Chapter 11

Sziasztok!

Hát, szép lassan, de meglett az 5 komment, így hát itt is van a következő rész.  Sajnálom, hogy ez ilyen tempóba megy csak, mert a következő majdnem 30 rész is kész van. :D Mindegy, jó olvasást, várom a véleményeket! ;)
Pusssz <3

Úgy döntöttem, nem fogom felforgatni egy egész iskola életét a megjelenésemmel, így hát csak egyszerűen szög egyenesre vasaltam a hajam, kivételesen még a fufrumat is és egy fehér topba meg egy lila nadrágba bújtam bele. Ehhez csak egy fehér szandált lehetett felvenni, tehát azt is előkotortam a szekrényemből. Mivel még könyveim nem voltak, meg órarendem se, így csak egy övtáskába hajigáltam bele a telefonom, a papírjaim, a kulcsom és a pénztárcám. Belenéztem a tükörbe, hogy minden rendben van-e rajtam, majd lementem a földszintre. Már hét óra volt, de még mindig nem volt élet a házban, így hát nekiálltam és elkezdtem magamnak sütni egy kis rántottát, mert amióta csak felkeltem ezt kívántam. Már üveges volt a serpenyőben a hagyma, mikor valaki betévedt a konyhába.

-          Jó reggelt! – hozta rám a frászt Junior, és csak a jó szerencsének köszönhettem, hogy nem ejtettem ki a kezemből a tojásokat.

-          Neked is. – pillantottam hátra. – Kérsz? – mutattam fel egy tojást.

-          Persze, jöhet!

Hülye kérdés volt. Elővettem hát még egy-két tojást, vagyis 5öt, de lényegtelen és mindet ráütöttem a hagymára. Nem tudom hogyan sikerült a serpenyő keretei között maradni, de csodák csodájára, öt perc múlva már két tányéron díszelgett és illatozott a reggeli és semmit nem koszoltam össze! Leraktam az asztalra a tojást és eszembe jutott, hogy meg kéne szórni egy kis pirospaprikával. Ki is kutattam a szekrényben, de mikor megfordultam, valamibe beleakadt a lábam és nem sok híján el is estem. Az egyensúlyom még vissza tudtam nyerni, de azt, hogy a kezemből kicsúszó teli zacskó pirospaprikát is elkapjam, már teljességgel lehetetlen volt. Csak néztem, mint ahogy a filmekben, lassan megfordul a zacskó a levegőben, a nyitott száján szemenként bukkan elő a piros porszerű anyag, míg nem egész felhőt von maga köré, és mikor a földre esik, mint egy atomrobbanás, felhőben okádja ki magából az őrölt paprikát. A végeredmény gyönyörű volt. A fehér csempe padlón, mint a szétfolyt vér terült szét a finom paprika. Visszanéztem arra a helyre, ahova pár másodperce léptem és megtaláltam a botlásom okát. Egy hátizsák. Mivel nem az enyém és nincs Junioron kívül itt más, kizárásos alapon, teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy az övé. Lassan emeltem rá a tekintetem. Az arca a világ legkomikusabb ábrázatai közé is bekerülhetett volna most egy jól elkattintott fényképpel. Egyszerre próbálta meg visszatartani a kitörni vágyó röhögését és próbált meg bűnbánó arcot vágni, míg közben egy minimális ijedtség jele is látszott a szemén. Ezen nem lehetett nem nevetni. Gyorsan elvettem a pultról egy fém tálcát és Junior elé tartottam, mint egy tükröt, mire ő is feladta és kieresztette a rég szabadulni vágyó kacagását.

-          Hozom a seprűt. – pattant fel a helyéről és a konyhaasztalt megkerülve eltűnt valahová, majd gyorsan vissza is tért egy kis seprűvel és lapáttal.

De nem ám feltakarítani akarta! Csak elment érte, és ahogy visszaért a kezembe nyomta.

-          Na szép, már azt hittem, hogy túlteng benned a segítőkészség és fel is fogod seperni.

-          Munkamegosztás. – kacsintott rám, majd egy hatalmas adag tojást lapátolt be a száján.

-          És te a seprű idehozását érted segítségen?

-          És ha végeztél vissza is rakom a helyére. Na?

Leesett az állam, de az volt a legnagyobb, hogy ő ezt teljesen komolyan gondolta, mi több magától értetődőnek vette!  Ha nem Junior lenne, most kiakadnék, de hát új ház, új szokások, rendben, ezt még azért le tudom nyelni. Végül is baleset volt, szóval fair a fele-fele takarítás, csak hát nem tudom, biztos, hogy nem így adtam volna elő. Összesöpörtem a kiszóródott paprikát és kidobtam, majd Junior ölébe tettem a lapátot és a seprűt, végül pedig én is leültem enni.

-          Nem szokott korán kelni nálatok senki?

-          Dehogynem! Apa már el is ment, csak anyukád alszik még szerintem.

-          Hova ment ilyen korán?

-          Fene tudja, dolga van, dolgozik. – rántotta meg a vállát.

Két másodpercig csend volt, majd koppant Junior villája az üres tányérján.

-          Nagyon finom volt.

Mindenki mondja, hogy gyorsan eszem, de ennyire még én sem… Gyorsan én is belapátoltam a maradékot, közbe Junior visszavitte a seprűt a helyére. Beraktam a tányérokat a mosogatóba, majd vettem az övtáskám és az előszoba felé indultam, mert Junior (és a táskája is) eltűnt az ebédlőből. Jól sejtettem, már a nyitott ajtóban állt és várt. Vettem egy nagy levegőt mielőtt kiléptem a házból, Szeptember 1, első nap az iskolában.

/Dylan/

                Augusztus utolsó éjszakáján végre tudtam egy jót aludni. Talán mert már annyira elfáradtam… Persze ezt csak a saját magam meggyőzése érdekében hajtogattam. Az igazi ok valami olyan lehetett, hogy végre kezdtek a dolgok visszatérni a normális kerékvágásba. Juniorral minden olyan, mint régen, Adam nincs itt és Laynie-t is egyre inkább kezdem megismerni. Legalábbis ezt hiszem, de igazából minden alkalommal meglep valamivel, akárhányszor csak látom. Első alkalommal csak egy csinos, felvágott nyelvű csajnak láttam, akivel jó lenne egyszer elszórakozni. De ez akkor meg is változott, mikor beállított a barátjával. Akkor már kezdtem érezni, hogy ez kihívás lesz, foglalt, szexi és pimasz, ez persze még inkább vonzott. Aztán a bulin minden megváltozott. Láttam Juniorral vidáman beszélgetni és megijedtem, hogy el fogom veszteni a legjobb barátom, ráadásul meg sem próbálhatom a kihívást így megnyerni. Utána mikor Juniorral, Adammel meg más srácokkal táncolt, már nem azt éreztem, hogy ez egy feladat, amit meg kell oldani és utána el lehet felejteni. Akkor már rég óta nem tudtam Laynie képét kiverni a fejemből. Olyan érzés volt, mint amikor éjjel egy légy zümmög állandóan a füledbe. De aztán a buli végéig Laynie bebizonyította, hogy semmit nem tudok róla, hogy nem ismerem, és hogy nincs nála esélyem.

                Hogyha a barátnőm nem lehet, akkor meg kell próbálni a barátságot, ami felé akkor tettem meg az első lépést, mikor tegnap este átmentem Juniorhoz. Egészen addig minden stimmelt, amíg Laynie barátnője el nem ejtett egy félreérthetetlen mondatot valami rosszfiúról. És innentől kezdve ezen kattogott az agyam. És ha megint csak elhamarkodottan ítéltem és lehet nála esélyem, pont hogy nagyon is sok van és csak ezért elutasító? Amikor megkínáltam cigivel, az is csak egy teszt volt, és persze magamban egy fogadás, amit el is veszítettem. Az ágyamig azon járt az agyam, hogy összerakjak egy képet Laynieről, de nem jött össze, mert a fáradtság előbb legyőzött, minthogy én jutottam volna bármire is.

                Most viszont új nap jön. Mostantól minden nap egyre többet fogok róla tudni. Kimentem a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe. Mosolyra húzódott a szám…

-          Már alig várom…

/Laynie/

                Az iskola parkolója már félig tele is volt autókkal, mire mi is odaértünk. Junior beállt közel a bejárathoz, pont Dylan kocsija mellé, amiben még benne ült a tulaja. Hát, elég hamar elkezdődik ez a nap… Kiszálltunk.

-          Napsütéses szép jó reggelt! – szállt ki Dylan is.

-          Jó reggelt!

-          Szia. – köszöntünk vissza, miközben egymásra pillantottunk, hogy ennek meg mi baja van.

Körülnéztem a sétáló diák közt, akik közül a szemfülesebbek már észre is vették az új jövevényt, ergo engem. Elindultunk a főbejárat felé és ahogy egyre közeledtünk, egyre többen kezdtek el bámulni. Inkább a lányok és inkább gonoszan, mintsem barátságosan. Vajon mit vétettem? Hátranéztem Juniorra, aki csak vigyorgott és néha-néha odaintett egy-egy embernek, majd a másik oldalamon Dylanra, aki nem figyelt senkire és semmire, csak nézett maga elé és közben valamin vigyorgott a „bajsza” alatt. Követtem a dühös női tekinteteket, amiknek a célkeresztében Dylan állt, no meg néha én. Leesett a tantusz.

-          Komolyan? – csúszott ki a számon.

-          Mi? – kérdezett vissza rögtön Dylan.

-          Semmi. – tagadtam le, mire csak összehúzta a szemöldökét, mintha csak azt mondaná, hogy semmi kamuzás, ki az igazsággal. – Ezeknek a lányoknak komolyan önértékelési zavaruk van? Már azért kést állítanának a hátamba, mert kettőtökkel mutatkozom.

-          Szokj hozzá és készülj fel rosszabbra is.

-          Rosszabbra? – nem tudtam elképzelni mire gondolhat.

-          Majd elmagyarázom, most mennem kell.

Junior közbe megállt és elkezdett valakivel beszélgetni, akinek be is mutatott, de sajnos az arca se maradt meg, a neve meg pláne, mert azt figyeltem hova ment el Dylan. Aztán eloszlott egy kicsit a tömeg és megláttam. Épp Sophie száján csüngött. Vagyis azt hittem, egészen addig, míg le nem fejtette magáról. Dylan valamit mondott, Sophie feje pedig teljesen kétségbeesetté változott át. Aztán kétségbeesettből dühösbe váltott, hirtelen rám nézett, egyértelműen kiszúrt a tömegből, majd sarkon fordult és elcsörtetett a folyosón.

  

                Ugye az most csak egy vicc, hogy Dylan az első napon, a folyosón, ennyi ember előtt dobta ki őt? Enyhe kifejezés volt a rosszabb! Most Sophie azt fogja hinni, hogy én tehetek erről és mindent megtesz majd, hogy tönkretegye az életem itt! Már csak abba reménykedem, hogy nincs igaza, és nekem semmi közöm ehhez az egészhez… Közbe Junior is végzett és tovább mentünk az iskola titkárság fele. Útközbe visszatért mellénk Dylan is. Az ajtóba előre engedtem Juniort, hogy tudjak egy szót szólni Dylannek.

-          Ezek után rendőri védőőrizetre szorulok majd?

-          Szerinted mi minek vagyunk?

Ez egyre jobb…

                A papírokat legalább hamar elintéztük, megkaptuk az órarendünket, és mehettünk is az első órára, történelemre. Ezen mindhármunk órarendjében közös volt. A srácokat követve figyelmesen hallgattam, melyik milyen terem, ami előtt épp elhaladtunk, egészen a töri teremig. Bent már volt néhány ember, köztük Chad és Mark is a buliról.

-          Sziasztok! – köszöntek nekünk, én pedig szívesen leálltam velük beszélgetni, addig se kellett figyelnem a kíváncsi pillantásokra.

A teremben két padsor volt, viszont a padok nem két vagy három, hanem négy személyesek voltak. Legbelülre az ablak mellé ült Dylan, mellé Junior én pedig Junior mellé, míg végül mellém Chad ült le, elénk pedig Mark.

                Junior valamit nagyon elkezdett tárgyalni Dylannel, bár egy szót se hallottam belőle, ezért inkább leálltam a fiúkkal beszélgetni, amíg be nem ért a tanár. Középkorú elég jóképű férfi volt és tök szimpatikus is, mivel csak jól megnézett magának, de nem hívott ki vagy állított fel, hogy bemutatkozzak. Az első órán nem történt semmi, csak meghallgattuk a tanár előadását arról, hogy mennyire fontos számunkra az idei év, az érettségi, stb, stb…

A következő óra matek volt. A szemüveges vénasszony már első ránézésre se volt szimpatikus. Csak felolvasta a névsort, majd kiadott egy feladatsort, hogy felmérje mennyit sikerült elfelejteni egy nyár alatt. Szerencsére itt úgy ültünk le, hogy Juniorral kerültem egy padba, aki meg határozottan jó volt matekból, így nem volt más dolgom, csak ügyesen lelesni a megoldásokat, ebbe pedig azért van némi gyakorlatom.

                Matek után egy hosszabb szünet jött. Nem igazán értem a rendszert, de majd megszokom. Az első és a második óra közt 10 perc van, a második és harmadik közt viszont már 15, ugyan úgy, mint ahogy a harmadik és a negyedik között. A negyedik után van egy fél órás ebédszünet, majd az öt, hat és hetedik óra közt megint csak 10 percesek a szünetek. Szerencsére nyolcadik órám nem volt.

                A 15 perces szünetbe Juniornak el kellett mennie beszélnie a matek fakultációsokkal, ráadásul a harmadik órán, irodalmon külön csoportba kerültünk, így Dylannel maradtunk kettesbe. Egy ideig csak csendbe sétáltunk a folyosókon, aztán végül csak kiböktem egy kérdést…

-          Mi volt a baj Sophieval?

-          A megfelelő kérdés az lenne, hogy mi nem volt baj vele…

-          Miért?

-          Túl sokat akart. – nem igazán értettem, ezt jelezte a felhúzott szemöldököm is. – Majd egyszer elmagyarázom, de nem itt és nem most.

-          Oké. Akkor hol van az irodalom terem?

-          Az orrod előtt. – áh, és tényleg, nagy betűkkel hirdette az ajtó, hogy Ms. Watterson Irodalom előadó.

Beléptünk a terembe, amibe már ültek páran, főleg az első sorokban.

-          Ha rám hallgatsz, inkább hátra ülsz… Gyere.

Azzal az utolsó padig ment, egészen a sarokba és leült. Kihúzta maga mellett a széket és egyszer a székre egyszer meg rám nézett. Jobb ötlet híján leültem mellé.

-          És milyen ez a Ms. Watterson?

-          Tűrhető, unalmas, de az első hét kifejezetten jó.

-          Miért?

Közben majdnem megtelt a terem és belépett egy középkorú, bátortalannak tűnő nő. Felolvasta a névsort, engem szinte észre se vett, aztán a sarokban álló szekrényhez ment, kinyitotta és bekapcsolta a TV-t. Közben az ablak mellett ülők behúzták a függönyt és valaki lekapcsolta a villanyt.

-          Mert minden évbe elfelejti, hogy már megnéztük a Holt költők társaságát.

És tényleg, berakott egy videót és elindult a már említett film. Ezt a filmet én is láttam már vagy százszor, így lehasaltam a padra és csak igyekeztem nem elaludni.

                Alig telt el öt perc, mikor Dylan óvatosan végig simított a vállamon. Az ujját a szája elé emelte, hogy maradjak csöndben és intett, hogy kövessem. A terem hátuljában lévő ajtóhoz ment meggörnyedve és halkan kinyitotta, majd intett, hogy menjek ki. Fogalmam sem volt, hogy miért, de még mielőtt bárki észrevette volna, kiosontam a folyosóra és utánam Dylan is.

-          Miért jöttünk ki? Ebből még baj lesz…

-          Dehogy lesz, a tanárnő is rendszeresen elalszik a film végére és csak a következő osztálya ébreszti fel, ha felébreszti, mikor becsengetnek. Gyere.

Azzal elindultunk a folyosó vége felé, az udvarra vezető ajtó felé. Kimentünk és leültünk a fal mellett az egyik padra.

-          Elárulod miért jöttünk ki az óráról?

-          Egy, mert ott rövid időn belül meghaltunk volna az unalomtól, kettő, mert itt legalább lehet beszélgetni, három, ezért. – azzal elővette a cigiét és rágyújtott egyre, majd engem is megkínált.

-          Nem tudom, hogy csinálod ezt… - mondtam inkább csak magamnak, azzal elvettem egyet és én is rágyújtottam, de nem tudtam sokáig ülve maradni, inkább felálltam és elkezdtem fel alá járkálni. – Az összes lánnyal jártál, akik gyilkos tekintettel néztek rám.

-          Csak a felével. A másik csak akarna velem járni.

Nem tudtam nem kinevetni a nagy arcát.

-          És mondd csak, miért is vagy te ekkora főnyeremény? – elhatároztam, hogy kicsit letöröm a szarvát.

-          Hát, elég sok pénzem van…

-          Juniornak is.

-          Jóképű vagyok.

-          Mint sokan mások.

-          Van stílusom.

-          Ahogy a legtöbb embernek.

-          Jól csókolok.

-          Vagy csak azt hiszed.

-          Tegyél próbára. – állt fel végül ő is.

-          Nem foglak.

-          Miért?

-          Junior legjobb barátja vagy…

-          És?

-          Van barátom…

-          És? – visszaütött a kérdez-felelek, most én kerültem nehéz helyzetbe.

De nem is kellett kitalálnom semmilyen választ, mert egyszer csak megjelent mellettünk az irodából már megismert igazgatóhelyettes. Most aztán bajban vagyunk…

/Dylan/

                Egy szó jutott csak eszembe, a basszameg. Már épp örültem, hogy nem csak a rosszba tudtam belevonni Layniet, de még egy szócsatát is ki tudtam harcolni, amit már majdnem meg is nyertem, erre itt az igóhelyettes. Ami nem csak azért baj, mert épp lógunk az óráról, de ráadásul az iskola területén rá is gyújtottunk, amiért én már nem egyszer voltam figyelmeztetve.

-          Mr. Chamberlain, Ms. Green. Kövessenek. Azokat pedig oltsák el. – mindezt egy gonosz-undok mosoly keretében adta elő.

Layniere néztem, de ő nem viszonozta… Ezt most jól eltoltam. Rettentő lassan értünk az irodába, de mikor odaértünk se lettem jobban.

-          Mr.Chamberlain, mint ahogy azt már mondtam önnek tavaly év végén, engem nem érdekel, hogyan és mivel teszi tönkre az egészségét az iskolán kívül, de ha még egyszer elkapom itt, ahogy dohányzik, nem fogok megelégedni azzal, hogy az apját felhívom, vagy eltiltom az iskolától. És most elkövetett egy nagy hibát, ráadásul az első napon, szóval nincs más választásom, mint hogy még ma kirúgjam.

Tiltakozni akartam, de a legnagyobb meglepetésemre Laynie szólalt meg.

-          Elnézést, hogy közbe szólok Mrs. North, de az egész az én hibám volt. Rosszul lettem az órán és Dylan csak segíteni akart azzal, hogy kikísért a levegőre. A cigaretta pedig nem az övé, hanem az enyém és csak azért gyújtott rá, mert én kértem, én viszont nem tudtam, hogy tilos. Ezért szeretnék bocsánatot kérni, és megkérni, hogy adjon még egy esélyt Dylannek.

Az igazgatóhelyettest legalább annyira meglepte Laynie, mint engem. Miért tette ezt??? Mrs. North leült az íróasztala elé, elővette Laynie mappáját és átlapozta, mi pedig közbe mozdulatlanul és csendben vártunk.

-          Ms. Green. Ahogy olvasom, a régi iskolájában is figyelmeztették dohányzás miatt pár éve, aztán nincs róla több említés. Miért?

-          Mert kijelöltek az iskolába egy területet, ahol rá lehetett gyújtani.

-          Értem. Mr. Chamberlain, igaz, amit a kisasszony elmondott. – egyszerre akartam igent és nemet is mondani.

-          Igen. – most nagyon sokkal fogok tartozni, ha ezt megússzuk.

-          Rendben. Nos, Mr. Chamberlain, ezzel most megúszta, de még egyszer nehogy elkapjam lógás vagy dohányzás közbe, értette?

-          Igenis.

-          Maga elmehet, menjen vissza az órájára.

-          De…

-          Nincs de, induljon, Ms. Greennel még beszédem van. – még ránéztem Layniere, aki csak az igazgatóhelyettest figyelte, és kimentem, de eszem ágába nem volt visszamenni órára.

Inkább nem messze megálltam egy kis szekrények közti beugrónál és vártam, hogy Laynie is kiszabaduljon. Eltelt egy perc, majd kettő, végül öt is, mire nyílt az ajtó.

                Laynie póker arccal indult el a folyosón.

/Laynie/

                Nem hagyhattam, hogy Dylant kirúgják, még akkor se, ha tényleg az ő hibája volt az egész. Egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem magamra az egész kihágást és csak imádkozni tudtam, hogy Dylan így megússza és én se kapjak túl nagy büntetést. Ahogy kijöttem és elindultam vissza a magyar terem felé, egyszer csak előttem termett Dylan.

-          Vissza akarsz menni órára? – nézett rám.

-          Nem.

-          Mit kaptál.

-          Szerencsére semmit, csak szóbeli figyelmeztetést.  – láttam az arcán, hogy legszívesebben ujjongva ugrálna most a folyosó közepén, de el kellett vegyem a jókedvét.

Nem szóltam semmit, csak elindultam a folyosón, megkerestem az első lány wc-t és mielőtt bármit mondhatott volna bementem.

                Nem kellett semmit sem csinálnom, csak inni akartam pár kortyot és végig gondolni, hogy mi a francért is kockáztattam egy büntetést. Csak annyira jutottam, hogy túl jószívű vagyok, és nem vagyok teljesen normális. Megmostam a kezem és a még nedves ujjaimmal a nyakamhoz nyúltam, hogy lehűtsem magam egy kicsit. Frászt kaptam viszont, mikor nyílt az ajtó és Dylan lépett be a női mosdó ajtaján.

-          Te meg… - befogta a szám, és behúzott az ajtó mögé, így mikor az kinyílt, nem láthatott minket senki.

De nem jött be a wc-be senki, csak benézett, majd ment tovább. Miután elhaltak a léptek zajai, ránéztem Dylanre, aki még mindig magához húzva tartott és a számat is befogta. Elgondolkodott valamin egy fél percre, aztán zavartan elvette a kezét és elengedett.

-          Ki volt az?

-          Az igóhelyettes.

-          És miért nem mentél vissza órára?

-          Gondoltam megvárlak.

-          Jobb lenne, ha inkább elkerülnénk egymást… - azzal kimentem a folyosóra, mit sem törődve a kint cirkáló Mrs. North-tal és gyorsan visszaosontam irodalomra.