Chapter 1

Sziasztok!
 

Hát eljött a nagy nap... :D Először szeretnék pár szót szólni, hátha nem ugorjátok át rögtön, de ígérem rövid lesz.
 

Először is, nagyon köszönöm, a sok-sok linkcserét és kedves szavakat chatbe, azt pedig, hogy a 6 feliratkozásért mennyire oda vagyok meg vissza el se tudom mondani! :D

Másodszor pedig az első fejezetet szeretném ajánlani Nina Law-nak, Reginának, aki vette a fáradtságot, és kommentelt a bevezetőhöz és ezért őt most nagyon szeretem és végül, de nem utolsó sorban az anyukámnak, akinek ma van a névnapja!  

Jó olvasást! <3

                Augusztus 27.

„Kedves naplóm!

Ma költöztünk be véglegesen az új házba. Éljen, éljen, bontson valaki egy pezsgőt! (nem is rossz ötlet.) Na, félre téve a szarkazmust semmi kedvem nem volt otthagyni San Francisco-t és LA-be költözni, mint már azt hetek óta fejtegetem itt, de van nekem beleszólásom mostanában bármibe is? Hülye kérdés. Hányszor is válaszoltam már meg? Bele sem gondolok.

Anya természetesen korán ágyba próbált kényszeríteni, mondván „reggel hamar el kell indulnunk”, de hallgatok én rá? Nem tudom már meddig gépeztem az éjjel és végül melyik filmen aludtam el, de mégis frissebben, üdébben és leginkább KORÁBBAN ébredtem fel, mint bárki más. (értsd anya) Így hát nem finomkodtam a reggeli készítése közben. Hangosan csapkodtam le az asztalra a műzlis dobozt és a tejet, ami ki is ömlött kicsit, de no problem, és álltam neki enni. Nem tellett bele sok időbe, míg anya is előmászott.

Innentől már csak az utolsó táskák berakása a kocsiba, a kulcs leadása és az indulás volt hátra, nem beszélve egy jó pár órás autókázásról. Szerencsére előrelátó voltam, az iphone-omra egy életre elegendő zenét töltöttem fel, és a laptopom is teljesen feltöltöttem, hogy az út egy részén valamivel le tudjam magam foglalni és ne kelljen beszélgetni.

De mivel már látom is, hogy merül ez a szemétláda, itt fel is függesztem a mai kiakadásom. Talán este folytatom, ha nem leszek kész idegroncs.

Szoríts nekem nagyvilág!”

-          Befejezted?

-          Be.

-          Most már hajlandó vagy velem szóba állni? – csak egy fél szemöldök felhúzással válaszoltam, majd beraktam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam az első zenét a listáról. (http://www.youtube.com/watch?v=KINalKIo-_8&feature=related)

Ez a szám valahogy megfogott youtube-on és úgy döntöttem egynek elmegy, csak úgy, mint a többi zene a készletemben. Sőt, mivel pont valami hasonló ruhát viseltem, mint az egyik lány a klippben, épp alkalomhoz illőnek éreztem. Párducmintás cicanadrág, egy fekete bő póló és egy fekete balerina cipő. Mondanom se kell, anya kedvencei.

Mikor már a lista, vagyis az abc végén szereplő előadók is sorra kerültek, gyanús lett az idő múlása. Több órája kellett zenét hallgatnom… Felnéztem és az indulás óta először kinéztem az ablakon. Pálmafák, felhőkarcolók, széles utak…    

-          Anya? – de már nem kellett megkérdeznem, hogy ez már Los Angeles-e, mert előtűnt az egyik bérház takarásából a hatalmas Hollywood felirat.

Remek. Mielőtt beletettem volna a telefont a táskámba, még gyorsan írtam egy negatív hangvételű rövidke üzenetet Twitterre, hogy a barátaim tudják, már tényleg itt vagyok és tényleg a hátam közepére nem kívántam ezt a költözést, főleg iskolaváltással az utolsó évben.

                Egészen a város szívéig autóztunk, ahonnan két út vezetett ki. Az egyik fel a hegy felé, a másik pedig a völgybe. Kíváncsian vártam merre fordulunk, míg végül a hegy irányába kanyarodtunk. Bármennyire is utálom a helyzetet, a kíváncsiságom nem tudtam magamban elnyomni. Vajon hogy nézhet ki a ház, amit ezek után kénytelen leszek otthonomnak hívni, és hogy néz ki az a férfi, aki miatt anya képes volt egy másik államba átszervezni az életét. Az életemet.

                Ahogy haladtunk felfelé szebbnél szebb és főleg nagyobbnál nagyobb házak sorakoztak egymás után. Már nem tudtam ez meddig fokozódhat, amikor anya a headsetéért nyúlt és felhívott valakit.

-          Igen, mindjárt ott vagyunk, kinyitod a kaput? – a választ már nem hallottam, de rögtön nekiálltam keresni a szememmel az első megmozduló garázskaput. 

Erősen koncentráltam, hogy fenntartsam a látszatot, miszerint tényleg nem tetszenek a házak, főleg az nem, ahová váratlanul bekanyarodtunk. Igazából nem igazán hittem a szememnek. Anya új szerzeménye magával az ördöggel üzletelhetett ennyi pénzért. Mint minden lány, tinédzser és amerikai, valamennyire én is anyagias vagyok, sőt talán kifejezőbb lenne a megvesztegethető szó. Nem minden a pénz, meg nem boldogít, tudjuk, de azért majdnem megvehetek belőle mindent, ami boldoggá tesz. 

                Anya beparkolt egy fekete Mercedes és egy Range Rover közé. Bocs, hogy valakinek ilyen autókra is futja. Egyre érdekesebb ez a helyzet, és azon kaptam magam, hogy határozottan inkább kíváncsi és izgatott vagyok, mint elkenődött és haragos.

-          Megjöttünk. – mosolygott rám anya, de hogy továbbra is magamat adjam vágtam egy leírhatatlan arcot, majd kivágtam a kocsi ajtaját úgy, hogy majdnem levittem a Mercedes fényezését is.

A csomagtartóból kicibáltam a sporttáskámat, ledobtam a földre, majd vártam, hogy mi fog történni. Anya, csak miután megigazította a sminkjét, kiszállt és kipakolta a többi cuccát, de közben feltűnően sokszor nézett a ház bejárata felé. Nemsokára hallottam is, ahogy nyílik az ajtó, én pedig küzdve a kíváncsisággal nem fordultam meg, akkor meg pláne nem, amikor anya elment mellettem, hogy cuppogva üdvözölje élete sokadik hős lovagját. Ennek még lehet fehér lova is van, de fekete Mercedese biztos.

-          Laynie! – itt a vég…. A mosollyal nem fáradtam, nem ringatok senkit hiú ábrándokba, egyszerűen a szokásos kiismerhetetlen fapofával fordultam meg. – Ő itt Johnatan Dawis.

-          Szia. – nyújtotta ő is a kezét. Teljesen bunkó nem vagyok, így egy lányhoz képes erős szorítással el is fogadtam. – Szólíts csak John-nak. – vigyor. Tőle, nem tőlem, én csak egy bólintással jeleztem, hogy felfogtam sem debil, sem süket nem vagyok. – Ezeket segítek bevinni.

Azzal elvette a sporttáskám, meg anyáét és a még elhurcolt bőröndöt is és elindult a ház felé. Tenyérbe mászó, vastag politikus alkat. Gratulálok anya, remek fogás.

                A ház belülről talán még szebb volt, mint kívülről, de fogtam az állam, nem hagytam leesni! Az előszobába hagytuk a csomagokat és megkezdődött a tárlatvezetés. Háromemeletes ház, az első két emeletén van 2 nappali, az egész házban összesen 5 fürdőszoba és 5 háló, a földszinten konyha, az alaksorba konditerem, játékterem. Az emeleteken van erkély, a tetőre ki lehet menni, a kilátás meg eszméletlen. A kert hatalmas és természetesen a medence sem maradhatott ki a ház előnyei közül. A szobám a második emeleten lett kijelölve, külön fürdővel és erkéllyel. Nem is rossz… A frászt, rohadt jó, de ezt nem tettem hozzá hangosan is, mikor kérdezték megfelel-e.

                Felvetődött az evés kérdése, így elindult a kis csoport lefelé, pedig én aztán megpróbáltam kikönyörögni egy kis magányt a szobámba, de á, dehogy! Már majdnem a nappaliba értünk, amikor valaki érkezett, elég erőteljesen bevágva az ajtót.

-          Á Junior! De jó, hogy hazaértél végre, gyere! – csak a hátát láttam az érkező személynek, de nem olyan embernek tűnt, mint aki nagyon érdekes, ezért inkább a polcon lévő képek felé fordultam, miközben hallgattam a bemutatásokat. – Junior, ő itt Linda Green, Linda, ő itt Johnatan Dawis Junior.

Eltelt pár másodperc, mire összeraktam a családi képeken szereplő férfit és fiút, a Johnatan Dawis Junior jelentésével. Álljon meg a nászmenet! Arról nem volt szó, hogy mostoha testvérem is lesz! Te jó ég! Már csak ez hiányzott. Tévedtem:

-          Kicsim, gyere ide! – ezért még megölöm... Megfordultam és odamentem a megszaporodott társasághoz.

-          Junior, ő itt Linda lánya, Laynie, akiről már meséltem. – és ezen a ponton lett elegem a napból.

-          Áh, szóval csak én maradtam ki a mesedélutánból! Mily meglepő! – azzal megkerültem mindenkit és felmentem a szobámba.

Éhes már nem voltam, ezért elő akartam venni a laptopom, hogy befejezzem a naplóm írását, mikor rájöttem, hogy az előszobába van, a többi cuccommal együtt. A szobába csak a dobozok sorakoztak, amiket otthon raktam össze. Előkerestem a tanszereim, és kivettem egy lapot meg egy tollat és írni kezdtem. Valahogy ki kell adnom a mérgem…

„ Kedves nagyvilág, ezt elbasztad. Oké, nem mondom, hogy én nem tehetek róla, de azért mégis csak ha máshogy nem, levélben közölni lehetett volna például olyan dolgokat, hogy mi anyám új kalandjának a neve, és hogy van egy fia! Elutasító voltam, bezárkózott és flegma, de azért nem kellett volna így bedobni a mély vízbe. Úgy kiakasztott ez a mostohatestvér dolog, hogy még azt is elfelejtettem megnézni, hogy néz ki. És ezek után én leszek a hisztis picsa. Asszem ennyi mára, mert ha folytatom, akkor csak fokozni fogom a jelen hangulatomat, ami másodpercenként hatványozódik. Majd holnap, egy kiadós alvás után megnézem magamnak ezt a Dawis családot és részletezek.

Jó éjt.”

Összehajtottam a papírt és az íróasztalom fiókjába tettem. Gondoltam elmegyek fürödni, de a pipere cuccaim is pár emelettel lejjebb pihennek. Hanyatt vágódtam az ágyon, de a plafon tüzetes vizsgálata sem hozott megnyugvást, ezért kimentem az erkélyre és a lemenő nap fényében fürdő várost kezdtem el figyelni. Külön a hangokat és a képet. Persze, hogy nem tarthat semmi örökké, megszólalt a telefonom.

                Egy ismeretlen szám keresett, ezért nemes egyszerűséggel kinyomtam, de az illető nem adta fel egyhamar, még egyszer hívott. Úgy döntöttem, megérdemel annyit, hogy felvegyem.

-          Igen?

-          Gyere le enni. – azzal ki is nyomta a telefont. Anya.

Ja, hogy már itt tartunk, hogy házon belül telefonon kommunikálunk? Érdekes. Puffogva levonultam a nappaliba, ahol ott heverészett a kanapén az újdonsült öcsém? Bátyám? Még ezt sem tudom.

-          Most már megengeded, hogy bemutatkozzak? – csak bólintottam a még mindig fekvő srácnak, aki csak ez után kelt fel. – John Dawis Junior, de inkább csak Junior. – nyújtotta a kezét. Elfogadtam. – Mindig ilyen bőbeszédű vagy? Laynie, ugye?

-          Tudod csak az izgalom hevében nem tudom csukva tartani a szám.– elröhögte magát, amit vehetünk egy jó pontnak. – Egyébként szólj, ha tudsz becézést a Layniere, kíváncsian várom.

-          Úgyis kapsz majd gúnynevet első nap. – csak kérdően néztem rá. – Mindenkinek van az iskolában.

-          Ezek szerint egy suliba fogunk járni. – állapítottam meg. Nem lehet sokkal idősebb, vagy fiatalabb nálam.

-          Jobb. Egy osztályba. – erre csak egy „lelkes” hű, volt a reakcióm.

-          És neked mi a gúnyneved?

-          Mivel úgyis megtudnád, jobb, ha most túlesünk rajta.

-          Na?

-          Angyalka. – nem tehetek róla, de kitört belőlem a röhögés, de úgy, ahogy ritkán.

Előre görnyedve fogtam a hasam, miközben krokodilkönnyeket hullattam a szőnyegre.

-          Találó. – ennyit bírtam kinyögni.

Juniornak szőkés, kissé hullámos haja van, kék szeme, kerek, sima arca és nagydarab focista alkata. Annyira jó ez az angyalka, hogy lehet, még én is átveszem, pedig nem vagyok nagy becézgetős.

-          Mi ez a nagy jókedv? – jött be John a szobába, sarkába anyámmal.

-          Se…Semmi. – próbáltam nem röhögve kimondani, de ahogy felegyenesedtem és ránéztem Junior Angyalkára megint kitört belőlem a nevetés.

Inkább megkerültem mindenkit és leültem a kanapéra.

-          Junior?

-          Sose hitted el, hogy jó a humorérzékem. – éreztem, hogy megsüllyed mellettem a kanapé.

-          Linda, szerintem együnk itt a nappaliban nem? – csak hallottam John hangjában a mosolyát és talán a megkönnyebbülését.

-          Persze. – azzal anya tűsarokba bújtatott lábai ki is tipegtek a szobából.

Végre abba tudtam hagyni a nevetést.

-          Szerinted én milyen névre számíthatok? – kíváncsiskodtam. Ha nem rontja el, talán ő lesz az egyetlen tagja a „családnak” akit el tudok majd viselni.

-          Hát ez sok mindentől függ. – olyan képet vágott, mint egy komoly tudós. – Kivel állsz le beszélni, hogyan viselkedsz a szünetekbe és az órákon, mit hordasz…

-          Tegyük fel, hogy veled beszélek, egyébként flegma vagyok mindenkivel és úgy nézek ki, mint most.

-          Hm... Nehéz, inkább rábízom a tömegre. – elvetette a komoly álarcot és elvigyorodott.

Megérkezett a kaja, ami nem állt másból, mint egyszerű szendvicsekből és francia salátából, de elég éhes voltam így nem panaszkodtam, csak ettem.

-          És Laynie mit terveztél a nyár hátralévő napjaira? – próbált meg beszélgetést kezdeményezni John, de eléggé mellé lőtt.

-          Gondoltam a barátnőimmel vásárolok új ruhákat a sulira, megnézek néhány filmet a barátommal a moziban és strandra járok minden nap, amíg meleg van, de mivel mindenkit magam mögött kellett hagynom, így valószínűleg a szobámban ülve fogok chatelni a következő néhány napban. – mindezt megtoldottam a világ leggúnyosabb vigyorával.

Az a baj, hogy minden egyes szavam igaz volt.

-          Köszönöm a szendvicseket. – azzal felálltam és elvonultam hatalmas csendet hagyva magam után.

Nem felejtettem el felszedni a táskám az előszobában, így végre a cuccaimmal együtt foglalhattam el a szobám.

                Elkezdtem a ruháimat kipakolni a gardróbba, de az automatikusan végzett mozdulatok nem tudták elterelni a gondolataim. Nem voltam a legnépszerűbb lány az iskolában, de azért voltak barátaim, akik el tudták viselni a hülyeségeimet, mint például Becky, aki napokig maga alatt volt, miután elmondtam neki, hogy el kell költöznöm.

Róla azt kell tudni, hogy született New York-i volt, és pont a gimnázium kezdetekor költöztek át San Franciscoba. Ezt ő úgy élte meg, hogy igazán különlegesen öltözködött, erősen sminkelte magát és hatalmas botrányokba keveredett, de a legjobb barátnőm volt az elmúlt három évben. A kis csapatunkhoz tartozott még Becky barátja Robb is, aki régen erősen drogfüggő volt, de a segítségünkkel leszokott és teljesen megváltozott. És végül ott volt még Ryan, az én barátom. Robb tökéletes ellentéte. Makulátlan család, jó teljesítmény az iskolában és a sportban, mégis valahogy beillett közénk, és tökéletesen passzolt hozzám.

                Felmerült a távkapcsolat gondolata, és végül ebben is egyeztünk meg, de szinte biztos vagyok benne, hogy még Becky és Robb mellett is idővel talál majd valaki mást. Lehet nem azonnal, nem egy hónapon belül, de egyszer fog és bármennyire is szeretem őt, elengedem, még akkor is, ha nekem esélyem se lesz találni valaki hozzá hasonlót.

                Azon kaptam magam, hogy a gardrób megtelt, az összes ruhám és cipőm kipakoltam már, így az iskola feliratú dobozomhoz fordultam és a tartalmát az íróasztalomba és -ra tettem. Már nem volt sok hátra. Az utolsó dobozból a polcra tettem a könyveimet és a képeimet, a sporttáskából pedig a fürdőszobába pakoltam a pipere cuccokat. A laptopom az asztalra tettem, a DVD-ket a TV alá és a táska zsebeiben rejlő ékszereket és egyéb holmikat az éjjeliszekrény fiókjába süllyesztettem.

                Körülnéztem és egész elégedett lettem az eredménnyel. Azt tudni kell rólam, hogy nagyon gyorsan belakom a környezetem és mindent a saját arcomra formálok. Például, mikor megkaptam az iphone-om, kb 2 óra alatt kiismertem, megtöltöttem zenékkel és képekkel, mindent átállítottam úgy, ahogy használni szoktam. Talán még egy hét és ez a szoba is teljesen engem fog jellemezni.

                Mire leültem az ágyra, villanyt kellett gyújtanom, mert a nap már teljesen lement. Úgy döntöttem ideje fürdeni. Elővettem egy pizsamaként szolgáló trikót és egy rövidnadrágot, majd bevonultam a fürdőbe. Sose volt külön fürdőszobám, vagy egyáltalán ekkora saját szobám, de eddig nagyon tetszik az érzés, amit nyújt.

                Csak a zuhanyfülkébe volt kedvem beállni, és olyan 10 perc, perzselő vízsugár alatt állás után  éreztem úgy, hogy megtette a kellő hatást és elzártam a csapot. Megtörölköztem, megmostam a fogam és belebújtam a pizsimbe.

                Épp csak kiléptem a szobámba, mikor kopogtak az ajtón. Ez is egy új tapasztalat, anya sose kopogott.

-          Igen? – kérdeztem meglepődve.

Junior nézett be az ajtón és kicsit jobban is megnézett a kelleténél. Kis fáziskéséssel értettem meg, hogy azért, mert igen sokat mutat az öltözékem, de mivel jobban élveztem a reakcióját, mint szégyelltem a helyzetet, csak mosolyogtam és úgy csináltam, mintha mi sem történt volna.

-          Öh, anyukád kérdezi, hogy hajlandó vagy-e szóba állni vele. – megforgattam a szemem, de bólintottam.

Junior kiment, én pedig felfeküdtem az ágyamra és magamhoz vettem a telefonom. Volt egy üzenetem, de az elolvasását el kellett halasztanom, mert megjött anya.

-          Hogy vagy? – kettesbe már rég nem volt olyan magabiztos, mint mások előtt, de most nem léptem át rajta gyorsan.

-          Megvagyok. – kis mosolyra húzódott a szája és leült mellém az ágyra.

-          Tudod, nagyon szeretném, hogy te is olyan boldog legyél, mint én vagyok. – közbe akartam szólni, de felemelt kézzel kérte, hogy várjam meg, míg befejezi. – Tudom, hogy ez most nem fog menni, mert elrángattalak az otthonodból, az iskoládból és a barátaidtól, de meg kellett tennem. Nem vagyok már fiatal és sok férfit utasítottam már el miattad, de John nagyon jó ember, szeret engem és én is szeretem őt. Nem mondtam el neked, de a San Francisco-i házunkat lefoglalta a bank a sok tartozás miatt és csak ezért mentem bele abba, amit John már rég óta kér, hogy költözzünk ide.

Nagyon nehezen fogtam fel, amit hallottam. Kicsit átrajzolta a képet, amit anya mondott. Még most sem örülök neki, hogy el kellett költöznünk, még most is dühös vagyok azért, mert ki voltam hagyva mindenből, többől is, mint hittem, de talán rá már nem haragszom annyira. Lehet a helyében én is így cselekedtem volna. Rátettem a kezem a vállára, de többre még nem voltam képes. Ő így is értette. A szemét törölgetve állt fel és ment ki a szobámból, s közben jó éjszakát kívánt.

***

Remélem nem volt rossz; de bármi is a véleményed, nagyon örülnék, ha egy rövidebb vagy hosszabb kommentben elmondanád.

Akik ismerik az írásaim, lehet észrevették, hogy nincs fejezet cím. Nem is lesz, csak ha valamiért nagyon muszáj adnom.
Ezen kívül megjelennek képek a fejezetben. Nagyon remélem, hogy nem zavarnak senkit. Ha igen, feltétlen írjátok meg, mert ki tudom venni! De nincsenek sem oldalt szereplők kint, sem külön menüben. A fontosakról úgyis teszek a szöveghez, amikor eljön az ideje. ;)

Köszönöm a figyelmet! <3