Chapter 8

Sziasztok!

Bár nem jött a várva várt 6. komment, de mivel nem tudom, hogy lesz időm holnap a pakolás és az esti búcsúbuli miatt, ezért inkább most, a koránkelők nagy örömére, fel is teszem a kövi részt! 

A facebook-os oldalamra pedig feltöltöttem egy csomó képet a jelenlegi és jövendőbeli szereplőkről is! ;) https://www.facebook.com/pages/Killa23/110195212432359

Jó olvasást! 

                Miután megszabadultam a legtöbb alkoholtól, teljesen elhagyott az erőm. Juniorra bíztam magam, ő pedig nem okozott csalódást, felvett az ölébe és távolabb vitt a zajos tömegtől. Egy padra ültetett le, egészen közel a vízparthoz. A gyomrom forgott, a végtagjaim reszkettek, a világ forgott körülöttem a fejem pedig együtt lüktetett a zene ritmusával.

-          Hozzak valamit? Mondjuk valamit enni?

Azt mondják, az étel felszívja az alkohol egy részét, így hát rábólintottam, bármennyire is undorodtam most az evés gondolatára. Legalább addig se kell beszélnem, arra most végképp alkalmatlan lennék. Persze az élet szeret minket megszívatni, így nem sokáig ülhettem nyugodtan egymagamba. Egy hosszú barna hajú lány ült le mellém a padra, de először csak bámult és csak később szólalt meg, mikor felé fordultam.

-          Laynie a neved ugye? Laynie Green?

-          Ühüm… – bólintottam. – És te? – nyögtem ki nagy nehezen.

-          Sandra Benson.

Aztán megint csend állt be a „beszélgetésbe”. Nem éreztem magam kínosan, épp eléggé lekötöttek a gondolataim és a fizikai állapotom, de ő nagyon úgy tűnt, mint aki feszeng. De akkor minek ült ide?

-          Szeretnél valamit?

-          Ööh… Igen. Mármint nem, csak azt akarom… Szóval…

-          Nyugodtan bökd ki, holnapra úgyis elfelejtem. – újabb füllentés, erre az estére biztos sokáig fogok emlékezni, de nem hiszem, hogy ő az, aki miatt aggódnom kéne.

-          Te Junor barátnője vagy?

Őszintén erre nem számítottam, vagyis nem most és nem így, de mindegy. Jobb lenne, ha gyorsabban forogna az agyam. Most mit mondjak? Az szerintem egyértelmű, hogy Junior érdekli, de arról már fogalmam sincs, hogy Juniort érdekelné-e a lány. Elég volt csak ennyit gondolni rá, le is szállt közénk az angyalka maga.

                Sandra azonnal felpattant mellőlem a padról és zavartan jobbra balra kezdett el nézelődni, mint aki nagyon keres valamit vagy valakit.

-          Sandra? Szia, hogy vagy? Milyen a buli? – kérdezte Junior, ahogy felismerte a sötétben a lányt.

-          Öm, szia. Jól vagyok köszönöm, de most mennem kell.

-          Később még beszélünk! – szóltam utána, ahogy elment.

-          Miről beszéltek? – ült le mellém Junior és tolt az ölembe egy raklapnyi kaját.

Beleharaptam egy sajtos pogácsába és csak utána kezdtem bele a hadműveltbe.

-          Ki volt ez a lány?

-          Ő? Sandra Benson. Egy évfolyammal alattunk jár, azt hiszem. Elég csendes lány…

-          Honnan veszed, hogy csendes? Próbáltál már vele valaha beszélgetni?

-          Hát, egyszer… Talán.

-          Pedig aranyos lánynak tűnik.

-          Igen? Mondott valamit?

Bármilyen pocsékul is éreztem magam, erre már nem tudtam fapofát vágni.

-          Csak nem tetszik? – kérdeztem, miközben egy gyengét a vállába boxoltam.

-          Áúúú! – hülyéskedett Junior, de nem hagytam terelni.

-          Ha válaszolsz, akkor én is!

-          Szerintem is aranyos lány. – bólintott Junior. – Te jössz. Mit mondott?

-          Csak bemutatkozott. – hagytam egy kis szünetet, amivel sikerült is egy kicsit lelohasztani a jókedvet, de persze ezt nem tehetem meg vele egy bulin, amit legalább neki nagyon kéne élvezni. – Meg arra volt kíváncsi, hogy a barátnőd vagyok-e.

-          Semmit, mert szerencsére ideértél. Miért, mit válaszoljak neki legközelebb? – kacsintottam rá.

-          Nem tudom, lehet, hogy az igazat. – aranyos mosoly ült ki az arcára.

Nem nevettem ki, inkább felhúztam a lábaim a padra, nekidőltem Junior oldalának és a vállára hatottam a fejem, így majszolva tovább a sajtos pogácsát, ami láss csodát, tényleg megnyugtatta a gyomrom.

/Dylan/

                Nem így akartam, hogy ez a buli elsüljön… Mindenki azt hiszi, hogy Junior összeszedett magának valami csajt, akire én csak féltékenykedek, mikor nekem ott van Sophie. Spohie persze már olyan részeg, hogy rég nem tud magáról, nem hogy rólam! Miután a segítségével kiderítettem, hogy nem csak én szimpatizálok Laynie-vel, de ő is velem, vagy legalábbis érdeklem annyira, hogy bosszantani akarjon, beraktam Sophiet az autómba aludni. De sajnos így szem elől veszítettem Layniet, ami azzal járt, hogy mire visszaértem, már egyszerre táncolt három sráccal. Chaddel és két húgyagyú focistával. Már indultam volna fel, hogy kimenekítsem, mikor ő is észrevett engem és a tömegbe befúrva magát, eltűnt a szemem elől. Mikor legközelebb megtaláltam a szememmel, azt kívántam, bárcsak ne sikerült volna. Inkább maradt volna a focistákkal, mint ez!

                Nem gondoltam, hogy Adam tényleg betartja a fellengzős ígéretét, miszerint elnéz ide. Erre tessék, itt van és direkt az én bosszantásomra megmutathatja, hogy neki elég volt egy pillantás hozzá, hogy Laynie vele táncoljon. Igaz én meg se próbáltam, de az a hajó már elúszott. Ezek után… Percekig keserű szájízzel néztem, hogy jól érzik magukat, de megfagyott bennem a vér is, mikor Adam egyértelműen meg akarta csókolni Layniet. Viszont hatalmasat sóhajtottam, mikor ő nem hagyta magát. Talán még egy mosoly is átfuthatott az arcomon, mondjuk, erre nem vennék mérget. De az értelmetlen megkönnyebbülés csupán pillanatnyi volt, úgy szállt el, ahogy jött, mikor Adam kézen fogva a strand öltözői mögé kezdte el vezetni Layniet. Erre már gondolni sem akartam, mégis gondoltam. Lejátszódott a fejemben a jelenet, amit én tennék a bátyám helyébe és biztos vagyok benne, hogy ő most épp azt teszi… Megfogtam az első teli poharat és elvonultam vele a lehető legmesszebb.

                A stég szélén ülve néztem a sötét víz mélyére, hátha az én gondolataimat is betölti a megnyugtató feketeség, de a legváratlanabb pillanatban szólalt meg a telefon a zsebemben. Elővettem és egy új üzenet borítékja villogott a kijelzőn. Nem volt kedvem elolvasni, de hátha fontos. A feladó láttán elöntött a méreg. Adam… Az üzenet szövege pedig elég rövidre volt fogva, de a lényeget leszűrtem belőle. „Ez még csak az első volt…” Egy mozdulattal hajítottam bele a vízbe a telefonom, de nem lett jobb, ettől még nem tűnt el a szemem elől az a mondat.

/Laynie/

                Egy darabig még kihasználtam Junior vállát, de úgy gondoltam, ő még biztos szívesen bulizna, így hát mikor már teljesen elmúlt a hányinger, a szédülés és a remegés, elküldtem Juniort, hogy szórakozzon én pedig sétálni indultam. Nem volt könnyű rávenni, hogy magamra hagyjon, de megbíztam vele, hogy keresse meg Sandra-t és kérje fel táncolni. Kis sikerélménytől büszkén kihúzva magam, már amennyire tudtam, sétálni indultam a vízparton. Levettem a cipőm és hagytam, hogy a hullámok nyaldossák a lábam. A hold már kezdett lassan lemenni… Megláttam a stéget, amin Juniorral sétáltunk mikor megérkeztünk és eszembe jutott milyen szép lenne onnan végignézni a napfelkeltét.

                Ez a gondolat mosolygásra késztetett és kicsivel több életkedvvel fröcsköltem a vizet a lábaimmal. A stégről bátran néztem le a vízre, ami most koromfeketének tűnt, kivéve azt az egy két táncoló aranyszínű foltot, ami a stég lámpáiról vetült a víz hullámzó felszínére. Már majdnem elértem az utam végét, mikor halk, ütemes dobogásra lettem figyelmes. Mintha valaki a lábával rugdosná a stég fa szerkezetét. Ki lehet itt még rajtam kívül? Kíváncsian mentem tovább, de eléggé ledöbbentem, mikor a stég szélén ülve Dylant láttam meg, aki a fejét ütemesen kopogtatta a korlát egyik oszlopán. Nem akartam, hogy észrevegye, hogy itt vagyok, de elkéstem, már meghallott és azonnal hátra is fordult.

-          Remek… - fújtatott egyet, majd abbahagyva a feje ütlegelését, csak nekitámaszkodott a korlátnak és úgy meredt maga elé.

-          Bocs, nem akartam zavarni. – reagáltam le a stílusát azonnal, mire még ki is nevetett. – Megtudhatnám mi olyan vicces?

-          Nem.

-          Akkor tovább foglak zavarni. – fenyegettem meg, de nem hatott rá, így hogy megerősítsem az állításom én is mellé ültem, ki a stég szélére.

-          Egyre jobb… - jött egy újabb értelmetlennek tűnő megjegyzés.

-          Elárulnád végre mi a bajod?

-          Te. – ez meglepett. Nem azért, mert nem számítottam rá, hanem azért mert nem most, nem itt, nem így és nem ilyen gyors válaszban képzeltem el.

-          Fejtsd ki.

-          Egyszerűbb lenne, ha megmutatnám azt az SMS-t, amit nemrég kaptam.

-          Mutasd.

-          Nem megy.

-          Miért?

-          Mert ott van a telefonom. – mutatott pár méterrel elénk, egyértelműen a vízre.

-          Beleejtetted?

-          Beledobtam.

-          Hogy-hogy?

Pár másodpercig nem történt semmi, aztán egyszer csak felállt mellőlem Dylan és elindult a part felé. Azt hittem válasz nélkül hagy itt, de pár méterről arrébbról még visszaszólt.

-          Remélem jól szórakoztál a bátyámmal.

Erre elszakadt bennem a cérna, de úgy, mint még soha. Felpattantam a földről és körülbelül három lépéssel értem utol Dylant. Nem törődve a főlénnyel, amivel férfiként testi adottságokban rendelkezett, nekilöktem a korlátnak, de úgy, hogy majdnem hanyatt átesett azon a vízbe. Egy percig tartott csak a meglepődése, de mire magához tért, már ott álltam szorosan előtte és talán lehettem olyan elszánt és ijesztő, hogy beléfojtsam a szót.

-          Soha többé ne engedd a közelembe… A nevét sem akarom hallani. Legszívesebben betörném az orrát elcsúfítva ezzel azt a hatalmas arcát. Remélem büszke vagy rá… Ha nincs Junior…

Nem tudtam tovább mondani. Elfogyott a levegőm és az energiám is. Újra szédülni és remegni kezdtem. Nem bírtam ránézni Dylanre és a válaszát se volt kedvem megvárni. Sec-perc alatt otthagytam a korlátnak dőlve és leszaladtam a stégről.

                Végig szaladtam a parton és örömmel léptem újra a hideg vízbe, mert a stégen felejtettem a cipőm és így a lábam rendesen sajgott a fán és a köveken való futkározástól. A homok és a hideg víz felüdítő volt és megnyugtató. Egy darabig még kocogtam és mélyeket szívtam be a hideg, sós, friss levegőből, aztán megálltam és egy hirtelen ötlettől vezérelve levettem a pólóm és beljebb merészkedtem a vízbe. A kezemmel lelocsoltam a felsőtestem és a hideg tengervíz a bőrömmel érintkezve azonnal magamhoz térített. Úgy éreztem, hogy annyira felhevültem, hogy amint a cseppek a bőrömhöz értek, azonnal elpárologtak. A hajamba is többször beletúrtam a vizes kezemmel, így a fejemet is sikerült lehűtenem. A térdemre támaszkodva fújtam ki magam és a lábamon megtörő hullámokat figyelve lassan a szívem is lelassult. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a víz előttem már nem teljesen fekete… Narancsos villanások táncoltak a szemem előtt. Felnéztem és pont láttam előbukkanni a napot az óceán habjai közül. Így is gyönyörű...

Kicsit kijjebb hátráltam a vízből és mit sem törődve azzal, hogy nadrág van rajtam és összevizezem, leültem a sekély vízbe és csak próbáltam a szélre, a vízre és a napra figyelni, semmi másra, még a gondolataimra sem.

                Így eshetett meg, hogy nem vettem észre, hogy valaki felém igyekezett.

/Dylan/               

                Nem számítottam rá, hogy még ő lesz felháborodva és ráadásul ilyen hevesen reagál majd. Tényleg meglepett, ahogy utánam eredt és nekitaszított a korlátnak. Az ereje… Több ereje van, mint hinné az ember. Még a levegő is kiszorult a tüdőmből, ahogy a korlátnak ütődött a hátam. Amit meg mondott… Az rátette a habot a tortára. Nem segített rá a légzésre és még a gondolataimat is összekuszálta. Nem tudtam mit reagálni, mikor az egyik pillanatról a másikra elrohant. Még egyszer végig gondoltam a szavait. Mit egyszer? Százszor! De csak pár magyarázatot találtam rájuk. Vagy Adam volt akkora szemétláda, hogy esetleg Laynie akaratának ellenére tett vele valamit… Ez esetben nem éli meg a következő 24 órát. Vagy nem is történt semmi és csak az én szivatásomra küldte az SMS-t. Ez esetben vesz egy új telefont nekem és csak utána nyírom ki…

                Mikor már tisztáztam magammal a dolgokat és leesett az, hogy beszélgettünk, hogy mellettem ült, hogy meg akart érteni és hogy milyen bunkó voltam, én is nekilendültem és futva indultam a keresésére. Nem tudom mit akartam tőle, vagy miért akartam megtalálni, de eszembe se jutott, egészen addig, míg meg nem láttam, hogy térdig bent áll a vízben pár száz méterre tőlem. Ő nem látott meg engem, a napot nézte, ami még éppen hogy csak kibukkant a látóhatáron. Visszanéztem a stégre, amin nem rég még ott álltunk. A francba, hogy így el lett szúrva ez az alkalom! Ha nem mondok semmit, még most is ott ülnénk és néznénk a napfelkeltét… Így is szép, de úgy… Úgy gyönyörű lett volna.

Újra megkerestem Layniet, aki épp kihátrált a vízből, de mielőtt elérte volna a partot leült a vízbe. Most fogtam csak fel, hogy ruhában van. Vagyis csak egy farmerbe és egy melltartóba… Csak pillanatokon múlt, hogy nem gondoltam most semmi ide nem illőre.

                Lassan közelebb mentem, levettem a papucsom és én is bementem a vízbe. Már alig pár méterre volt, mikor meghallotta, hogy jövök és hátrafordult. Nem szólt semmit. Nem dühöngött, nem futott el és nem is küldött el azonnal a francba. Talán ő az a lány, akit nem szabad megkapnom, mert túl jó hozzám? Lehet, hogy csak az egyik barátja lehetek a sok közül? Vagy talán még az sem? Megéri egyáltalán megpróbálni?

-          Sajnálom… - mondtam ki hangosan, amikor melléértem.  – Elmagyaráznád mi történt… vele? Mert én ezek szerint nagyon is félreértettem valamit.

Nem válaszolt rögtön, de láttam hátulról is, mikor nagyot sóhajtott és kicsit lejjebb döntötte a fejét.

-          Sokat ittam. Belebotlottam véletlenül. Felkért táncolni. Megígérte, hogy rendes lesz. Rábólintottam. Nem volt rendes. Ott akartam hagyni. Kézen fogott és hátra vitt az öltözök mögé. – már rég ökölbe volt szorulva a kezem, de már éreztem, hogy a körmeim is felsértik a bőröm. – Nem akart elengedni. Meg akart csókolni. Majdnem hagytam. Junior időben érkezett.

Nem jutottam szóhoz, egy részről a dühtől, más részről a szégyentől és harmad részről a megkönnyebbüléstől. Mindig is tudtam, hogy Adam ilyen, de más, ha olyan embert próbál megszerezni, akit ismerek, akit kedvelek. Eddig csak azt hittem azért figyelek Layniere, mert szép, vonzó számomra, de már tudom, hogy azért is, mert megkedveltem. Eddig csak azért nem éreztem magam rosszul Adam miatt, mert Junioron és néhány lányon kívül senki nem tudta milyen ő igazából. Az viszont tényleg elmondhatatlanul boldoggá tett, hogy csak megcsókolni próbálta és még az se sikerült neki. Nem azért mert így még lehetek én az első. Vagyis egyrészről de. Na jó, ezt még át kell gondolnom, és nem is azért, mert végre Adam is pofára esett, hanem inkább azért, mert így Laynie nem tört össze és még van esély rá, hogy helyre hozzuk a dolgokat, így, együtt, Junior, Laynie és én.

/Laynie/

                Nem volt könnyű még ilyen tőmondatokban sem felidézni a pár órával ezelőtti eseményeket, főleg nem neki. De nem tett semmit eddig. Feszülten vártam, hogy mi lesz, nem mertem hátra nézni. Még az is megfordult a fejemben, hogy a bátyja „ócsárolásával” és azzal hogy nekimentem, még rám fog haragudni, engem akar majd bántani, de sokáig nem történt semmi. Felülemelkedett a félelmen a kíváncsiság és hátra sandítottam. Furcsa kifejezéssel nézte a földet, miközben mindkét keze ökölbe szorult, de úgy, hogy elfehéredtek az ujjai. Aztán egyszer csak megmozdult. Mellém sétált, kicsit még tovább is, aztán megállt, felém fordult és leguggolt. Egy vonalba került a fejünk.

-          Sajnálom… - ismételte el még egyszer, de most még őszintébbnek tűnt, mint először.

Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Nem ő tehet arról, hogy a bátyja egy ekkora szemétláda, inkább fordítva. Dylan felém nyújtotta a kezét. Először a szemébe néztem, amiben a tétovázásom miatt bizonytalanság tűnt elő, aztán mikor érte nyúltam, megkönnyebbülés. Felhúzott a földről és csak egy kis fáziskésés után engedte el a kezem.

-          Keressük meg Juniort és neked sem ártana valami ruha. – nézett végig rajtam, de közel sem úgy, mint az a pöcs, bocsánat a kifejezésért.

Amin viszont a legjobban meglepődtem, hogy az első rezzenésemre és az első libabőrökre a karomon, már vette volna le a pólóját, hogy rámadja.

-          Ne… - állítottam le, és éreztem, hogy kicsit megbántottam, így inkább gyorsan megmagyaráztam. – Nem akarom, hogy rögtön az első nap már egy kurvának nézzenek, aki Juniorral érkezik, mindenkivel táncol, eltűnik valakivel, majd reggel tér csak vissza az illető öccsével, annak ruhájában, akinek ráadásul még barátnője is van.

-          Oké-oké értem. És ha nem lenne barátnőm? – már épp megálltam lépés közbe, mikor folytatta – Nyugi, csak vicceltem! Szokj hozzá a humoromhoz is. – kacsintott egyet és intett a fejével, hogy menjünk tovább.

Ezt még szokni kell, az egyszer biztos, de lehet, hogy a végén minden úgy alakul majd, ahogy Junior akarta? Lehetünk mindannyian legalább haverok? Igazából rám férne pár barát, aki nem hiszi majd rólam holnap az iskolában azt, hogy megérkezett a város legújabb szajhája… Juniorra biztosan számíthatok. És Dylanre?