Chapter 9

Sziasztok!

Na, a gólyatábornak vége, mindezt jelzi az erős fejfájás, a fényérzékenység, a rettenetes kimerültség és a hangom hiánya is. xD Voltak vállalható, kevésbé vállalható és teljes mértékig vállalhatatlan pillanatok is, de a lényeg, hogy minden percét élveztem. Kivéve, mikor egy fél napra elhagytam a telefonom. xD Hajnali 4 körül eshetett ki a Deseda tónál, reggel olyan 9 fele vettem észre, hogy nincs meg. Az egyetem területén hiába kerestem, ezért kisétáltam a tóhoz és lássatok csodát, meglett, megtalálta a tulaj reggel a földön. :D De ez vagyok én, 3. nap volt és már elhagytam valamit...
A szobám már egész jól belaktam, az egyetemet és a környéket megismertem és azt hiszem sikerült pár barátot is szereznem. Szurkoljatok este, mert ma költözött be mindenki a kollégiumokba (telt ház van) és este a parkolóban rendezünk valami bulit. Utána hétfőn KisAgri, szerdán Agri buli (egyetemi nyitó buli és előbuli) szóval azt hiszem nem fogok se unatkozni, se szomjazni. xD -

De nem húzom az időt, jöjjön a fejezet.

Mikor visszaértünk arra a partszakaszra, ahol a buli meg lett rendezve, még mindig voltak ébren emberek, ezért inkább megfogtam Dylan karját és megállítottam. Ösztönös mozdulat volt és csak később gondoltam át, hogy a fellökést leszámítva most értem hozzá először. Kicsit összezavarodtam magamtól, de el tudtam magyarázni még, hogy miért állítottam meg.

-          Jobb lenne, ha nem mennék így oda. Inkább felhívom Juniort és a kocsihoz hívom. Ott megvárom.

Nem gondoltam, hogy velem akarna tartani, épp ezért csak egyszerűen irányt váltottam és a parkoló felé vettem az irányt.

-          Várj, megyek én is. – ért utol Dylan két hosszabb lépéssel.

Nem szóltam semmit, nem láttam értelmét kérdezősködni, vagy kötekedni. Lehet, hogy jobban is örülök neki, ha nem egyedül kell lennem a parkoló autók között, ahol mindenki igen csak furcsán nézne a hiányos öltözékemre. Menet közben elővettem a telefonom, ami még valami csoda folytán nem ment tönkre.

                Megláttam a kijelzőn, hogy volt egy pár nem fogadott hívásom Ryantől, és ez új üzenetem… Én marha! A homlokomra is csaptam, nem segítve ezzel sem magamon, sem a fejfájásomon, de azért kellett.

-          Mi az? – kérdezte Dylan, mire csak kinyomtam az értesítéseket. Bár miért ne tudhatná? Végül is egyelőre én többet tudtam meg róla, mint ő rólam.

-          Ryan… Megígértem, hogy még beszélek vele tegnap, meg a barátnőmmel is, de elfeledkeztem róluk… Már tuti, hogy sosem bocsájtanak meg. – sóhajtottam még egy nagyot, de már csörgettem is Juniort.

Rögtön a második kicsöngésre fel is kapta.

-          Laynie, hol vagy?

-          A parkolóban, az autónál.

-          Mindjárt ott vagyok. – azzal ki is nyomott.

Nekidőltem a kocsinak, de a hűvös üvegtől azonnal arrébb is ugrottam. Igaz, hogy gyakorlatilag még nyár van, de az idő már nem olyan jó éjjel, mint nappal. Fel-alá akartam sétálni, de el is felejtettem, hogy a homokhoz képest, a beton hogy tudja nyomni a talpam, ha mezítláb vagyok. Ahogy lenéztem a lábamra észrevettem, hogy Dylanen sincs cipő…

-          Te mikor hagytad el a cipőd?

-          Mikor utánad mentem a vízbe.

Nem fűztünk hozzá többet és igazából ez így volt jó. Bár nem számolom, de ez is az első olyan párbeszédek közé tartozott, amiben nem mentünk egymásnak. Talán eddig 2-2 lehet az állás. De miért is gondolkodom én ilyen dolgokon? A válaszkeresést viszont el kellett napolni, mert befutott Junior. Szó szerint.

                Érdekes dolgokat lehetett leolvasni az arcáról, mikor megállt és végig nézett rajtam. Itt álltam vizesen, majdnem félmeztelenül és mezítláb, ráadásul itt állt mellettem Dylan is, szintén kissé vizesen és mezítláb. Először megdöbbent, aztán gyanakvóan mérte végig az állapotokat. A szemében láttam a kérdést, hogy „mi a franc folyik itt?”, de mielőtt elmagyarázhattam volna, Dylan lépett előre.

-          Képzeld Jun, mindent elrendeztünk és már szent a béke. Ugye? – miközben ezt mondta Junior mellé sétált, és a vállát átkarolva felém fordult. A szemével jelzett, hogy jó választ adjak a kérdésére.

-          Persze. – bólintottam rá, bár jelenleg fogalmam sincs, hogy is állunk.

-          Aha… - mondta Junior továbbra is kételkedve.

-          Junior, nincs valami a kocsiban, amit felvehetnék, vagy legalább egy pokróc? – néztem rá könyörgő tekintettel.

Már csak a ruháim voltak vizesek, de az pont elég volt hozzá, hogy majd megfagyjak. Őszintén, legszívesebben azonnal lehámoztam volna magamról ezt a rohadt farmert, de ahogy elnézem ezt a várost, egy rövidebb szoknyát életveszély felvenni.

-          Megnézem, biztos találok valamit. – azzal már a csomagtartónál is volt, amibe derékig bele is merült.

Dylanre néztem, aki úgy tekintett rám, mint valami titkos cinkostársára egy rossz tett után, de rögtön más felé kezdett el nézelődni, mikor Junior kibújt az autóból.

-          Csak ezeket találtam, de lehet, hogy jobb mint a vizes ruhák… - nyújtott át egy hawaii mintás fürdőgatyát és egy fekete pulcsit.

Végül is… Félre tettem a nadrágot a kocsira és belebújtam a pulcsiba. Kicsit jobb volt, de a vizes melltartó még így is zavart, így hát benyúltam a pulcsi alá és azt is levettem. Csak miután azt is a kocsi tetejére raktam, néztem fel és vettem észre, hogy esett le a fiúk álla.

-          Jajj már… Ne legyetek már ilyenek. – forgattam meg a szemem. – Nem fogom bevenni, hogy életetekbe nem láttatok melltartót.

De a további sokk elkerülése végett, inkább megkerültem az autót és ott vettem át a nadrágot. Végül is, egész elviselhetően mutattam és legalább Junior cuccainak a színei is passzoltak. Rosszabbat is felvettem volna, hogy megszabaduljak a hideg ruháimtól. Bevágtam a csomagtartóba a levetett holmikat, majd megmutattam magam a fiúknak.

-          Jobb, mint az eredeti! – mondta rögtön Dylan, de már kezdtem érezni, hogy mikor viccel.

-          Jobban is nézek ki, mint ahogy a te pólódban mutattam volna. – öltöttem rá nyelvet, de a végén mindketten elröhögtük magunkat.

Megkockáztatom, hogy Junior arcán is egy mosolyt láttam.

/Junior/

                Úgy tettem, ahogy Laynie kérte, visszamentem bulizni, de már közel nem voltam olyan felhőtlen, mint az elején. Egy idő után visszanéztem a padhoz, hátha ott találom őt, de sehol nem volt. Kerestem a tömegben és szinte minden hol máshol is, de semerre nem láttam.  Nagy kő esett le a szívemről, mikor csörögni kezdett a telefonom és az azt írta ki: Laynie. Már átfutott az agyamon, hogy vízbe fulladt, hogy elrabolták, hogy Adam esetleg úgy gondolta nem szórakozott még mára eleget… Futottam a parkolóba és örültem a viszont látásnak, egészen addig, míg közelebb nem értem és fel nem fogtam a helyzetet, miszerint Laynie félmeztelenül és vizesen, ráadásul Dylan társaságában várt rám. Ami a legfurább volt, hogy Dylan nadrágja is vizes volt, de nem tudtam összerakni a képet és ők sem magyarázták el maguktól. Nem feszegettem a témát, mert a lényeg a lényeg, egészbe vannak.

                Laynienek adtam két, aránylag tiszta ruhadarabot, de arra nem gondoltam, hogy hol öltözik majd át. Fel se tűnt, mit csinál, míg egyszer csak a kezében nem tartott egy fekete melltartót. Természetesem nem csak bennem indultak el bizonyos biológiai folyamatok, hanem Dylanben is, de Laynie szerencsére már úgy tűnik, megismert minket annyira, hogy viccet csináljon az egészből és ne vegye magára. Csak átment a túloldalra és ott állt neki a nadrágnak. Hogy a kísértés se legyen meg, ránéztem Dylanre, aki ugyan úgy gondolkodhatott, mint én.

-          Mit csináltatok ti, együtt?

-          Mondtam. Megbeszéltük a gondjainkat, persze csak miután kölcsönösen kiveszekedtük magunkat.

-          Kiveszekedtétek magatokat? – miről tudnak egyáltalán veszekedni, hogyha eddig, egyszer ha beszéltek, sokat mondok.

-          Volt egy félreértésünk… Adammel kapcsolatban.

-          Remélem tisztában van vele, hogy ilyet nem játszhat el még egyszer. Adam örülhet, ha most, egyszer ki tudom menteni a hülyeségéből Laynienél.

-          Ne! Hagyd, majd én beszélek Adammel. Nem akarom itt látni többször. Jobb ha Laynie el is felejti.

-          Azt hittem azért megvagytok…

-          Majd elmagyarázom. – zárta le az elsuttogott beszélgetésünket, mert Laynie vissza is ért az öltözésből.

Őszintén, így is tetszett, főleg, mivel érdekes volt a saját ruháimban látnom őt. Dylan pedig annyiból nem hazudott, az biztos, hogy megbeszélték a nézeteltéréseiket, mert Laynie simán vette a viccet és még vissza is vágott rá. Most már nem attól kell tartanom, hogy valamelyikükkel nem jövök majd ki, a másik miatt, most már félhetek attól, hogy ezek ketten nehogy egymásba habarodjanak…

-          Rá férne egy kis segítség a „lelkes” önkéntesekre, akik maradtak takarítani. Mit szóltok?

-          Nem mintha lenne más lehetőségünk… - sóhajtott Dylan.

/Laynie/

                Nem tudom, hogyan jött ez ilyen könnyen, de ahogy nem figyeltem már rá, hogy ellenszenvet viselek akár Dylan, akár Dylan és Junior barátsága felé, nem is érzem, sőt, határozottan könnyen el tudtam benne én is helyezkedni. Nem éreztem magam hirtelen szégyellősnek előttük, mint ez utólag kiderült, a vicceket is rögtön viccnek hallom és nem támadásnak, de még Junior takarítási ajánlata mögé sem láttam semmilyen hátsó szándékot.

-          Ha visszaállhatok a homokra, bármit megteszek! Ez a beton megőrjít… - nem tudom miből csinálták ezt a parkolót, de a beton, vagy talán ez aszfalt, vagy a fene tudja már mi, rettentően szúrós.

Igyekeztem óvatosan lépkedve, azért mégis gyorsan elérni újra a homokot, de végig úgy éreztem soha sem érek oda. Egyszer csak viszont valaki, vagyis valakik felkaptak a földről és három másodperc múlva, már a puha homokba süllyedt bele a lábam. Még kissé meglepődve fordultam a fiúk felé, úgy álltak egy lépéssel mögöttem, mintha mi sem történt volna.

-          Jé, nem is tudtam, hogy valamikor megtanultam repülni… - hülyéskedtem, de ezzel csak a bajt hoztam magamra.

-          Semmi hálálkodás…

-          még egy nyamvadt köszönöm se?

-          Ez komoly leckéztetés kíván. Szerinted?

-          Szerintem is.

Éreztem én, hogy ebből nem jövök ki jól és még mielőtt befejezték volna, futásnak eredtem. Igen, ez volt a kétségbe esett, álmodik a nyomor rész. Sokáig leelőzni két fiút a futásban? Eleve veszett ügy volt, de meg kellett próbálni. Majdnem az esti tábortűz helyéig sikerült futnom, anélkül, hogy komolyabban beértek volna, de pár méterrel a buli helyszínétől sajnos levadásztak. Valaki elkapott a derekamnál fogva és a levegőbe emelt, majd pár pillanattal később, a rugdosódásom ellenére is, a földön kötöttem ki, ahogy vagy egyszerre 100 kéz kezdett el csiklandozni. Amikor végre sikerült kikönyörögnöm, hogy hagyják abba, kifulladva ültek le mellém mindketten.

-          Na mit kell mondani? – kérdezte Dylan.

-          Hülyék? – tippeltem, de mikor mozdultak a kezeik, javítottam. – Jó-jó, na, köszönöm, igazán hálás vagyok, hogy közös erővel megtettetek helyettem azt a 3-4 métert a szúrós betonon. Tényleg fogalmam sem volt, hogyan is hálálhatnám meg… De ezek után kvittek vagyunk.

-          Azt csak hiszed. – vigyorgott Junior is végre.

Mielőtt tovább köszörülhettük volna a nyelvünk egymáson, valakinek megszólalt a mobilja. Kizárásos alapon Junioré.

-          Igen? … Igen itt van… Az esti tábortűz helyénél… Oké, már látunk…

Nem tudtam ki volt az, miről van szó, vagy kit kéne látni, csak azt hallottam, hogy Dylan valami furcsa, megkínzott hangot ad ki magából, majd sóhajt egy nagyot. Követtem a tekintetét, és észrevettem Sophiet, aki még a telefonnal a fülénél, fürdőruhában és napszemüvegben lépkedett felénk. Kicsit másnaposnak tűnik… Gondoltam kárörvendően, bár sejtettem, hogy holnap reggelre én is így fogom magam érezni.

-          Jun, átnézek majd este fele, rendben?

-          Persze, nyugodtan, azt hiszem… - nézett közbe rám kérdően.

-          Persze… - helyeseltem én is, bár nem értettem, nekem mi közöm van az egészhez.

Dylan intett egyet még felénk, aztán felállt és Sophie felé indult, aki mellette elnézve, mintha minket tanulmányozva próbálná kitalálni, hogy mi is történt. Sok sikert Sophie!

                Junior is talpra állt, felhúzott a földről engem is, majd belevetettük magunkat az eltűntetésre váró szeméthegybe. Eltelt kb. egy óra, mire az ottmaradtak szinte kipucolták az adott partszakaszt. Közben volt időm beszélgetni Junior két haverjával is, Chaddel és Markkal. Chaddel táncoltam is az este folyamán, de az nem nagyon maradt meg bennem, először fel sem ismertem szegényt. Mikor végeztünk, végre valahára autóba ülhettünk és elindultunk haza. Útközben elővettem a telefonom, hogy megnézzem az időt, (10:30) de azonnal eszembe is jutott, hogy valamit ki kell találnom Ryannek és Beckynek. El kellett olvasnom az üzenetet is, amit félre tettem. Ez állt benne:

„Beszéltem Ryannel, de azért szeretnék veled is. Nem tudom, neki miért nem vetted fel, de ha ezt elolvastad hívj fel. Becks”

                Nem is volt olyan szörnyű, mint amilyennek vártam, de így még rosszabbul viselte a lelkiismeretem a dolgot, amire készültem. Nem mondhatom el, hogy ezért nem vettem fel és hívtam vissza egyiküket sem, mert egy tengerparti bulin voltam, ahol magamat megszégyenítve viselkedtem… Hazudnom kell, valami igazán jót és hihetőt, de egy ilyen se jut eszembe, főleg nem úgy, hogy közben a lelkiismeretem azt üvölti a fülembe, hogy ez rossz, helytelen és hogy úgyse fogom sokáig bírni. Nagyon látványosan szenvedhettem, mert egy idő után Juniornak is feltűnt.

-          Beavatsz a problémába? – miért is ne… Nem mindegy már?

-          A múltkori veszekedésemet Ryan megpróbálta elrendezni Beckyvel, ami úgy tűnik működött is.

-          Akkor hol a gond?

-          Még nem fejeztem be.

-          Bocsi.

-          Szóval megígértem, hogy ha beszéltek, én is beszélek Beckyvel, de a buli miatt teljesen elfeledkeztem róluk. Az este Ryan számtalanszor hívott, de nem vettem észre. Nem tudom, hogy fogom neki elmagyarázni. A másik gond, pedig az, hogy a jelek szerint Becky megértette, mi a helyzet, de ha megkérdezi miért nem hívtam vissza, akkor neki is hazudnom kell. Az a baj, hogy nem csak egy jó hazugság kéne, de valahogy azt is ki kéne találni, hogy a lelkiismeretem ezt, hogy nyeli majd le…

-          A lelkiismeretednek üzenem, hogy a béke érdekében teszed, amit teszel, tehát nem rossz okból hazudsz. A hazugságom majd még gondolkodom.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne. De ha nincs jobb ötletem, hát kipróbálom. Megpróbálom elhinni, hogy szükséges volt erre, és ez csak egy kegyes hazugság. Az a baj, hogy már most tudom, hogy ezzel magamnak is hazudok. Mi a rosszabb, másokat, vagy magamat átveri?

                Nem kellett túlságosan sok idő, hogy ráébredjek, ilyen fáradtan, ennyi alkohol után, nem lehet filozófiáról gondolkodni. Tiszta agyrém. Szerencsére meg is érkeztünk a házhoz, viszont pechünkre, már anyám és John is itthon voltak a bent parkoló autóból levont következtetés szerint. Remek.

-          Jó volt a buli, nem történt semmi érdekes, mindenki él, a ruháid pedig csak vizesek lettek. – nézett rám komoly tekintettel Junior.

-          Oké, de ha ilyen képet vágsz, nem veszik majd be, hogy jó volt a buli.

-          Bármi van, fogd a fáradtságra.

-          Jó-jó, nyugi, menni fog.

Azzal ki is szálltunk a kocsiból és lassan, kicsit húzva az időt, a bejárati ajtóig sétáltunk. Ránéztem Juniorra és az aggódó képén muszáj volt nevetnem.

                Benyitottam, de először nem is láttunk senkit.

-          Apa? – szólt Junior.

-          Anya? – tettem hozzá én is, de nem jött egy ideig válasz.

Elindultunk be a nappaliba, és mikor odaértünk, csak akkor bukkantak elő a konyhából.

-          Hát itthon vagytok? – kérdezte John vidáman – Milyen volt a buli?

-          Nagyon jó! – mondtam Junior pedig bólogatott rá. – Bár eléggé elfáradtunk.

-          Akkor nem akartok velünk ebédelni?

-          Azt hiszem, jobb lenne egy keveset aludni. – tért magához lassan Junior, mint aki már tényleg aludt.

-          Akkor mondjuk vacsora 7-kor? – kérdezte anyám. – Főzök egy kis gyümölcslevest épp, addigra remélhetőleg kihűl és mondjuk sütök halat és krumplit. Mit szóltok?

-          Krumplipüré? – kérdezte Junior.

-          Akkor krumplipürével. – mosolyodott el anya, majd vissza is ment a konyhába.

-          Menjetek, aludjatok egy keveset. – azzal John is kiment.

Juniorral felmásztunk az emeletre, majd az emeleti kis nappaliban megálltunk egy pillanatra.

-          Ez simán ment.

-          Aha. – ásította. – Gondolkoztam azon, amit mondtál és van egy ötletem, de majd inkább beszéljük meg vacsora után jó? Tényleg kéne egy kicsit pihenni.

-          Meg fürödni!

Mindketten erőtlenül nevettünk, majd a saját szobánkba vonultunk és én legalább is biztos, azonnal az ágyra dőltem és elaludtam.

/Dylan/

                Levakarhatatlan volt az arcomról a kifejezés, hogy valami nagyon-nagyon feldobott. Nem vigyorogtam állandóan, de éreztem, hogy tele vagyok energiával annak ellenére, hogy egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ezt Sophie is észrevette, mikor már a kocsiban ültünk és haza fele tartottunk.

-          Mitől vagy ennyire… vidám?

-          Nem tudom, örülök, hogy jól sikerült a buli.

-          Ne is mondd, megint többet ittam a kelleténél…

-          Hát felöntöttél a garatra az biztos, de addig azért jókat táncoltunk.

-          Ahham…

Nem nagyon beszéltünk többet, de nem is bántam, így is elég dolgon járt az agyam. Egyszerre vezettem és próbáltam végig gondolni mindent, ami történt. Emellett beszélgetni már életveszélyes lett volna. Sophie még szinte aludt, vagy fene tudja a napszemüveg alatt mit nézett, de nem szólt egy szót sem, csak mikor leparkoltam a házuk elé.

-          Feljössz egy kicsit? – kérdezte egy csábosnak szánt mosollyal.

-          Most nem.

Kicsit talán meglepődött és meg is sértődött, de nem volt most kedvem hozzá. Azt se tudom, hogy valaha lesz-e. Kiszállt és bevágta az ajtót, amit én csak egy nagy sóhajjal nyugtáztam.   

                Haza fele vettem az irányt, jól esne egy zuhanyzás és tiszta ruhák, de közben tartottam is tőle, hogy Adam esetleg otthon lesz. Ha igen… Hát abból nem tudom, mi fog kisülni. Szerencsre sehol semmi nyomát nem láttam annak, hogy egyáltalán valaha itt járt. A konyhában bekaptam pár darab csokis kekszet, aztán felmentem a szobámba. Jól esett ledobni a ruháimat és beállni a forró víz alá, de jobban vonzott a puha ágy gondolata, ezért nem időztem sokat a zuhany alatt. Még annyi volt bennem, hogy felvegyek egy boxert, de utána már csak eldőltem.

                Azt vártam, hogy majd ahogy a párnát éri a fejem, el is alszom… De nem tudtam. Csak feküdtem a besötétített szobában, a puha ágyban, de nem jött álom a szememre. Laynie járt a fejembe és Junior és Sophie és a buli és a ma este és a holnapi suli és a…