Chapter 13

Sziasztok! :)

Letelt a két hét, itt a fejezet, amit most Grétinek ajánlok! Köszönöm szépen a lelkes kommentelést, nagyon jól esik és hálás vagyok érte! :D

Kifelé már könnyen megleltem az utat és gyorsan bevágódtam volna Junior kocsijába, ha nem zárta volna be. Nem rángattam az ajtót, kell a fenének, hogy beriasszon, inkább csak nekidőltem az oldalának és a „fákat tanulmányozva” vártam, hogy végre elinduljunk. Pár percen belül meg is érkezett Junior, szerencsére egyedül és ki is nyitotta a kocsit már messziről, mikor látta, hogy kezd fogyni a türelmem. Mikor beült a volán mögé, rám sem nézett, csak beindította a kocsit, és mikor kigurultunk az utcából annyit mondott, hogy:

-          Nem kérdezek semmit, de örülnék, ha elmondanád mitől vagy ma így felzaklatva.

Nem válaszoltam rögtön, bár tudtam, hogy valamit mondanom kell, ha tartani akarjuk a békés állapotokat. Nincs más választásom, mint holnaptól újra viselkedni Dylan jelenlétében. Ezzel pedig nem érünk el mást, hogy még tovább nő az egója. És megér-e ennyit a látszólagos nyugalom? Megéri elfojtanom magamban a véleményem, csak hogy Junior hihessen egy illúzióban? Nem egyszerű a válasz, de egyértelmű és világosabb a napnál is. Megéri.

                Már ismerősnek tűnt az út, amin haladtunk, mikor megszólaltam. Előre kavargott a gyomrom a hazugságtól, amit kitaláltam, de ez a leghihetőbb és legkézenfekvőbb magyarázat, ami nem bánt meg senkit.

-          Bocsánatot kérek a kirohanásokért, csak tudod nem volt egyszerű ez az első nap, még akkor sem, ha úgy látszott jól viselem. Én is hallottam ám minden pletykát, de ráadásul nekem még mellé el is kellett viselnem mindenki gyanakvó és kíváncsi tekintetét. Dylan pedig eltűnt az irodalom után és tök egyedül hagyott, mázli, hogy rátaláltam Sandrara, aki megmutatta hol a francia terem, amelyben eltölthettem egy kellemes órát Sophie és barátnői társaságában.

Kimondva már nem éreztem olyan hazugságnak ezt a mesét, csupán az igazság eltakarásának, hisz minden igaz, amit kimondtam, csupán nem ezek a valódi okai a mai hangulatomnak.

-          Megértem és sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél. De többet nem fordul elő ilyen, abban biztos lehetsz. Amíg meg nem tanulod, hogy melyik terem hol van, addig mindenhova kísérgetni foglak.

-          Remek, így csak pletykálni fognak.

-          Azzal ne is foglalkozz. Le fognak idővel higgadni, főleg, ha látják, hogy az egésznek semmi alapja. De lenne még egy dolog… Miért rohantál el úgy Dylantől?

-          Azt hittem majd bocsánatot kér, de ilyen még csak meg sem fordult a fejében. Ezen kicsit felkaptam a vizet és jobbnak láttam menni, minthogy valami rosszat mondjak és vitát gerjesszek.

Meglepetésemre Junior elnevette magát.

-          Nyugodtan veszekedj Dylannel, én is szoktam. Az egyik kedvenc hobbim! És különben sem kell nektek legjobb barátoknak lennetek, csupán azt szeretném, ha kijönnétek egymással.

-          Persze. Ez esetben semmi gond, menni fog.

Közben haza is értünk. Az ajtón belépve meg is hallottuk John és anyám hangját, valahonnan a nappaliból jöhetett.

-          Sziasztok! – köszönt Junior, intett egyet a jelenlevőknek, majd felsietett az emeletre.

-          Sziasztok… - mondtam én is, de nem fordultam meg elég gyorsan.

-          Milyen volt a suli? – kérdezte anya mosolyogva. – Már mindenki imád téged nem igaz? – az első kérdéssel még nem volt bajom, de ahogy a másodikat hozzátette, azzal beverte a koporsójába az utolsó szöget is.

-          Közel sem. – csak ennyit válaszoltam a Johnra való tekintettel, de anyára olyan szemmel néztem, amiből rögtön tudhatta, hogy most ne szóljon inkább többet. John is látta, de kimaradt belőle. – John, meghívhatnám három barátomat két hét múlva, egy hétvégére ide? – anyát direkt nem kérdeztem meg, bár amúgy is teljesen összezavartam volna egy ilyen hirtelen váltással.

John sem tudott túl sokat kezdeni a kérdéssel, csak meglepődve bólintott egyet, én pedig csak erre vártam, hogy aztán megfordulva én is felmehessek a szobámba.

                Miután felértem és becsuktam magam mögött az ajtót széles mosolyra húzódott a szám. Egy dolog legalább biztos, mégpedig hogy két hét és viszont láthatom a barátaimat. Nem is bírtam ki sokáig, hogy ne osszam meg ezt Beckyvel. Előkotortam a telefonom és az ágyamra dőlve tárcsáztam. Vagyis gyorshívás, 1-es gomb. Alig csörgött kettőt, mikor fel is vette.

-          Csak nem hiányoztam?

-          Hülye kérdés.

-          Na mesélj, milyen volt az első nap?

-          „Szuper.”

-          Bővebben?

-          Mindenki rólam pletykál, szóban már összehoztak mindenkivel, a létező összes kombinációban.

-          Hmm, jól hangzik. Ezen kívül?

-          A suli olyan, mint bárhol máshol. Unalmas, de kibírható. De nem ezért hívtalak.

-          Na! Akkor? Csak nem szakított a kis Dylan fiú a barátnőjével?

Ki is ment a fejemből a fogadásuk és erre nem készültem válasszal, a tétovázásomra pedig Becky azonnal felfigyelt.

-          NEMMONDODKOMOLYAN! – visította bele a telefonba, aztán lehalkította a hangját. – Tényleg?

-          Igen, de ennek semmi köze hozzám, hidd el. Dylan ilyen, hetente vált barátnőt és Sophie még aránylag sokáig húzta…

-          Aha, persze, hogyne… Na de mindegy, nem tudsz meggyőzni. De akkor miért is hívtál?

-          Mert két hét múlva el kell jönnötök ide! Már megkérdeztem anya pasiját, Johnt és azt mondta jöhettek! Itt lesztek egy egész hétvégét!

-          Wááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!!! – sikított bele a telefonba, de úgy hogy az egy méterre eltartva is megrepesztette a dobhártyámat.

-          Ezek szerint benne vagy?

-          Te hülye vagy? Még jó hogy! Alig várom! Legszívesebben most indulnék! De sajnos most valahova máshova kell indulnom, szóval le is teszem. Majd holnap beszélünk valamikor. Bocsi, imádlak!

-          Jó-jó, pusszi szia.

/Junior/

                Amikor hazaértünk, és végre beléphettem a szobámba, megnyugodtam. Minden aránylag jól ment az első napon. Aránylag… Ha azt nem számítjuk, hogy Dylan napközbe eltűnt, Laynie pedig rögtön belekeveredett miattunk egy balhéba és így én mindkettő miatt izgulhatok. Nem tudom miért, de egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy amíg közös órán voltak, Dylan esetleg mégsem próbált meg viselkedni, amit Laynie lereagált valahogy, mire Dylan távozott. Igazából ezt nem cáfolta meg semmi, de meg sem erősítette. Furcsa ez az egész… Lehet, hogy csak azért, mert még nem szoktam hozzá, hogy nem csak magam vagyok. Éppen lepakoltam és átöltöztem, mondván úszom egyet gyorsan még vacsi előtt, mikor megszólalt a telefonom. Csak számot írt ki, nevet nem.

-          Halló?

-          Mit hallózol? Én vagyok, mentsd el a számot.

-          Na, szuper, jól van.

-          Megadnád Laynie számát nekem? – megint megmozdult bennem az a bizonyos érzés, hogy a képtelen ötletem, ami nem is képtelen, csak én szeretném, hogy az legyen, mégis közelebb állhat a valósághoz, mint a mese, amit ma beadtak nekem. De nem fogok elkezdeni most gyanakodni rá, hogy Dylan hazudna nekem, mert nem tenné. Egy lányért se tenné.

-          Ki is tekerné a nyakam. Kérd el tőle te, ha meguntad az életed.

-          Neked is megadta.

-          Az más.

-          Miért? Mert a mostohatestvére vagy, vagy a haverja, mint mondjuk én is?

Teljesen jogos… Megint úgy gondolkodtam, mintha Dylan, mint férfi akarna bármit is Laynietől, nem mint barát.

-          Oké. – megnyitottam a telefonkönyvet és bediktáltam a számot.

-          Nah, de nehéz volt… - hallottam, hogy kiröhög, de csak a szememet forgattam meg. – Akkor holnap! – és már le is tette.

Elmentettem a számot, amiről hívott, aztán félre tettem a telefont, és ahogy eredetileg is terveztem, lementem úszni. Most nem hívtam le Layniet, nem szabad túl feszíteni a húrt…

/Laynie/

                Elővettem a gépem, hogy megnézzem az e-mailjeim és bepótoljam az elmúlt napokat a naplómban. Elment majdnem ezzel az egész délutánom, pedig nem értünk haza valami későn. Már megfájdult a szemem is a kijelzőtől és kapcsoltam volna is ki a gépet, mikor eszembe jutott, hogy Becky reggel megnézte Dylant interneten és teljesen kiakadt. Kíváncsi lettem, mit találhatott, ezért felmentem Facebook-ra és beütöttem Dylan nevét. Az első lehetőségre kattintottam, pedig a kis képből még nem tudtam eldönteni ő-e az, vagy sem. Megnyitottam a képet és abban a pillanatban megértettem Beckyt. Dylan volt a fotón, a háttérben gyönyörű, tiszta kék víz, hegy és kis házak. Talán hawaii. De nem is az volt a lényeg, hanem, hogy ez egy kétségtelenül jól elkapott pillanat róla. A haja szőkésebb volt, mint most, biztos kiszívta a nap, és az arcán is előtűnt egy kis borosta, de ezzel csak még idősebbnek tűnt. Ha nem ismerném személyesen, talán még tetszene is…

       Találtam róla kicsit régebbinek tűnő képeket, ahol még egész gyereknek tűnt a sima arcával és a rövid hajával, de találtam olyat is, ami úgy tűnt idén nyáron készült.Összességében nem volt fent róla se sok kép, se sok adat és nem is tűnt úgy, hogy túl gyakran nézegetné az internetet. Kíváncsiságból beütöttem a Chamberlain nevet Dylan ismerőseihez és meg is találtam Adamat rögtön első helyen. Nem volt gyomrom hozzá, hogy a két képnél többet megnézzek a profilképeinél.

                Igazából el is ment a kedvem a gépezéstől… Dylan oldalán eszembe se jutott, hogy nekem haragudnom kéne rá a mai napért. Egyszerűen nem ment a haragtartás, még úgy sem, hogy magamban, a felszín alatt nem akartam megengedni magamnak a megbocsájtást. Én nem akartam ennyire belebonyolódni az itteni életbe, pláne nem ennyire gyorsan! Alig vagyok itt pár napja, de már mennyi minden történt! Már most nem tudom hol áll a fejem! Mi lesz ebből még így?

-          Gyere, vacsora! – kiabálta valahonnan Junior, de szinte azonnal hallottam is, hogy lefelé dübörög a lépcsőn.

Elindultam lefelé, de az első lépcsőre lépve majdnem el is estem. Valamin megcsúsztam. Úgy hajoltam, hogy a lámpa fénye visszaverődjön a lépcsőről és így láttam meg a felfele és lefele is egyaránt vezető vizes lábnyomokat. Megfigyeltem hol száraz, és azon az oldalon lementem a földszintre. Már mindenki a konyhába ült. Nem tudom ezt a család dolgot megszokni, a közös kajálásokkal és a sok figyelmeskedéssel… Sose viselkedtünk így anyámmal, még akkor sem, ha épp volt valami pasija. Leültem Juniorral szembe és kimondtam azt, amit már a lépcső tetején megfogalmaztam.

-          Komolyan az a célod, hogy eltegyél láb alól? – mindenki megfagyott az asztal körül.

-          Tessék? – kérdezte Junior meglepődve.

-          Reggel a táskádba estem hasra, most meg majdnem lezúgtam a lépcsőn, mikor oda léptem, ahol nem sokkal előttem még te voltál és pár liter víz…

Felfogta. Behúzta a nyakát egy kicsit és elmotyogott egy bocsit. Senki nem szólt semmit, de lassan elkezdünk enni. Ahogy Johnra néztem, láttam, hogy magába vigyorog valami. Észrevette, hogy figyelem és miután lenyelte a falatot megmagyarázta.

-          Tudod rég hallottam már, hogy valaki megregulázza Juniort. Azt meg pláne, hogy így behúzza fülét-farkát.

-          Kösz apa. – jegyezte meg cinikusan Junior.

Egy csapásra eltűnt a maradék feszültség is… Mindenki elmesélte, hogy mi történt a munkahelyén, vagy az iskolába röviden, aztán megköszöntük a vacsorát és elindultunk fel az emeletre Juniorral. Direkt figyeltem melyik oldalon kell menjek, de ez Juniornak eszébe se jutott és meg is lett az eredménye, ő is megcsúszott. Nem lett semmi baja, mert fogta a korlátot, így nyugodtan kinevethettem. Igyekeztem, hogy én érjek fel előbb és menekülhessek be a szobámba, mert volt egy olyan gyanúm, hogy ha nem teszem, utolér Junior bosszúja. Hallottam, hogy mikor futásnak eredtem ő is nekilendült, de még időben becsuktam magam mögött az ajtót.

-          Úgysem úszod meg! Egyszer ki kell jönnöd…

Amikor hallottam az ő ajtaját is csukódni, elléptem az ajtó elől és kifújtam a bennragadt levegőt. Valahol megszólalt a telefonom. Sms… Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet, hisz ötletem sem volt, hogy ki írhatott. Talán Ryan? Vagy Becky nem tud megnyugodni? Viszont a feladónál nem találtam nevet, csupán egy telefonszámot. Még nagyobb érdeklődéssel nyitottam meg az üzenet szövegét.

„Sajnálom, nem akartalak ma bajba keverni és nem akartalak megbántani sem. Tudom, nem úgy tűnt, de hálás vagyok azért, amit tettél. Ha úgy gondolod, hogy adsz nekem még egy lehetőséget, akkor ülj ugyan oda irodalmon, mint ma, az lesz az első óra. Ha nem, azt is megértem és ígérem, többet nem fogsz látni. Jó éjt, DC.”

                Nem tudom mi volt az első gondolatom… Egyszerre gondoltam arra, hogy ez egy bocsánat kérés és valószínűleg őszinte, arra, hogy holnap első óra irodalom, hogy holnap megint csak ketten leszünk, arra, hogy milyen furcsán hangzik, hogy még egy lehetőséget és hogy vajon hogy gondolta azt, hogy többé nem fogom látni. Percekig nem voltam képes sorba rendezni még a kérdéseket sem.

Sokáig ültem az ágyamon a telefonnal az ölemben és próbáltam kitalálni, hogy valójában mi is ez az sms. Bocsánatkérés? Ultimátum? Ígéret? …

/Dylan/

                Miután kihúztam a számot Juniorból rögtön nekiálltam írni egy SMS-t, de több óra elteltével sem tudtam olyan üzenetet írni, ami teljesen megfelelt volna. Végül a lehető legőszintébben írtam. Akár mennyit gondolkozok ezen a lányon, annál inkább rájövök, hogy nem tudok vele csak barát lenni. Nem menne sokáig… De nem lehet a barátnőm se, nem mintha akarna az lenni… Nem tehetem tönkre az életét… De ki vagyok én, hogy tudjam, mi lenne az a teher, amit még elbírna? Ki vagyok én, hogy döntsek helyette? De tudok majd vele őszintén beszélni, ha attól tartok majd, hogy elijesztem? Mit tennék, ha összejönne velem? Hazudnék, hogy egy ideig boldogok legyünk? Lehetek én egyáltalán így boldog? Ennyire önző vagyok és gyáva, hogy inkább hazudnék neki, csak hogy velem maradjon egy rövid ideig?

                Ha most nem ad egy esélyt, akkor egyszerű a képlet. A levélre néztem, amit apám küldött Irakból. Ha holnap nem a leghátsó padba ül, akkor teljesítem, ami a levélben áll és mindent magam mögött hagyok… De ha hátul ül, akkor maradok és tovább játszom mindnyájunk életével.

/Laynie/

                Alig pár óra alvás után rettentő álmosan ébredtem fel, kivételesen nem Becky hívására. Rosszabb, magamtól keltem ki az ágyból, ráadásul egy órával a tervezett óracsörgés előtt. Nem tudtam visszaaludni, pedig isten a tanúm, próbáltam. Egész éjjel azon járt az agyam, hogy mit csináljak holnap, vagyis ma, de nem jutottam eredményre. Hasznosabb lett volna aludni. Kimásztam az ágyból, és a fürdőbe mentem, hogy megmossam az arcom egy kis hideg vízzel. Annyira jól esett, hogy végül egészen hűvössel le is zuhanyoztam. Az arcom rémesen festett. Még a szokottnál is karikásabb volt a szemem és sápadtabb volt a bőröm, még a hűtés ellenére is. Kivételesen kicsit több sminket tettem fel, a szemem hasonló árnyalatúra festettem, mint a hajam, amit kivételesen összefogtam és megpróbáltam valami kontyfélébe varázsolni. Kinyitottam az ablakaim, hogy egy kis friss levegő jöjjön be, de kint fülledtebb és melegebb volt, mint itt bent. Vihar lesz. Az égen még nincsenek felhők, de érezni. A csönd, a meleg, a mozdulatlan nehéz levegő… Ebben sosem tévedek. De mivel az eső még odébb van, ezért egy nyári ruhát vettem fel, hisz ha már a hajam ilyenre sikerült ma, akkor menjen az öltözékemhez is. Magas sarkút se szoktam hordani, de ha már lúd, legyen kövér!

                Az övtáskámból átpakoltam egy nagyobb táskába, hisz ha minden igaz, ma már tankönyvekkel jövök haza. Furcsa volt a nagy táska benne csak a pénztárcámmal, a telefonommal és a kulcsommal. Mikor már úgy éreztem, tényleg nincs mit csinálnom, lementem reggelizni. Csak gabonapelyhet ettem sok-sok tejjel,        

nem volt kedvem főzni… Már majdnem végeztem, mikor megjelent John a konyhaajtóban.

-          Jó reggelt!

-          Jó reggelt! – köszöntem én is inkább így, mert még mindig nem tudom, hogyan kéne őt szólítanom.

-          Jól aludtál?

-          Igen. – kamuztam.

-          Nagyon csinos vagy, mikor keltél?

-          Hát van az már vagy másfél órája.

-          És azt mondod jól aludtál?

-          Amíg aludtam jó volt. – vigyorogtam, mentve a menthetőt.

-          És mondd csak… kmh… Hogy tetszik neked itt? Őszintén!

-          Szokatlan és furcsa. A helyhez aránylag gyorsan hozzászokom majd, hisz mindig valami hasonlóról álmodoztam, csak nem hittem, hogy valóra válhat. A barátaim nagyon hiányoznak, de Junior nagyon rendes hozzám és Dylant is el lehet viselni, mikor olyan kedve van.

-          És az iskola?

-          Arról még nem tudok sokat, olyan, mint bárhol máshol, kivéve, hogy eddig nem volt velem szemben sose ennyi előítélet.

-          Milyen előítélet?

-          Az emberek csak azt látják, hogy Juniorral érkezem, majd vele és Dylannel töltöm a napot. Érthető, de mi mást tehetnék?

-          Hmm… - többre nem jutottunk, mert Johnnak mennie kellett dolgozni.

Mikor egyedül maradtam, beültem a nappaliba és bekapcsoltam a TV-t. Szerencsére nem kellett a hülye reggeli híreket sokáig néznem, mert Junior nem sokkal később robogott le a lépcsőn. Ha anya aludt, erre már biztos felébredt, mint az indiánok, akik a ház alá lehetnek eltemetve… Kikapcsoltam a TV-t és felálltam, hogy csatlakozzak Juniorhoz, aki úgy rohant be a konyhába, hogy észre se vett.

-          Jó reggelt. – álltam meg a konyhaajtóba. Junior nekem háttal tömött épp magába valami kaját, amit szerencsésen félre is nyelt, ahogy megfordult. – Minden oké?

-          Kvittek vagyunk, most én is majdnem feldobtam a talpam… - krákogta, mikor már levegő jutott a tüdejébe morzsák helyett. – Ehhez meg ketten kevesek vagyunk… - mutatott felém, gondolom a ruhára értette. – Minden lány a halálod akarja majd, és minden fiú vívni kezd majd, hogy lovagként küzdhessen meg érted.

-          Előbb vesznek 1-2 fegyvert.

-          Igaz, de kevésbé lenne látványos. – nem vettem komolyan egy szavát sem.

-          Na, indulhatunk?

-          Előbb szerzünk neked egy nyomkövetőt, hátha valaki el akar majd rabolni.

-          Ajj már!

Junior még betömött pár falatot, aztán előre sietett és kinyitotta előttem az ajtót.

-          Lovagok mi? – néztem rá felhúzott szemöldökkel mikor elsétáltam előtte.

A suliban azt vártam, hogy majd kevesebben bámulnak majd meg, mint tegnap, de aztán belegondoltam, hogy mit is vettem fel és rájöttem, hogy hiú ábránd, hogy ebbe ne vegyenek észre. A kezdés viszont annyiban különbözött, hogy most nem várt ránk Dylan a parkolóban és a kocsiját se láttam. Vajon azt gondolta, hogy úgyse akarom látni és komolyan elment valahova? Ennyire hülye nem lehet… Egyébként is, miért tenne ilyet csak miattam? Logikátlan…

Junior egész az irodalom előadóig kísért, bár közbe csatlakozott hozzán Mark is, kivételesen Chad nélkül, amit szóvá is tettem.

-          És hol hagytad a másik feled?

-          Nem vagyunk összenőve.

-          Ezek szerint.

-          Hahaha… Dolga van, nem mondta el mi, de majd ma bejön. Jobban is teszi, ha bejön, mert ezt kihagyni… - fordult meg menet közbe Mark egy lányt figyelve, akinek a szemei szó szerint szikrákat szórtak!

Lehet, mégsem volt olyan jó ötlet így felöltözni? A irodalom  teremnél elváltak az útjaink, de Junior megígérte, hogy idejön, amint kicsöngettek.

                Kicsit idegesen léptem be a terembe, de ahogy vártam, Dylan nem volt sehol. Sok üres hely volt még a teremben, köztük az is, amiben tegnap ültünk. Elsétáltam hátra, de még nem ültem le. Egy kicsit elgondolkodtam.

/Dylan/

                Juniorék után nem sokkal érhettem be a suliba. A kocsiból tudtam, hogy már itt vannak, így be is siettem gyorsan a suliba. A folyosón szokatlanul sok lány állt és alkotott izgatott csoportokat, miközben néha-néha a folyosó felé pillantottak. Elindultam az irodalom terem felé, gondoltam, hogy arra lehetnek. Nem kellett sok, hogy meglássam Junior szőke fejét az emberek között. Közelebb siettem, hogy Layniet is szemügyre vehessem, de először rá sem ismertem. Csak abból tudtam, hogy ő az, hogy Juniorral és Markkal beszélgetett, és mindenki utána fordult. Megvártam, míg ő bemegy a terembe és Juniorék továbbállnak, csak aztán siettem az ajtóhoz, de először csak óvatosan néztem be.

Laynie épp hátra felé sétált… Nem tudtam, hogy mi lenne mindenkinek a jobb, ha oda ül, vagy sem, magamba mégis azon imádkoztam, hogy „hátra ülj… hátra ülj…” Biztos nem tudta, hogy figyelem, de mégis olyan, mintha direkt akarna őrületbe kergetni. Már jól meg tudtam őt nézni. Még sosem láttam nem sportos cuccokba. Kétségtelen, azok is jól állnak neki, azokban is gyönyörű, de ebben… A hátsó pad mellett állt és gondolkozott. Rátette a kezét a padra és végig húzta az ujjait összefirkált felületen. Szívesen lettem volna abban a pillanatban pad… Aztán végül, az én heves szívdobogásom kíséretében, kihúzta a belső széket és leült. Hátra. Leült. Hát, én nem szegem meg az ígéretem. Maradok, még ha ezzel ki is hívom magam ellen a sorsot. Egyébként sem tudnék már elmenni, főleg úgy, hogy egy percet se kaptam még ma vele. És holnap és holnap után és azután és azután is kellenek nekem azok az átkozott percek.