzés volt nyerni, már csak attól tartottam, hogy hogyan fogadják majd a többiek, hogy eltitkoltam, hogy tudok lőni.

                Nem épp azt kaptam, amit vártam mikor kiértünk. Amikor meglátták Dylant, akinek a fél feje sárga volt, először eltátották a szájukat, aztán kétrét görnyedve kezdtek el röhögni. Még Sandra is nevetett, pedig eddig nem nagyon nyílt meg a fiúk előtt. Végül kijött az egyik öltözőből a tulaj is, hogy lássa mi a helyzet, de ő se állta meg mosolygás nélkül a találatomat.

-          Szép lövés kisasszony. – biccentett elismerően.

-          A vesztes fizeti a pizzát. – bújt ki a maszkjából Dylan, majd sorba elkezdtünk megszabadulni a felszereléseinktől.

-          10 perc múlva a kocsiknál. – szólt még Junior, mielőtt bementünk volna az öltözőbe, én pedig csak bólintottam.

Az öltözőben, Sandra hirtelen megállt velem szemben faarccal. Rám valószínűleg a „mi van” kifejezés ült, de csak addig, míg ki nem nyitotta végre a száját.

-          Váó…