Chapter 2

Sziasztok! 

Ahogy, azt oldalt a kiírásban megígértem, teljesítettétek a több, mint 5 hozzászólást, ezért hát ma, másodikán, itt is van a fejezet, amit most Nina Law-on kívül Lizyy-nek ajánlok, aki nem csak, hogy kommentelt, de a feliratkozók közt is szerepel, amiért külön nagyon hálás vagyok. 

Pussz mindenkinek, jó olvasást! 

               Miután anya kiment, lekapcsoltam a lámpát és hanyatt feküdtem az ágyon, várva a rám zúduló gondolatok áradatát. Vártam, de hiába. Csak a már jól megszokott csend és sötétség vett körül, akár otthon. Ezzel a gondolattal ringattam magam álomba; elképzeltem, hogy ez az egész meg sem történt, még most is San Franciscoban vagyok, a régi lakásunkban, a saját ágyamban és holnap reggel majd Becky kelt fel, álomszuszéknak hív majd és megkérdezi hány perc múlva érek le, mert meghívna egy kávéra. Ez az én életem, ezek az én vágyaim és mikor reggel felkel a nap, minden úgy lesz, mint egy átlagos augusztus végi napon.

                Telefoncsörgésre ébredtem, és még csukott szemmel tapogattam ki a mobilom az éjjeli szekrényen.

-          Igen? – kérdeztem egy nagy ásítással megtoldva.

-          Jó reggelt álomszuszék!

Hanyatt fordultam és kissé feljebb tornáztam magam az ágyban.

-          Beck, te sosem alszol 6-nál tovább?

-          Ritkán, de ha rajtam múlik, te se fogsz, még akkor sem, ha ilyen rohadt messze költöztél.

Eddig tartott a kellemes álom, hogy minden a régi. Kinyitottam a szemem és a hatalmas, új, de Los Angeles-i szobában találtam magam.

-          Legalább 2 kellemes percet szereztél nekem a mai 24 órából.

-          Lesz az 5 is! – hallottam a hangján, hogy örül neki, hogy én nem örülök a költözésnek. – Na mesélj! Milyen a hely?

-          A város szép, már amennyit láttam belőle, a ház rohadt nagy, több szintes, medencével meg még ki tudja mivel.

-          Jézusom! Én is odaköltözhetek?

-          Majd kiügyeskedjük előbb utóbb. Vagy te jössz ide, vagy én szököm haza.

-          Persze. És anyád palija?

-          Vastag, tenyérbe mászó politikus alkat, de alapjában eddig nem volt vele gond. A fia pedig…

-          Ácsi, ácsi! A fia? – szakított félbe Becky. – Nem mondtad, hogy lesz egy mostohatesód!

-          Mert én sem tudtam! – én is felemeltem egy kicsit a hangom, de mi még csak most értük el az átlagos kommunikációnkhoz használt decibel szintet. – Tudod te, hogy kiakadtam?!

-          Jól van, elhiszem! És legalább helyes? – furcsa volt. Az első mondata szinte idegbeteg a másik meg már pletykás. Beszarás.

-          Valakinek biztos tetszik. Nagy, focista alkat, szőke göndör hajú, kék szemű.

-          Hmm, nyami. Akkor mondhatom Ryannek, hogy kezdjen félni?

-          Ha-ha-ha.

-          Na, jól van Lay, megyek, most csöngetett Robb. Tarts ki és később még beszélünk!

-          Rendben, szia!

-          Pápá kislány!

Azzal le is tette. Egyszerre vidított fel és szomorított el ez a rövid beszélgetés. Tudom, hogy otthon minden rendben és ez jó, de fáj, hogy én nem vagyok ennek a részese. Még mindig ott villogott az értesítő az elolvasatlan üzenetről a kijelzőn, de előbb el kellett mennem wc-re. Kibújtam a takaró alól és a fürdőbe mentem, de ha már egyszer ott voltam meg is mostam a fogam, és egy fésülködésre is rávettem magam. Sminkkel és ruhával már nem bajlódtam.

                Mikor kiléptem a fürdőből szemet szúrt a sarokban álló csigalépcső, amin át a tetőre lehetett feljutni. Mivel ott még úgy sem jártam, magamhoz vettem a telefonom és úgy vettem célba a bereteszelt ajtót. A kinti levegő hűvösebb és nedvesebb volt, de nem fáztam, inkább kellemesen üdítő volt még az augusztusi hajnal, nem olyan csípős, mint a szeptemberi. A korláthoz sétáltam és onnan néztem körül. A világ tetején éreztem magam, mint a mindenség irányítója, aki most a szemével húzza egyre feljebb és feljebb a horizonton a vöröslő napot. Leültem a földre és a lábam átcsúsztattam a korlát alatt, így le tudtam lógatni a 2 emelet mélységbe. 

                Elővetettem a telefonom és végre megnyitottam az sms-t, ami még a tegnapi nap folyamán érkezett. A feladónak már a neve is mosolyt csalt az arcomra. Ryantől jött.

                „ Szia cicám! Remélem, mire ezt olvasod, már épségben megérkeztél LA-be és épp azon járatod az agyad, hogyan is szökj vissza. Már most hiányzol, pedig még az este láttalak. Bár csak Skype-on… Írj, vagy hívj, amint ráérsz. Szeretlek, Ryan.”

                Rögtön írni is kezdtem a választ:

               

                „Még hogy cica! Kerülj csak a kezem közé! – tudja, hogy ezt mennyire utálom, de lassan már e nélkül a privát vicc nélkül el se kezdünk egy beszélgetést. – Igen, megérkeztünk. A ház nagy és szép, de ezzel nem vesz le azért a lábamról. Anya pasija John, normálisnak tűnik, de 5 percnél többet nem voltam vele egy légtérben. Van egy mostoha testvérem is, Junior. Imádnád. xD Este leszek majd Skype-on, ha otthon leszel figyelj, hátha tudunk beszélni. Hiányzol, Laynie.”

Egy gombnyomás és el is küldtem. Mosolyogva bambultam bele a napba, amikor hallottam, hogy valami nyikorog. A hang irányába kaptam a fejem, és egy ugyan olyan ajtó, mint az enyém, nyílt ki a tető másik oldalán. Valószínű Junior szobája, de nem az ő feje bukkant fel.

                Egy barna hajú, farmerbe, kék pólóba, szürke pulcsiba és tornacipőbe bújt srác mászott ki a tetőre és épp úgy lefagyott mikor meglátott, mint én. Beletelt pár percbe, mire megtalálta a hangját, de így is gyorsabb volt, mint én.

-          Bocs, de te ki vagy?

-          Ezt inkább nekem kéne kérdeznem…

-          Én Junior haverja vagyok, Dylan. Most te jössz! – kicsit közelebb lépett.

Junior haverja… Gondolhattam volna. Kihúztam a lábam a korlát alól és felálltam. A kezemet kinyújtva léptem a fiú elé.

-          Laynie Green, Junior új mostohatestvére. – elnyílt a szája a döbbentettől.

-          Egész másra számítottam.

Most rajtam volt a sor a csodálkozásban, de én megtartottam ezt magamnak. Igazából ezt nem is értettem.

-          Mármint, Junior azt mondta, hogy az apja becsajozott, és a nőnek van egy kiscsaja, de te nem éppen egy 7 éves copfos kislány vagy.

-          Remek a megfigyelő képességed, mondták már?

-          Aha. Nem fázol így? – nézett végig rajtam, és csak most tűnt fel, hogy egy topban és egy bugyiban jópofiztam itt eddig.

-          San Fracisco-i vagyok. – válaszoltam, majd elindultam befelé.

Szép kis reggel és szép kis bemutatkozás volt… Ezt nem mosom le magamról soha, az egyszer biztos.

-          Várj! Nem beszélgetünk, amíg Junior összevakarja magát?

-          Nagyon úgy tűnt, hogy beszélgetni van kedvem? – nem tudom, mi van ebbe a gyerekbe, de kihozta belőlem a bunkóbb énem.

-          Gondoltam hátha tudok rajta változtatni. – vigyorgott és magára se vette a hangnemet.

-          Ha csak nem te vagy a mindenható civilben, akkor kétlem. – ezen már nevetni is elkezdett.

Kezdett idegesíteni, hogy bármennyire is meg akarok fordulni és faképnél hagyni ezt a hólyagot, egyszerűen nem tudom. Minden mondata provokál egy csípős válaszra és idegesít, hogy mindez lepereg róla. Ha otthon valakivel így beszéltem, rögtön behúzta fülét, farkát és még azt is megbánta, hogy be mert próbálkozni nálam.

-          Hát jó, ha nem, nem. – azzal megfordult és elindult arra, amerről jött. Nem tudtam kiigazodni a viselkedésén. Pláne, hogy mikor már fel is adom, hogy megértsem, megfordul és újra beszélni kezd. – Egyébként, holnap után lesz egy nyárbúcsúztató buli a parton. Ha gondolod, gyere el Juniorral.

Hát ilyen nemtörődöm stílusban sem hívtak még meg sehova, de mire kitaláltam mit válaszolhatnék, addigra Junior is előkerült.

-          Jó reggelt! – mosolygott rám, és ahogy elnéztem, már nem is zavarta a hiányos öltözékem. – Ezek szerint már megismerkedtetek? – nézett a haverjára.

-          Persze, már meg is hívtam a keddi bulira, szóval magaddal kell hoznod. Jobb is, ha nem a suliba találkozik először mindenkivel.

-          Jó ötlet! – Junior teljesen belelkesült… Most hogy fogom magam kihúzni? – Bemutathatnád neki Sophiet!

Nem tudom ki az a Sophie, de Dylan egyértelműen nem lelkesedett az ötletért. Elkezdett érdekelni ez a buli… Lehet, hogy visszanyal a fagyi? Éreztem, hogy nem sokáig tudom kontrollálni az arcizmaimat, így intettem egyet a fiúknak, aztán lemásztam a lépcsőn, vissza a szobámba.

                Augusztus 28.

„Kedves naplóm...

Nem tudom mit hoz még ez a nap. Becky keltett, ami egyszerre okozott örömöt és szomorított el, kaptam egy sms-t Ryantől, ami arra kényszerít, hogy gondolkodjak. DE NEM AKAROK! Mégis fogok…

Azzal hagytuk ott egymást, hogy távkapcsolat, ha megy, de érzem, hogy nem fog menni. Azt hiszem szeretem, és hiányzik is, épp úgy hiányzik mint Becky vagy Robb. És itt a gond. Jobban kéne, hogy hiányozzon, nem? Ezen ponton pedig befejezem a gondolkodást, egyszerűbb nem agyalni ezen, mert úgyse tudok a helyzeten segíteni, és ha problémázok, akkor még az esélyét is elveszem egy kellemes napnak magamtól. Ha még ez a nap lehet kellemes, mert a ma reggel kötött új ismeretségem Dylannel nem épp pozitív irányba lendítette a kedvem. Még egy nagy kérdőjel.”

                Kikapcsoltam a gépem és a szekrényemhez mentem, hogy keressek valami kényelmes ruhát. Végül egy fekte farmer rövidnadrágot vettem fel és hozzá egy fehér atlétát, meg egy fekete strandpapucsot. A fejemből is kénytelen voltam valamit kihozni, de egy kis fekete szemceruzán és szempillaspirálon kívül nem használtam mást. Elkotortam a gardrób aljába behajigált táskáim közül a kedvenc övtáskám, beleraktam a telefonom, a papírjaim és egy kevés pénzt, majd egy nagy és mély lélegzet után kiléptem a folyosóra. Sehol nem láttam senkit, így egészen megnyugodtam, mire leértem a földszintre. Belestem a nappaliba mielőtt beléptem, de az is üresen kongott. Egy vállrándítással elrendeztem magamban a kérdést, hogy hova tűnt mindenki, főleg, hogy megkordult a gyomrom. A konyhában a megszokott, önkiszolgáló Layniet próbáltam utánozni, több-kevesebb sikerrel, de a lényeg, hogy a hűtőben talált banán és joghurt egyelőre elvette az éhségem.

                Mint aki jól végezte dolgát, minden másról elfeledkezve indultam vissza a „család” keresésére, de csak annyi lelkesedéssel, hogy észre sem vettem a felém tartó alakot, csak mikor már beléütköztem.

-          Bocsánat. – tértem magamhoz és felnéztem a falra, amibe beleütköztem. John volt az.

-          Szökni készülsz? – nézett a kezemben lévő táskára.

-          Csak a legközelebbi bevásárló központot terveztem megkeresni. – mosolyodtam el vele együtt. Úgy döntöttem megérdemel egy esélyt. Egyet.

-          Van egy ajánlatom. – felhúztam a szemöldököm, mire folytatta – Junior épp most mossa a kocsim büntetésből, de amint kész van, nekem be kell mennem a munkahelyemre. Ha gondolod, elviszlek a legjobb plázába és ha el tudsz ott tölteni 2-3 órát, akkor vissza is hozlak. Mit szólsz?

-          Elfogadom. Köszönöm.

-          Akkor olyan 5 perc múlva legyél a ház előtt.

-          Rendben.

Hát erre sem számítottam, de azért jobb, hogy sem eltévedni, sem a lábamat lejárni nem fogom. De mivel töltsem el ezt az 5 percet? Hm, otthon bezzeg mindig elfoglaltam magam. Na jó, nem kéne ennyit sajnálnom szerény személyemet, mert még megárt, inkább kimentem a kertbe a nappaliból nyíló üvegajtón át.

                A kertbe még amúgy sem jártam, de túl sokat azért nem hagytam ki. A medence hatalmas, a fű nagyon zöld, a virágok nagyon nagyok és színesek, pont mint egy lakberendezési magazin címoldalán. Körülbelül elbámészkodtam azt az öt percet, ezért lassan visszamentem a házba, átsétáltam a nappalin és már az előszobában jártam, mikor az orrom előtt kinyílt az ajtó és belépett rajta Dylan. Amivel így nem is lenne gond, de csak a farmerja volt rajta a pólóját valahol elhagyta útközben.

                Elég meglepett arcom lehetett és erre meg is kaptam a kiérdemelt kaján vigyort. Még jön valami frappáns beszólás és megyünk a dolgunkra.

-          Kész vagytok Dylan? – John mentett meg, háromszoros hurrá!

-          Igen, most fejeztük be. Csillog-villog. – lépett beljebb Dylan, míg én inkább az ajtó felé oldalaztam.

-          Köszönöm, neked nem kellett volna ezzel bajlódni. 

-          Szívesen segítettem, különben is, ha Juniornak egyedül kellett volna megcsinálni, holnapra se lenne kész.

-          Ez igaz. Öm, Layniet már ismered? – járatta köztünk a szemét John.

-          Igen, már összefutottunk.

-          Rendben, akkor mi megyünk is.

A végszó! Azonnal ki is léptem az ajtón, vissza se nézve. Ennek a következménye pedig majdnem a mai nap második ütközése lett és valljuk be, egy jóval kínosabbé, mivel Junior útjai keresztezték az enyémet és mondanom kell, hogy póló az rajta sem volt.

                Egy gyors „bocs” után már száguldottam is a még vizesen csillogó autóhoz és bevágódtam az anyós ülésre. John még váltott pár szót a fiúkkal, aztán csatlakozott hozzám és egy szó nélkül indított, amiért nagyon hálás voltam.

-          Anyukád csak vacsorára lesz otthon, szóval remélem szereted a kínai kaját, mert Junior minden bizonnyal azt fog rendelni.

-          Persze, igazából elég kevés dolog van, amit nem eszek meg.

-          Mint például?

-          Mák, tök, káposzta és igazából a legtöbb zöldség…

-          Érdekes, a lányokról mindig azt hittem salátások.

-          Sztereotípia. Egyébként meg annyiféle saláta létezik, hogy mindenki talál legalább 2-3 olyat, amit megeszik, sőt szeret.

-          Hmm. Nem hasonlítasz anyukádra.

-          Sértés vagy bók?

-          Megállapítás.

-          Diplomatikus válasz. Egyébként mivel foglalkozol?

-          Ügyvédi irodám van.

-          Mindent megmagyaráz. – erre hangosan elnevette magát.

Rendes pasinak tűnik, lehet vele beszélgetni meg minden, de az örök bizalmatlanságom azt súgja, hogy talán egy ügyvéd pontosan tudja, mit mondhat és mit nem, hogy meggyőzzön egy embert arról, ami esetleg nem is igaz. Idővel kiderül.

-          Itt vagyunk. – egy hatalmas épület mellett parkoltunk. – Olyan két és fél óra múlva jövök vissza, de ha esetleg valami változik, akkor itt elérsz. – egy Dawis ügyvédi iroda feliratú névjegykártyát adott a kezembe.

-          Rendben, de szerintem el tudok itt tölteni akár egy egész napot is. – bólintottam azért, hogy felfogtam mindent.

Már szálltam volna ki, amikor még valamit a kezembe nyomott. Egy kulcs.

-          A nyitott lakatos gomb nyitja a kaput, a másik zárja értelem szerűen, a kulcs az első és a hátsó bejárathoz is jó, a riasztó kódja pedig 379751.

-          Megjegyeztem. – egy szokatlanul nagy mosolyt adtam a kulcsért cserébe. Olyan, mintha lenne egy saját, hatalmas házam.

-          És a címet is tudod, ha taxival kéne hazamenned?

-          Öööö, nem.

-          Ráírtam a névjegykártya hátuljára. – látszott rajta, hogy büszke valamire, de sok hülye és csak kevés jó ötletem volt magyarázat gyanánt.

-          Köszönöm. – ő csak bólintott én pedig kiszálltam az autóból.

Elég sokan voltak az utcán, és nem kevés jól megbámulta, ahogy egy nagy fekte Mercedesből kiszállok. Mondjuk én is megnézném, ha valaki ilyen feltűnő…

                Vöröses barna, hosszú hajam van, per pillanat, mert szeretem kihangsúlyozni néha, hogy vörös, vagy barna vagyok-e. Aránylag magas vagyok a 173 centimmel, de még nem vészes és ehhez vagyok olyan kb. 60 kiló. Szerintem elég átlagos tulajdonságok, de ez van. A szemem színe olyan kékes-zöldes, de fénytől függ, ki milyennek látja.

-          Most pedig irány az első bolt. – mondtam halkan és beléptem a bevásárlóközpont forgó ajtaján, magam mögött hagyva az utcát az üzletek soráért.

Igazából fogalmam sincs, mit akarok venni, mert szinte megvan mindenem, amire szükségem van, a vásárlás csak egy indok volt, hogy eljöhessek, kicsit egyedül legyek és átgondoljam a helyzetet. Vakon bámultam a kirakatokat, miközben magammal vitatkoztam arról, hogy hogyan is kéne viselkednem. Tisztába vagyok a stílusommal, de nem vagyok ám mindig tök bunkó… Tudok kedves is lenni, ha akarok, csak az a baj, hogy ha hagyom, hogy megkedveljenek, ha én is megszeretem ezt a helyet és ezeket az embereket, akkor nem is akarok majd haza menni, elfelejtem majd San Franciscot és a barátaimat. Ennek pedig esélyt sem akarok adni, még gondolatban sem.

Már bejártam az alsó emeletet, mikor észrevettem, hogy szinte semmit sem láttam és eltelt a két és fél órámból már majdnem egy. Befordultam az első boltba, ami az utamba esett. Mindenfele próbababákon és fogasokon lógó nyári ruhák, kiegészítők és cipők… Nem igazán vagyok szoknyás típus, de az egyik kék alapon mintás ruhán megakadt a szemem. Először csak a szemem vonzotta, aztán mire felfogtam, hogy odavisznek a lábaim, már hozzá is értem a ruha finom anyagához. Elég sokáig csak álltam egy helyben, mire elhatároztam, hogy felpróbálom. Keresetem egyet a méretemben és elbújtam az öltöző függönye mögé. Fél perc múlva már egy egész új önmagammal néztem szembe a tükörben és határozottan tetszett, amit láttam. Más, mint én, de lehet, hogy változtatnom kéne néha a szokásaimon és kipróbálnom egy-egy ilyen ruhát, mint ez. Megnéztem az árcédulát, amin egy szép nagy szám állt, de már nem tudott lebeszélni, eldöntöttem, hogy megveszem. Visszaöltöztem és a pénztárhoz mentem.

-          Adhatok még valamit?

-          Nem, köszönöm. – az eladó nagy mosolyt villantott rám, ahogy leolvasta a vonalkódot a ruha cédulájáról és megjelent a kassza kijelzőjén a 87$-os ár.

Ennyi készpénz nem volt nálam, de a ritkán használt hitelkártyám is elhoztam szerencsére. Kereken két perc múlva már egy nagy zacskóval a kezemben távoztam.

                Még van hátra egy órám, vettem is valamit és sikerült kicsit gondolkodni és kicsit nem gondolkodni is. Elindultam az első emeletre, mert arra volt kitáblázva az étterem részleg én pedig nagyon megkívántam egy kávét. A mozgó lépcsőn álltam, mikor megszólalt a telefonom. Csodálkozva vettem elő a kis kütyüt a táskámból és még jobban elnyílt a szám, mikor a kijelzőn Ryan képe vigyorgott rám.

-          Szia. – a hangomon is lehetett hallani a nagy döbbenetet, de a nagy mosolyt is.

-          Szia Cicám. – nagyon jó volt hallani a hangját.

-          Ne kezd… - mondtam fenyegetően, de csak nevetett.

-          Úgyse tennéd le.

-          Fogadunk? – vágtam vissza.

-          Nem. Főleg azért nem mert fontos dolog miatt hívlak. – a fontos dolog szóösszetétel mindig a frászt hozta rám, így néma csendben vártam a folytatást.

Amíg csak hallgattunk fura zajokra lettem figyelmes a telefon túlsó feléről.

-          Te autóban ülsz?

-          Igen, de most nem az a lényeg…

-          Hanem?

-          Hol vagy most?

-          Egy bevásárló központban. Miért?

-          Melyik bevásárló központ?

-          Fogalmam sincs, valahol a Metropolitan Medical Center környékén. Elárulná, hogy miért olyan fontos ez?

-          Igen, mert épp a 405-ösön vagyok és szeretném tudni, hogy hol forduljak le róla.

Leesett az állam. Már rég elértem az éttermekhez, de csak leültem egy üres asztalhoz és néztem magam elé. El sem hittem, amit hallottam.

-          Te most komolyan utánam jöttél Los Angelesbe?

-          Hiányoztál. – mondta mintha mi sem lenne természetesebb.

-          Mikor érsz ide?

-          A GPS szerint 5 perc. Kijössz elém?

-          Már ott is vagyok.

Azzal kinyomtam a telefont, felpattantam és villámgyorsan áttaposva mindenkin lesiettem a mozgó lépcsőn. Már csak egy csomó ember között kellett átverekednem magam, hogy elérjem a forgóajtót. Mire kijutottam, már le is telt körülbelül az 5 perc, de Ryan kocsiját egyelőre még nem láttam. Jobbra-balra forgolódtam, de sehol sem láttam a sötétkék kocsit, de meg akadt a szemem az út túloldalán egy inges srácon, aki pont engem nézett. Mosolygott, ahogy észrevette, hogy kiszúrtam, majd ellökte magát a faltól, aminek támaszkodott és átszaladt az úttesten.

-          Szia Cica.

-          Most nem tud zavarni. – ráztam meg a fejem, aztán én adtam fel előbb és ugrottam a nyakába.

Olyan erősen szorított, hogy azt hittem össze akar törni, de azon nyomban kárpótolt a fájdalomért a csók, amit adott.

                Nem sokkal később már újra talaj volt a lábaim alatt és kézen fogva sétáltunk be, most már ketten a plázába.

-          Iszunk egy kávét? Épp oda tartottam, amikor hívtál.

-          Akkor azt hiszem kötelességem meghívni téged egy extra nagy cappuchino-ra, amiért keresztülhúztam a számításaid.

Leültem egy asztalhoz, és amíg vártam előkotortam a telefonom és a névjegykártyát, amit John adott, majd tárcsáztam.

-          Dawis ügyvédi iroda, miben segíthetek? – kérdezte egy női hang, gondolom a titkárnő.

-          Jó napot, Mr.Dawis-szel szeretnék beszélni.

-          Ki keresi?

-          Laynie Green.

-          Egy pillanat türelmet.

Az alatt pont vissza is ért Ryan és érdeklődve nézte a telefont a kezembe.

-          Laynie csak nincs valami gond?

-          Nem, nincs semmi baj, csak mondani szeretném, hogy ha lehet, akkor itt ebédelnék a bevásárlóközpontban.

-          Rendben, de megkérdezhetem miért?

-          Meglepett egy barátom San Francisco-ból és szeretnék vele lenni egy kicsit.

-          Miért nem hívod el hozzánk?

-          Lehet?

-          Persze, szólok Juniornak, hogy rendeljen egy kicsivel több kínait rendben?

-          Oké, köszönöm John.

-          Nincs mit, akkor otthon találkozunk délben.

-          Rendben.

Letettem a telefont és rámosolyogtam Ryanre, de mielőtt bármit mondtam volna ittam ez keveset a kávémból. Nagyon jól esett a forró, koffein dús cappuchino, ami ráadásul az otthon általában vett kedvencem.

-          Elárulnád, min mosolyogsz?

-          Kíváncsi vagy rá hol lakom?

-          Persze. – bólintott vigyorogva. Tudom ám, mire gondolt közben…

-          Akkor meg vagy hívva ebédre. – félre nyelte a kávét.

Remélem tetszett, ha igen, kérlek írd meg pár szóval miért, ha nem, akkor egy kisebb regényt várok az okokkal! ;)