Chapter 19

Sziasztok...

Hát, azért 4 tetszik-nél többet vártam volna az előzőhöz. De mindegy... A lényeg, hogy eltelt az adott idő, itt a következő rész. 

Életem során már volt részem pár igen nagy hülyeségben, de az biztos, hogy egybe se mentem bele felbujtó nélkül. Sose bántam meg végül ezeket a tetteket, hisz mindből tapasztalatot nyertem, mind a részemmé vált és alakított azzá az emberré, aki most vagyok. Aki már megint nem állt ellen egy hülye, és nagyon csábító ötletnek.

                Nem kellett volna hallgatnom Beckyre, nem kellett volna hagynom, hogy beültessen a musztángba, azt pedig pláne nem, hogy rávegye Dylant a gyorshajtásra. Erre az egészre viszont csak akkor jöttem rá, mikor már rég megelőztük Junior Roverét és sikítozva száguldottunk bele a világba. Nem is lett volna ezzel az egésszel semmi baj, ha egy kihalt úton közlekedtünk volna, viszont mi LA legforgalmasabb útját választottuk a KRESZ minden szabályának felrúgására. Egész addig felelőtlenül jókedvűek voltunk, míg nem egy kereszteződés pirosán át nem hajtva, majdnem belehajtottunk egy piros kisbuszba. Csupán centiken múlt, hogy meg sem karcoltuk azt az autót. Rögtön visszavettünk a tempóból, de nem volt szerencsénk. Egy perc múlva már az út szélén álltunk, mögöttünk egy villogó rendőrautóval.

                Esélyünk sem volt. Nem a forgalmit, vagy a jogosítványt akarták látni… Rögtön kiszállítottak minket a kocsiból, mindnyájunkat igazoltattak, de azért végül a forgalmi és a jogsi is sorra került.

-          Nos fiatalember, választhat – kezdett bele a morcos, nagydarab rendőr. Biztos fánkzabálás közben zavartuk meg. – vagy ezt itt most azonnal elveszem, - emelte fel a jogsit és a forgalmit - a kocsit elszállíttatom, maguk pedig hazabuszozhatnak, vagy pedig kiállítok egy bírságot. - lengetett meg egy csekket – Mielőtt dönt, elmondom, hogy olcsóbban tudja kihozni a kocsiját a parkolónkból és vesz fél év múlva új jogosítványt, mintha ezt itt kifizeti.

-          Ha fizetek megmarad a kocsi és a jogsi is? – kérdezte Dylan meglepődve.

-          Igen. Ha nagyon sokat fizet.

-          Rendben. Kérem a csekket. – nyújtotta ki a kezét.

A rendőr kicsit meglepődött, bár nem tudom mit várt egy musztángot vezető 18 éves sráctól… Talán hogy lopta? Megírta hát a csekket, amit Dylan anélkül vágott zsebre, hogy megnézte volna.

-          Elmehetünk? – a rendőr csak bólintott, mire Dylan intett, hogy üljünk vissza és egy percen belül már látóhatáron kívül voltunk.

Az én szívem még mindig kétszázat vert… Nem csak a majdnem baleset, de a rendőrök puszta látványa miatt is. Viszont az adrenalin lökettől most szóhoz sem jutottam, pedig éreztem, hogy kéne mondani valamit.

-          Dylan… Add oda a csekket. – ez volt az első hülye gondolatom, amit az ő pillantása is alátámasztott. – Kifizetjük, a mi hibánk. – néztem Beckyre, aki inkább úgy csinált, mintha nem is hallana.

-          Miért? Talán te vezettél?

-          Nem, de…

-          Akkor felejtsd el az egészet.

-          De… - Dylan félrehúzta a kormányt és beletaposott a fékbe, majd olyan hévvel fordult hozzám, amit még nem láttam tőle.

-          Nincs de! Tudod mi ez az összeg? Semmi! Ha most azt kérnéd, hogy forduljak vissza és hajtsak végig ezen az úton kétszer olyan gyorsan, mint az előbb, tudva azt, hogy a rendőrök is ott állnak tudod mit csinálnék?

-          Megtennéd.

-          Meg. – bólintott. – A csekkről tegyél le. Sőt, tudod mit?! – újra a gázra lépett, bár nem lépte át a sebességhatárt sehol se.

Fogalmam se volt hova megyünk, vagy hogy ideges-e még ezért inkább hallgattam. Időközbe csörögni kezdett valahol egy telefon. Dylan megnyomott egy gombot a műszerfalon és meghallottuk Junior hangját.

-          Hol a fészkes fenébe vagytok?! Beléd meg mi ütött?

-          Találkozzunk a bevásárlóközpontban 10 perc múlva.

-          Nekünk az vagy még 20 perc innen.

-          Rendben, mindegy, ott várunk.

Nem tudom miért akart hirtelen Dylan a bevásárlóközpontba menni, de nem éreztem jogot hozzá, hogy megkérdezzem. Tíz perc múlva tényleg leparkoltunk a már ismerős pláza előtt. Azt hittem a parkolóban várunk majd, de Dylan kiszállt.

-          Gyertek.

Nem vitatkoztunk, kiszálltunk és mentünk.

-          Sajnálom. – suttogta oda nekem Becky.

-          Ne nekem mondd… - ráztam meg a fejem.

-          Dylan?

-          Hm?

-          Sajnálom. Ha nem jut eszembe…

-          Lépjetek már tovább. – fogta meg a fejét Dylan és utána még el is mosolyodott, hogy elhiggyük, tényleg nem haragszik. – Gyertek, el akarok intézni valamit, mielőtt Junior ideérne.

Követtük egészen egy ATM-ig. Nem is jutott eszünkbe végiggondolni, hogy miért akar pénzt kivenni, egészen addig, míg egy nagyon, de tényleg nagyon vastag köteg pénzzel nem fordult felénk. Szerencsére csak a szemünk esett ki, de azokat helyre is tettük, mire Dylan elrakta a pénzt és tovább nem indult. A következő megálló a futásban, mert már tényleg futottunk, a posta volt, ahol valahogy épp most nyílt ki egy ablak, ahova Dylan elsőnek tudott beállni. Mi távolról figyeltük mit csinál, így nem tiltakozhattunk egy szó erejéig sem, mikor a zsebéből elővette a csekket, átadta a nőnek az ablak mögött, majd hozzátette még a nagy kupac pénz többségét.

-          Ki is fizetted? – csúszott ki a számon ez a buta megjegyzés.

-          Persze. Ennyit megért, hogy legalább pár percig jól szórakoztatok a hétvégén.

-          Te hülye vagy. – mondta ki az őszintét Becky, de a félelmeim ellenére Dylan csak annyit mondott, hogy „kösz”.

Már el is indultunk vissza a parkolóba, de Dylan megfogta a karom és megállított egy pillanatra. Szembeállt velem, így mikor Becks megfordult, nem láthatta, mi történik. Dylan a maradék pénzt, amit kivett, a kezembe adta.

-          Mi a…

-          Csssss. Ebből a legszebb ruhát is meg tudod venni. – a pénzre nézett – Szerintem még cipőre is futja.

-          De…

-          Csak tedd el. – nézett rám komolyan én meg zsebre raktam a pénzt.

Ha fegyvert szegeznek a fejemnek se tudom, hogy mennyi pénz került a nadrágzsebembe, de az biztos, hogy több, mint amennyi valaha megfordult a kezemben. Épp akkor értünk vissza a kocsihoz, mikor a Rover is leparkolt pár hellyel arrébb. Nyíltak az ajtók, majd egyszer csak Ryan ugrott ki a kocsiból és olyan gyorsan kapta el Dylant az ingénél fogva, hogy senkinek nem volt ideje reagálni. Nekilökte a musztángnak, aminek a riasztója elkezdett veszettül vinnyogni, és már emelte a kezét, hogy behúzzon neki egyet, amikor Robb és Junior végre utolérték.

-          Majdnem megölted őket te idióta! Mit hittél, hogy ha rájuk hozod a frászt, jobban fognak kedvelni? Vagy meg akartad mutatni ki a helyi menő csávó mi? – Robbnak erősen kellett fognia Ryan jobb karját, mert megint megindult volna. – Meg ne próbálj még egyszer a közelébe menni! Megértetted?! – kiabálta Ryan.

Mindenkit halálra rémített, főleg minket és a járókelőket. Ryan feje vörös volt a dühtől, Robb és Junior nyakán pedig már kidagadtak az erek a nagy erőlködéstől. Dylan csak állt és hallgatta, egy pillanatig nem ellenkezett, de nem is provokálta. Egy pár pillanat múlva már Ryan is lecsillapodott annyira, hogy elengedjék. Rögtön odalépett hozzám, megfogta a karom és elkezdett a Rover felé vinni. A fiúk már mozdultak volna, hogy leszedjék rólam, de intettem, hogy nem kell, pedig nem esett jól a szorítás. Beültünk a Rover hátsó ülésére. A többiek még Dylan mellett álltak és beszélgettek.

-          Jól vagy? – kérdezte végül Ryan, pedig azt hittem, már el is felejtette, hogy elméletileg miattam aggódott.

Csak bólintottam, nem, rohadtul nem vagyok jól. Végül mindenki a Roverbe szállt be és otthagytuk Dylant a parkolóba egyedül. Úgy éreztem a zsebem 100 kilóval húz bele az ülésbe… Junior egyenesen hazavitt minket, majd Ryan nem várt egy percet sem, hogy megbeszéljük, hogy elmagyarázhassuk, hogy mi történt. Rögtön felment az emeletre és elvárta, hogy Becks és Robb is hozzák a cuccaikat és most azonnal elinduljanak vissza San Franciscoba. Azt nem bántam, hogy el akar menni, csak azt, hogy ennyire feldúltan, no meg, hogy Beckyéknek is vele kell menniük. Az viszont nagyon is meglepett, hogy mikor lehozták a táskáikat Ryan hogyan szólt hozzám.

-          Ha még mindig jönni akarsz, akkor te is hozd a cuccaid gyorsan.

-          Mi? – kérdeztem én is és velem egyszerre Junior is.

-          Te San Franciscoba tartozol, te hozzánk tartozol. Gyere vissza velünk. Gyere most, vagy maradj itt, de akkor örökre. – leesett az állam. Hogy kérhet ilyet?

-          Ryan…

-          Jó, akkor maradj. – azzal ki is csörtetett az autójához.

-          Majd lenyugszik. – ölelt meg Becky – És ígérem, elbeszélgetünk a fejével. – Robb is helyeslően bólintott. – Jó erősen megszorítottam Beckst, adtam neki egy nagy puszit a fejére, majd elengedtem.

Robb következett, most őt is magamhoz szorítottam, pedig nem nagyon szoktunk ölelkezni.

-          Hiányozni fogtok.

-          Te is nekünk. – helyeselt Robb.

-          De nyugi, továbbra is minden reggel hívlak. Ígérem.

-          De jó… - vigyorodtam el. Türelmetlen dudálás jött az udvarról.

-          Asszem mennünk kell.

Kikísértük őket a bejáratig, és míg beszálltak, kinyitottuk a kaput a távirányítóval. Miután kifordultak Becky addig integetett, míg látta a házat. Junior csak azután fújta ki a levegőt, miután becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó.

-          Hát ez érdekes volt… - én se tudtam volna jobban megfogalmazni. – Mi ütött Dylanbe, mikor elhúztatok?

-          Nem az ő hibája volt. Becky hülyéskedett és provokálta ki.

-          De akkor is…

-          Csak a kedvünkben próbált járni, tényleg nem ő volt a hibás. – többet nem akartam mondani.

Nem tudom, Dylan mennyire akarná beavatni Juniort a majdnem balesetbe, a bírságba… Lehet, hogy semennyire, azért is igyekezett olyan gyorsan fizetni a plázában.

-          Felmegyek, rendet rakok a hálószobákban.

-          Az jó. És figyelj! – szólt még utánam, mikor már a lépcsőn jártam – Az ősöknek egy szót se.

-          Egyértelmű. – mosolyodtam el, hogy milyen bűntársra is leltem Juniorban.

Mégsem mentem fel azonnal az emeletre, inkább visszamentem és Juniort is megöleltem.

-          Köszönök mindent. – aztán tényleg felmentem.

Becks szobájával kezdtem, ami teljesen rendben volt. Biztos voltam benne, hogy nem ő, hanem Robb ágyazott be, de ez kit is izgat? Robb szobája szerintem érintetlen volt, de benéztem azért, hogy biztos legyen. Ryan szobája is olyan volt, mint azelőtt, csak az enyémbe volt felfordulás. Az ágy úgy volt összetúrva, ahogy Ryan kiszállt belőle, így fogtam az egészet és lehúztam az ágyról. Mindenre új huzatot tettem. A földről összeszedtem azt a pár szemetet, amit találtam, például a whiskeys üveget és kidobtam, aztán csak pár bútort kellett a helyére húzni és minden majdnem pont ugyan olyan volt, mint a hétvége előtt. Egy dolog maradt csak itt, az illatok. Becky parfümjéé, no meg Robb és Ryan arcszeszéé. Ha lehetett volna, akkor csak Beckyét megőrzöm a szobámba, de a fiukéval keveredve már majdnem mérgező elegyet alkot, így kinyitottam nagyra az összes ablakom, még a tetőfeljárót is és hagytam, hogy átjárjon a friss levegő. Kint még mindig, vagy már megint eső illat volt. Kinéztem és tényleg borús volt az ég. Csak álltam az ablakban és néztem ki a fejemből, de észre sem vettem, hogy pár perc alatt, mennyire besötétedett. A szél is megerősödött, majd lehullottak az első esőcseppek is. Be kellett zárjak minden ablakot, de nem mozdultam a párkány mellől utána sem. Magamhoz vettem a laptopom és elkezdtem az interneten nézelődni, bár senki nem volt online, akivel beszéltem volna. Ekkor jelent meg egy ablak, amiben az állt, hogy sandra11@gmail.com. Mintha csak gondolatolvasó lenne. Azonnal visszaigazoltam és beszélgetni kezdtünk.

                Vacsoráig azt hiszem csak egyszer tartottunk szünetet, amikor wc-re kellett mennem, de különben végigbeszéltük az egész délutánt. Már épp búcsúztunk volna el, mikor feldobott még egy kérdést:

-          Te mész a bálba? – nem akartam, hogy ő hamarabb tudja, mint Junior, ezért csak azt válaszoltam, hogy:

-          Még nem tudom. És te?

-          Csak ha meghív valami végzős, de úgysem fog.

-          Még ne mondj le róla. – válaszoltam, miközben azon mosolyogtam, hogy valamelyik nap még én ajánlottam őt Juniornak.

-          J.

Vacsoránál elmeséltük, szinte túl is játszva a szerepünk Juniorral, hogy milyen jól is telt ez a hétvége, aztán én mihamarabb visszavonultam a szobámba. Csörgött a telefonom, sms érkezett. Becky írt:

„Minden ok, egészben hazaértünk. Beszéltem Ryannel és szerintem jót tenne nektek egy kis szünet. Ő is egyetértett. Ne haragudj. Pusssz Szeretünk”

Hmm… Amúgy se lenne kedvem vele beszélni, nem fog nehezemre esni az a szünet. Lassan elmentem fürdeni, hajat mosni, majd eltettem magam másnapra.

                Reggel minden ugyan úgy indult, mint az elmúlt hetekben, Beckyvel. Aztán reggeli és kocsikázás a suliba Juniorral, ahol találkoztunk Dylannel. Mielőtt viszont befordultunk volna a parkolóba, Junior felém fordult.

-          Azt hiszem elhívom Sandrát a bálba. – nagy mosolyra szaladt szét a szám.

-          Jól teszed.

-          Nem bánod?

-          Dehogy is! Örülök neki. – ő is elvigyorodott, aztán már le is parkoltunk Dylan mellé.

Ahogy beértünk a suliba és Junior meglátta Sandrát, rögtön odament hozzá. Dylan furán nézett, de hamar odasúgtam neki.

-          Elhívja a bálba.

-          Akkor ma el is mondom neki, hogy én meg elhívtalak téged. – válaszolta, mire én azonnal Sandráékról rá kaptam a tekintetem. – Jobb mihamarabb túlesni rajta. – rántotta meg a vállát.

Irodalom óráig minden normálisan ment, azt leszámítva, hogy én idegroncs voltam már attól a gondolattól is, hogy ebben az órában, míg én francián ülök, Dylan épp engem és a bált vitatja meg Juniorra. Francia után siettem irodalomra és már tűkön ülve vártam Dylan beszámolóját, mikor a tanár közölte, hogy dolgozat következik és mindenki üljön egyesével. Beletörődtem a sors kegyetlenségébe és megírtam csendben a dolgozatom, de amint befejeztem, azonnal Dylan hátának szegeztem a tekintetem, remélve a lehetetlent, hogy megérzi. Amint letette a tollát, azonnal hátrafordult és egy sunyi vigyorral a fején bólintott. Nem hiszem el, hogy ennyire simán ment… Amikor csengettek mindenki igyekezett mihamarabb szabadulni a termemből, kivéve engem és Dylant, akik kihasználva a tömeg zsibongását, gyorsan megvitattuk az eseményeket.

-          Mi volt?

-          Azt mondtam neki, hogy menni akarok a bálba, és hogy most irodalmon elhívlak téged, ha már ő nem tette. Kételkedett, hogy eljönnél, de azt mondtam, hogy csak bízza rám, majd én ráveszlek.

-          Oké? És ha megkérdezi, hogy mivel vettél rá?

-          Csak három dolog jut eszembe hirtelen. Egy, ki kell heverned ezt a hétvégét és nekem némileg kárpótolnom kell téged az életveszélyes kocsikázásért. Kettő, ha nem velem jössz, akkor Mark és Chad is meg fog hívni. Három, segíteni akarsz borsot törni Sophie orra alá. Ja és a bónusz, túl jóképű vagyok, és nem tudsz ellenállni a jól ismert csáberőmnek.

-          Hülye. Rendben, megoldom.

A folyosón nem kellett többet pár méternél megtennünk, hogy belefussunk Juniorba. Kíváncsian nézett rám és Dylanre, de szerencsére nekem nem kellett mondanom semmit.

-          Elvesztetted a fogadást. – vigyorgott Dylan.

-          Milyen fogadás? – letaglózott a gondolat, hogy az egész végig nem volt más esetleg, csak egy verseny.

-          Az előző órában Dylan azt mondta elhív téged, én pedig arra fogadtam, hogy nemet fogsz mondani.

-          És mibe fogadtatok?

-          Ja, semmi érdekesbe.

-          De lehet, hogy nyereményképp kérek egy csokit az ebédhez tőled.

Hatalmas kő esett le a szívemről, bár így sem tartottam fair dolognak a fogadást, mivel már nem volt kérdéses a végeredmény. Ahogy elindultunk tovább a folyosón, egy kicsit belemélyesztettem a könyököm Dylan oldalába és vetettem rá egy megrovó pillantást. Ez volt a minimum.

                Mikor már hazafelé tartottunk, csak akkor kérdezett rá Junior a döntésemre.

-          Hogy-hogy mégis eljössz a bálba?

-          Túl sok jó érve volt ellenem. Egy ideig ellentmondtam, de aztán rámutatott, hogy egyre gyengébbek a kifogásaim és sajnos igaza volt.

-          Hát, legalább eljössz. Egyet azért majd táncolsz velem is ugye?

-          Kettőt is, ha gondolod. – könnyen megúsztam, túl könnyen is.

Mikor hazaértünk, kivételesen John is otthon volt és fene tudja, honnan szerzi az értesüléseit, de tudott a bálról és arról kezdett faggatózni, hogy megyünk-e. Kicsit meglepődött, mikor közöltük, hogy nem egymással megyünk, de nem tűnt boldogtalannak miatta.

-          Laynie nem akarsz esetleg körülnézni a plázában ruha után? Épp oda tartok egy megbeszélésre, ha gondolod eljöhetnél velem.

-          Egy perc, csak hozok valami kisebb táskát. – mondtam és felszaladtam az emeletre.

Ez nagyon jól jött, hisz tényleg el kellett volna mennem valamikor ruhát venni, de ki más vihetett volna el, mint Junior? Ő neki pedig biztos feltűnt volna a rengeteg pénz, amit elkölteni készültem. Elvihetett volna Dylan is, de már így is túl közel kerültünk egymáshoz, nem kellene ezt tovább erőltetni, a bál is sok… Ezen felül Beckyvel, vagy Sandrával mentem volna el szívesen ruhát venni, de ahogy hallottam Sandrának van ruhája, kocsija meg egyébként sincs, Becks meg San Franciscoban van. Egy kis táskába beledobáltam a cuccaim, köztük a pénztárcám is, amiben most ott pihent az a csomó pénz. Azóta se számoltam meg mennyi. Itt az idő… Előkaptam a pénzköteget és az ujjaimmal gyorsan átpörgettem. El se hittem a végeredményt. Ezer dollár. Itt van a kezemben, ötven és százdollárosokból ezerdollárnyi. Hát, ebből tényleg nem semmi ruhát lehet venni.

                Leszaladtam a földszintre, ahol John türelmesen várt, majd rögtön kocsiba is szálltunk és pár perc múlva már a kellemetlen emlékeket idéző parkolóban álltam.

-          Itt találkozunk, mondjuk egy olyan bő óra múlva rendben?

-          Persze.

Azzal szét is váltak az útjaink. Sokáig csak járkáltam és nézegettem a kirakatokat, de sehol se találtam olyan ruhát, ami megtetszett volna. Igazából arról is csak halvány fogalmam volt, hogy milyen ruha is kell pontosan egy ilyen bálra. Végül aztán találtam egy olyan helyet, ahová azelőtt biztos soha nem tettem, vagy tehettem volna be a lábam. Az üzlet modern stílusú volt, mégis elegáns. Mindenhol a fekete és a fehér dominált, no meg néhol a vörös is. Az üzlet neve Sherri Hill Fashion volt. Ahogy beléptem, egy fiatal, csinos, modell alkatú lány lépett hozzám.

-          Miben segíthetek?

-          Az Őszi Bálra keresek ruhát.

-          Értem. Nos, akkor mutatok párat, ami tetszhet.

Mutogatott sok féle ruhát, és voltak köztük szépek is, de egy sem nyűgözött le igazán. Vagy túl csicsásak voltak, vagy túl semmilyenek. A fehér ruhák gyönyörűek voltak, abból szinte mind tetszett, de azokban úgy festenék, mintha esküvőre érkeztem volna, nem pedig bálba. Megkértem a lányt, hogy hagyjon magamra, hadd nézegessem végig még egyszer a sort, amit mutatott. Egy két ruhának megnéztem az árát is és meglepődve láttam, hogy egyik se volt drágább 250$-nál.

-          Elnézést?

-          Igen?

-          Minden ruhájuk ennyire olcsó? – kérdeztem őszinte meglepődést imitálva, pedig éreztem, hogy csak nem nézték ki belőlem a pénzt, azért nem is mutatták azokat a darabokat.

-          Nem. Vannak sokkal drágábbak is. Ha gondolja…

-          Igen, gondolom.

Átvezetett a bolt másik felébe, ahol a ruhák már mind 500$-nál kezdődtek. Ahogy komolyan érdeklődni kezdtem a ruhák iránt, a lány is sokkal segítőkészebb lett.

-          Van valamilyen elképzelése?

-          Ne legyen túl színes, de ne is legyen egyszínű. Lehet csillogó is, csak ne túl csicsásan. Legyen különleges, szép és illjen hozzám.

-          Tetszett eddig valamelyik?

-          Nem igazán… Valami olyat keresek, amitől leesik mindenki álla.

-          Hát, azokat nem igazán állítottuk ki... – azzal eltűnt egy függöny mögött, majd pár ruhazsákkal tért vissza. – Ezekből már csak egy-egy darab van és némelyik félre is van téve, azért vannak hátul, de megmutatom, hátha találunk valamit, ami tetszik.

Sorra vette ki a ruhákat, amik szépek voltak, de nem eléggé. Aztán a negyedik, vagy ötödik ruhánál megállítottam. Az egyik zsákból, amire már az van írva, hogy lefoglalva, előkerült a ruhám. Ránéztem, és tudtam, hogy ez az enyém. Nem volt túl habos-babos hercegnős, nem volt túl egyszerű sem, sőt! Teljesen egyedi volt a szabása is, de nem az ízléstelen módon.

-          Ezt a ruhát szeretném.

-          Ez sajnos már le van foglalva.

-          Mennyibe kerül?

-          Hatszáz dollár. – mondta fejből az árat és láttam rajta, hogy igen, vele lehet alkudni.

-          Adok érte 650$-t.

-          750$-ért esetleg eladhatom.

-          700$-ért és veszek hozzá itt cipőt is, ha van.

-          Rendben. – oda is adta, hogy felpróbáljam.

Isteni szerencsém volt, mert nem csak ránézésre, hanem tökéletesen, pontosan is rám illett.

-          Tökéletes. – bólintott az eladó lány, majd miután kibújtam a ruhából elvette és elvitte becsomagolni.

Nem tudtam, hogy mit kerestem, egészen addig, míg rá nem találtam. A cipőket már ezek után nem kellett sokáig nézegetni. Három darab olyan volt az egész üzletben, ami ment a ruhához, így csak azok közül kellett egyet kiválasztanom. Az is belekerült egy dobozba. Végül a ruha doboza és a cipő doboza is bekerült egy hatalmas szatyorba. Már csak fizetnem kellett. A lány mindent gondosan beütögetett a számítógépbe, és a végén 780$-t mutatott a kijelző. Elővettem a pénztárcám és mintha mi sem lenne természetesebb, leszámoltam neki 800-at, amiből még vissza is kaptam 20-at.

                Nagyon büszkén sétáltam vissza a kocsihoz a Sherri Hill feliratú szatyrommal, ahol John már várt rám.

-          Azt honnan szerezted? – mutatott a szatyorra.

-          Vettem.

-          Miből?

-          Spórolt pénzemből. – kamuztam nagyon gyorsan.

-          Ennyid volt megspórolva? Az egy nagyon drága bolt.

-          De voltak olcsóbb, de nagyon szép ruháik is.

-          Hát, akkor nagyon örülök, hogy sikerrel jártál, de legközelebb szólj nyugodtan, ha vásárolni támad kedved és nem kell a legolcsóbbat megvenned.

Bólintottam, de közben azt gondoltam, hogyha te azt tudnád ez milyen drága is volt valójában!