Chapter 12

Sziasztok! :))

Na, mintha ez az 5 gyorsabb lett volna, mint az előző... :D itt is a fejezet, nem szaporítom a szót! 
Pussz

A csengetéskor még kb. sehol nem tartott a film, de ez senkit nem is érdekelt, mert ahogy lehetett, mindenki felpattant és szárnyalt is kifelé a teremből, remélve, hogy a tanárnő nem ébred fel és nem jut eszébe leckét adni. Én csak akkor álltam fel, mikor eloszlott a tömeg az ajtó körül. Kicsit bátortalanabb lettem, ahogy nem éreztem magam mellett se Juniort, se Dylant, de azért csak megbirkózok már egy olyan hatalmas feladattal, mint eltalálni a nyelvtermekhez. Mivel én eddig franciát voltam kénytelen tanulni, ezt itt is folytatnom kell, viszont az „osztályom” spanyolos, így hát egy másik csoporthoz kell becsatlakoznom. Annyiból ez úgy is mindegy, hisz 4-5 emberen kívül senkit nem ismerek, szóval... Járkáltam a folyosókon, remélve, hogy egyszer csak szembe jön velem egy ajtó, hogy FRANCIA ELŐADÓ, de nem volt szerencsém. Lassan kezdtek kiürülni a folyosók én pedig egyre biztosabb voltam benne, hogy elkések, ha egyáltalán odatalálok. Nem volt más választásom, elkezdtem keresni a tömegben egy szimpatikus arcot és láss csodát, megláttam Sandrat, akivel a tengerparton találkoztam. Épp a szekrényében kotorászott, így megvártam, míg befejezte és megfordult, csak akkor köszöntem rá.

-          Szia Sandra. – mosolyodtam el. Egy pillanatig már majdnem úgy éreztem, hogy már rég ebbe a suliba járok és egyszerűen csak ráköszönök egy barátra.

-          Laynie, szia. – mosolygott vissza bátortalanul. – Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rám.

-          Emlékszem, és arra is, hogy tartozom még neked egy válasszal. – látszott rajta a meglepődés – Nem, nem vagyok Junior barátnője. – Sandra újra elmosolyodott és egy kicsit elkezdett megnyílni.

-          Végre egy konkrét és biztos információ.

-          Ezt hogy érted? – most rajtam van a sor, hogy meglepődjek? Kihagytam volna, köszönöm.

-          Amióta betetted a lábad az iskolába szárnyalnak a pletykák! Egyik durvább, mint a másik…

-          El tudsz kísérni a francia teremig? Közben elmesélhetnél egy-kettőt, hogy megcáfolhassam.

-          Persze. – azzal el is indultunk az első lépcsőn felfelé. Hát erre nem gondoltam. – Sokan azt mondják, Junior barátnője vagy, és annyira komoly a dolog, hogy be is költöztél hozzá. A másik álláspont szerint Juniorék örökbe fogadtak. – nem bírtam megállni röhögés nélkül.

-          Folytasd csak, egyre jobb.

-          Aztán vannak, akik azt hiszik valami rokon vagy, a többiek pedig nem tudják, hogy miért vagy itt, de azt gondolják, hogy ha már itt vagy, megpróbálod becserkészni Juniort, esetleg már meg is tetted. De vannak, akik szerint Dylannel jársz… Vagy Dylant próbálod meg behálózni, nem is Juniort és a legjobb: egyszerre próbálod meg mindkettőt, vagy esetleg meg is tetted és most egyszerre jársz mind a kettővel. Ráadásul ezt úgy képzelik, hogy a fiúk is tudnak egymásról. – most már Sandra se bírta ki, hogy ne röhögjön.

-          Hát ezekből egy büdös betű nem igaz… - letörölgettem a könnyeket a szemem sarkából. – Anyám jött össze Junior apjával, szóval mi Juniorral amolyan mostoha testvérek vagyunk és csak ez a baráti-testvéri vonal erősödik köztünk egyre inkább. Dylan pedig csak Junior barátja, így ha békét akarok és jókedvet, akkor mindenkivel ki kell jönnöm, vele is.

-          Sejtettem ám, hogy alaptalanok a pletykák, de azok után, hogy sokan ott voltak a tengerparti bulin…

-          Éreztem, hogy abból még lesznek gondok, de sebaj.

-          És még abból mekkora botrány lett, nem is tudom hallottad-e már, hogy Dylan szakított egy újabb barátnőjével!

-          Láttam. De semmi köze hozzám.

-          Biztos vagy te ebben? Mert én nem fogadnék rá…

Közben meg is érkeztünk a nyelvi termek folyosójára. Nem válaszoltam Sandra utolsó kérdésére, mert nem is nagyon tudtam volna mit. Főleg olyan válaszom nem volt, ami elaltatná a „nép” gyanúját. A folyosón vártam meg, míg becsöngetnek és csak a terem felé döcögő tanár előtt egy pillanattal mentem be a terembe.

                A többi előadóval szemben, itt körben álltak az egyszemélyes padok és szerencsére az első, közvetlen a szélén, az ajtó előtt még pont üres volt, így gyorsan le is ültem oda. Ez a tanár is gyorsan felolvasta a névsort, de ő volt az első, aki meg is akadt a nevemen.

-          Ms. Green, üdvözlöm a csoportban. Kérem, mondjon magáról pár szót en français!

Nabazdmeg... Így egybe. Mondtam magamban. Felálltam és körülnéztem a csoportban. Nem elég, hogy idegeskedhettem, mert beszélni kell, ráadásul franciául, de még ki is szúrtam a tömegben egy kellemetlen arcot. Nem messze tőlem, majdnem velem szemben, a terem másik oldalán ült Sophie és úgy nézett rám, mint egy sorozatgyilkos, aki már ki is szemelte a következő áldozatát. Háromszoros hurrá Dylannek, még mielőtt megtalálom és megölöm.

                Vonakodva bár, de felálltam és elmondtam pár mondatot franciául, miszerint:

-          Laynie Green a nevem, most költöztem ide San Francisco-ból. A franciát nem szeretem, előre is köszönöm a kettest. – az utolsó mondaton jót nevettek azok, akik nem Sophie mellett ültek, majd én is visszamásztam a padom mögé, hogy megkezdődhessen az óra.

 Alig vártam, hogy vége legyen már, annak a nyavalyás 45 percnek és a csengő megszólalásakor az első voltam, aki felkelt és távozott. A folyosón előkapartam az órarendem és megbizonyosodtam róla, hogy túl vagyok 4 órán, jöhet az ebédszünet. A menzát már kiszúrtam a földszinten, mikor először beléptem a suliba és nem okozott nagyobb problémát visszatalálni oda. Út közben nézelődtem, hátha meglátok esetleg valami ismerős arcot, de senkivel nem futottam össze. Beálltam a sorba, a pultnál kértem magamnak egy sonkás szendvicset és egy üveges teát, fizettem, majd hely után néztem. Szerencsére megláttam Chadet és Markot.

-          Sziasztok. Leülhetek hozzátok?

-          Persze!

-          Meg is sértődnénk, ha nem ide ülnél!

-          És milyen eddig az első nap?

-          Sűrű… - azzal nagyot haraptam a szendvicsembe.

-          Hallottuk. – gyorsan lenyeltem a falatot.

-          Semmit ne higgyetek el a pletykákból!

-          Dehogy hisszük! – mondta Mark, Chad pedig megrázta a fejét, hogy alátámassza.

Valahogy annyira viccesek voltak ezek ketten együtt. Mint két testvér, vagy két olyan jó barát, akik azért vannak egymásnak, hogy mindig befejezzék a másik által megkezdett mondatot. Elsőre úgy tűnt, mindenben egyetértenek, és ugyan az jár a fejükben. El is mosolyodtam rajtuk. gyorsan megkedveltem őket. Alig telt el egy perc csendben, befutott Junior is egy hatalmas tálca kajával.

-          Csak nem megéheztél? – néztem a hegynyi ételre.

-          Nézz csak rá,

-          nem látod, hogy mindjárt elfogy?

-          Egy ekkora embernek kell is ennyi energia! – mondták felváltva Chad és Mark, megint csak megnevettetve engem.

Junior mit sem törődve a csipkelődéssel, rögtön kibontott egy csokit, amit két falattal el is tüntetett, majd hozzá fordult.

-          Nem láttad Dylant? Eltűnt a kocsija. – úgy csináltam, mint akinek ötlete sincs és megráztam a fejem.

Miután befejeztem a szendvicsem, még beszélgettünk egy kicsit, amíg Junior kimerítette a „táplálkozás” fogalmát, majd felálltunk és elindultunk órára. Mind a négyünknek média következett. A fiúk elmondása alapján, teljesen felesleges tantárgy, de nem is kell szinte rajta semmit csinálni, csak néha jegyzetelni, vagy épp filmet nézni. Ezt az egyik legnagyobb terembe tartották, ahol egy tekintélyes méretű kivetítő is helyet kapott, no meg sok-sok egyes pad. A terem ár félig tele volt és ahogy észrevettem, ez egy olyan óra, amire az egész évfolyam egyszerre járt. Sok ismerős arcot láttam, akiket megfigyeltem a mai nap során, valamelyik órámon. Legnagyobb meglepetésemre, nem valami régi film jött be, hanem az egyik kedvencem, az Eredet, amit nemrég mutattak be a moziba, talán egy éve… A tanár rögtön azzal kezdte, hogy három órát fogjuk körülbelül nézni, és ha végeztünk vele, kapunk egy hetet, hogy egy házi-dolgozat formájában írjunk egy filmelemzést. Azt hittem, egyszerű lesz ez a feladat, de a film közben felkerültek a táblára a szempontok, ami alapján ez a film elemezhetetlen. Ha egy egyszerű, rövid film lenne, azt mondanám oké, de ezzel mit kezdjek…?! Hát, meg fogjuk szenvedni, az biztos.

                Egész jól szórakoztam, sajnáltam is, hogy kicsöngetnek, de rögtön befejeztem, mikor kiderült, hogy ennyi volt a hétfő, mehetünk is haza! Juniorral elindultunk a parkolóba és már épp elkiabáltam volna, hogy túléltem az első napot, mikor befordult a folyosón a „végzet”, alias Sophie. Rögtön láttam a szemén, hogy nem enged majd el szó nélkül, de azért megpróbáltam úgy elmenni mellette, mintha észre sem vettem volna. Felkészültem rá, hogy majd valamit beszól, és úgy éreztem tudom majd tartani magam, hogy ne álljak le vele vitatkozni, de amikor nem szólt semmit, csupán „véletlen” belém jött, nem tudtam megállni.

-          Talán nem férsz el a folyosón, vagy csak nem látsz?

-          Szólt valaki? Hmm? Senki? – menten felképelem…

-          Ahhoz képest, hogy egy senkinek tartasz, szép nagy szerepet adtál nekem már első nap… Képzelem milyen unalmas lehetett az életed, ha egy ilyen senki fel tudta forgatni, ráadásul azzal, hogy nem is tett semmit.

Nem vártam meg, míg felfogja mit is mondtam, úgy tűnt, már a mondat elején elveszett. Sarkon fordultam és kimentem a parkolóba, egyenesen Junior kocsijához. Ő csak pár másodperccel utána ért oda. Kinyitotta az ajtót és beültünk.

-          Hű. – ennyi volt a hozzáfűznivalója. Még mindig kerekre nyílt szemekkel nézett ki magából. – Ez szép volt.

Hát, ha te még azt tudnád Junior…!

/Dylan/

                Reméltem, hogy el tudok kicsit beszélgetni még az incidens ellenére is Laynievel és ki tudom majd deríteni, hogy miért is mentett meg igazából. Akkor is vártam rá, mikor már percek óta a lány wc-ben volt. Amikor megláttam Mrs. North-t, tudtam, hogy be fog nézni a wc-be, egyszer, talán még elsőbe én is lebuktam így. Nem volt más választásom, vagy meglát és kicsap, Laynie önfeláldozása pedig hiába való lett volna, vagy bemegyek és elbújok én is az egyik fülkébe. Laynievel. Csábító gondolat. Egyre hangosabb lett a cipő kopogása a kövön, ezért gyorsan cselekedtem, berontottam a mosdóba, ahol rögtön meg is láttam a csodálkozó Layniet a tükör előtt, de nem volt sok időnk. Mielőtt elkezdhetett volna kiabálni, befogtam a száját és az ajtó mögé húztam. Az egyik kezemmel a hasánál karoltam át, a másikkal a száját fogtam be és közben az egész teste az enyémhez simult. Éreztem az illatát, a szívverését, a kapkodó lélegzetét… Egy pillanatra megfagytam, mikor nyílt az ajtó, de ahogy becsukódott rögtön elengedtem magam, de Layniet nem. Érdekes volt ennyire közel lenni hozzá, annyira érdekes, hogy az már zavarba ejtő. Még sosem éreztem magam zavarba egy lány miatt! Laynie kezdte türelmetlenül viselni, hogy fogva tartom, ezért lassan el is engedtem. Nem kellett volna. Miután tisztáztuk az előző helyzetet, csak annyit mondott:

-          Jobb lenne, ha inkább elkerülnénk egymást… - azzal ott is hagyott, egyedül a lány wc-ben.

Elkerülni? Ezt most komolyan mondta? Épp azon gondolkozom, hogy hogyan viszonozzam majd neki a szívességét, erre látni sem akar többé? Megint nem azt kaptam, amire számítottam és újfent 180°-os fordulatot vettek az események. Teljesen összezavarodtam és ezt így nem lehet tovább bírni. Ki kellett tisztítanom valahogy a fejem. Kinéztem a folyosóra, hogy tiszta-e a levegő, még egyszer arra felé fordítottam a tekintetem, amerre Laynie most talán órán van, majd a kijárathoz futottam, egyenesen a parkolóba a kocsimhoz. Beültem és nagyon gyorsan elhajtottam, egyesen haza.

/Laynie/

                Mielőtt elindultunk volna, Junior egy váratlan kérdéssel fordult hozzám.

-          Mit szólnál, ha benéznénk Dylanhez? Furcsa nekem, hogy így eltűnt és nem tudom felhívni, amíg be nem szerez egy új telefont. Na?

Semmi kedvem nem volt egy ilyen látogatáshoz, főleg, mivel feltett szándékom lett a wc-s eset után, hogy ahogyan megígértem, elkerülöm őt, amennyire lehet. Erre még pár óra sem telt el és máris keressem fel? Most vagy elmondom Juniornak, hogy mi történt, aminek beláthatatlanok a következményei, vagy megvonom a vállam és adok még egy kis időt Juniornak, és mindnyájunknak, hogy higgyünk benne, hogy ez még működhet.

-          Rendben. – bólintottam, de nem túl lelkesen. De nézzük mindennek a pozitív oldalát, legalább meglátom, hol lakik Dylan.

Nem mentünk többet, mint amennyit haza fele kellett volna, csupán kicsit más irányba. Hasonlóan szép környéken hajtottunk végig, talán még drágább házak között, mint a Davis ház és szomszédjai.

                Egyszer csak leparkoltunk az út szélén, és Junior kiszállt.

-          Nem jössz?

Megfordult a fejemben egy nem, de aztán mégis kiszálltam. A kíváncsiság… Egy hatalmas ház, még hatalmasabb kerítéséhez mentünk, ahol Junior elkezdett a kaputelefonon csöngetni. Kocsit nem láttam a ház előtt, de egy ilyen helyen, simán el tudok képzelni valami földalatti parkolót, vagy mit tudom én, de a hosszú várakozásból is úgy tűnt, hogy hiába az idefáradásunk, Dylan nincs itthon. Amikor a csöngetés magától megállt, azt hittem meg is úsztuk, mehetünk, de Junior, talán tapasztalatból, vagy nem tudom, még egyszer csengetni kezdett és „szerencsére” ezúttal érkezett is válasz.

-          Junior?

-          Talált, bejöhetünk?

-          …tünk?

-          Laynie és én. – erre kissé megváltozott a hangja, legalábbis a hangszórón át úgy hallatszódott, mintha kissé felzaklatta volna magát.

-          Öm, persze. – azzal zizegni is kezdett a kapu, ami Junior keze alatt máris kinyílt.

Junior magabiztosan és határozottan ment előre, biztos már legalább annyira ismeri itt a járást, mint Dylan az ő házában. A bejárati ajtón sem kopogtatott, csak lenyomta a kilincset és belépett. Kevésbé magabiztosan bár, de követtem. Valahonnan zenét hallottam, de nem tudtam meghatározni, hogy milyen irányból, egészen addig, míg meg nem hallottuk:

-          Alagsor! – kiáltotta valahonnan Dylan, Junior pedig elindult egy folyosón, kinyitott egy ajtót és mögötte csodák csodájára egy lépcső volt.

A zene egyértelműen innen jött és a lépcső aljában is fény volt. El is felejtettem, hogy mennyire nem kívánkoztam ide, már csak a kíváncsiság foglalkoztatott. Vajon mi lehet az alagsorba? Mit csinál Dylan? Miattam ment el az iskolából? …

-          Mi történt? – kérdezte Junior, rögtön amint leért a lépcsőn. Én csak egy másodperc múlva láttam meg az alagsorban berendezett edzőtermet.

Mindenfelé különféle hiper-szuper kondigépek, a falon bordásfal, a sarokban két olyan szőnyeg, amit a karatésok használnak, súlyzók és még sorolhatnám. Dylan épp most bújhatott bele egy atlétába, mert még azt igazgatta magán. A haja tiszta víz volt, az arca kipirulva… Nem kell zseninek lennem, hogy kitaláljam, hogy biztos edzés közbe zavartuk meg. De miért volt ez annyira fontos, hogy hazajöjjön egy kicsit gyúrni az iskolából?

-          Semmi. – rázta meg a fejét Dylan, majd felvett a földről egy üveg vizet és egy húzásra megitta a felét legalább.

-          Ne lódíts, ismerlek. – forgatta meg Junior a szemét.

-          Szakítottam Sophieval és nem volt kedvem hallgatni a megjegyzéseket.

-          Csak ennyi? Nem szoktál törődni az emberek véleményével. – erre Dylan csak hátat fordított, de esküdni mertem volna, hogy egy pillanatra rám nézett.

Úgy csinált, mint aki nagyon elfoglalt, Junior vette a lapot.

-          Elmegyek gyorsan wc-re, addig gondold át, el akarod-e mondani, aztán megyünk. – azzal fel is ment az emeletre, egyedül hagyva engem az alagsorba Dylannel.

Életem talán legeslegkínosabb perceit éltem át. Rosszul éreztem magam… Teljesen jogos volt minden, még akkor is, ha ezen Dylan megsértődött. Nem hibáztam, mégis úgy éreztem, én vagyok a felelős az ő zaklatottságáért. Ötletem se volt mit mondhatnék és ezen egyre jobban és jobban felhúztam magam. Az pedig csak tetézte a helyzetet, hogy Dylan sem szólalt meg, csupán nekem háttal állt az egyik gépre támaszkodva.

-          Mondj valamit! – és azzal bele is ütöttem egy nagyot a mellettem lógó boksz zsákba.

Elértem legalább annyit, hogy megforduljon. Összehúzott szemekkel nézett rám, és úgy nézett ki, mint aki nagyon gondolkodik valamin, aztán megindult felém, a boksz zsák másik oldalára sétált és megtámasztotta.

-          Amíg ütöd, beszélek.

Válaszul csak bevertem egy nagyot a zsákba. Mint minden lány San Francisco-ban, én is tanultam önvédelmet. Becky ötlete volt, hogy bokszoljunk és jártunk is vagy másfél évig rendszeresen. Meg is lett az eredménye és nem egyszer vettük hasznát éjjel az utcán.

                Akaratlanul is ledobtam a táskám a földre, majd ahogy tanultam, védekezésre emeltem a karjaim, elkezdtem helyben aprókat ugrálni és elkezdtem szép lassan, folyamatosan erősítve megsorozni a zsákot. Jó volt megmozdulni egy kicsit, és külön élvezet volt figyelni Dylan arcát közbe.

-          Úgy volt, hogy beszélsz. Miért mentél el a suliból?

-          Azt mondtad, kerüljelek el…

Sejtettem, hogy ilyen választ fogok kapni. És erre én mit feleljek? Tartsam azt az álláspontot és rögtön szegjem is meg azzal a ténnyel, hogy most az ő házába vagyok? Vagy felejtsem el az egészet pár óra elteltével? Akkor milyen embernek tűnök majd? Képtelen helyzet. Még egy utolsót, egy igazán nagyot ütöttem a zsákba, aztán leálltam és felvettem a táskám a földről. Pont visszaért Junior is.

-          Na?

Nem köszöntem el Dylantől, csak fogtam magam és felvonultam a lépcsőn.

/Dylan/

                Nagyon meglepett, hogy Junior váratlanul beállított, de azon még inkább, hogy Laynie is vele tartott. Nem azt mondta, hogy el akar kerülni? Beengedtem Juniort, aztán kerestem egy pólót, hogy ne félmeztelenül fogadjam a vendégeket és pont akkorra bújtam bele, mikorra beléptek az ajtón.

-          Alagsor! – kiáltottam, hogy Junior tudja merre keressen.

Számítottam a kérdéseire, de nem készültem válaszokkal és úgy tűnt a legegyszerűbb hallgatni, csak azzal nem számoltam, hogy egyedül hagy majd Laynievel. Nem akartam ránézni, hisz ha látni se akar… Azt hittem így fogunk állni, míg Junior vissza nem ér, helyette viszont Laynie törte meg a csöndet, nem is akár milyen módon. Közel olyan indulattal kiáltott rám, mint mikor a mólón a korlátnak lökött.

                Ugyan azt kérdezte, mint Junior, de neki már tudtam válaszolni, ráadásul olyat, amivel tudtam, hogy bűntudatot keltek benne. Nem akartam, de nem volt más választásom. Hátha ezzel gyorsan megoldom a problémát…

                De nem, csak jobban megsértettem, mert amint Junior visszaért, ő felment. Sóhajtottam egyet, de csak úgy, hogy Juniornak ne tűnjön fel. Ő még maradt egy percre.

-          Elmondod mi bajod?

-          Tényleg semmi, csak felhúztam magam a sok hülye pletykán…

-          Azokat én is hallottam. Sophie terjeszt hülyeségeket. Látnod kellett volna…

-          Mit?

-          Nekiment a folyosón Laynienek.

-          És Laynie?

-          Rendesen kiosztotta. – vigyorgott Junior. – Kíváncsi vagyok a holnapi pletykákra. Bejössz suliba?

-          Persze, és még ma veszek másik telefont.

-          Jól van. Akkor holnap, kitalálunk. – azzal ő is elhagyta az alagsort és hallottam, hogy az ajtót bezárja maga után.

Elmentek. Teljesen lenyugodtam azóta, hogy hazaestem a suliból. Kifutottam magamból a zavarodottságot, még ez a látogatás sem kavart fel annyira… Nem, a látogatás nem, csak Laynie. Már tényleg nem tudom hova tenni. Nem úgy üt, mint egy lány… És a jelek szerint rendesen ellátja az olyanok baját, mint Sophie egyedül is. Az biztos, hogy nem kell félteni, legalábbis ha józan. Erre nem is gondolok.

                Inkább felmentem, lezuhanyoztam és hogy betartsam az ígéretem, miután felöltöztem elindultam a telefonoshoz, hogy szerezzek egy új mobilt.