Chapter 10

Sziasztok!

Haza kellett jönnöm a hétvégére, de itthon nem volt net, így csak most tudtam felnézni, hogy állnak a kommentek és örömmel láttam, hogy összejött az 5, így már rakom is fel gyorsan a fejezetet, mielőtt jönne a buszom. (Ugyanis már csak egy pár órás busz út választ el az egyetemtől. Alig várom, hogy megint ott legyek!) 

Örülök, hogy volt egy kedvenc része mindenkinek, de nem meglepő, hogy mindenki a homokban szaladgálna. :D

Várom a további kommenteket és úgy néz ki, a kommenthatár működik, ezért akkor jön a 11. rész, ha meglesz az 5 komment ide is.

Pussz, jó olvasást!

                Meglepően kipihenten, de eléggé gyűrötten keltem ki az ágyból, mikor valaki kopogtatott az ajtómon. Nagy ásítva elballagtam a kilincsig és kinyitottam az ajtót, ami előtt anya várt.

-          Lejössz te is enni most?

-          Persze. – kordúlt meg helyeslően a gyomrom és anya mögött haladva lementünk a konyhába.

Még mindig Junior ruhái voltak rajtam, de most már csak az után fürdöm le, hogy ettünk valamit. Csak John ült egyelőre az asztalnál és egy újságot lapozgatott, de félretette, amint beléptünk.

-          Jó reggelt. – vigyorgott a nyúzottságomon, de nem sértődtem meg, egyébként is viccnek szánta. Legalábbis ajánlom neki… - Másnaposság van már?

-          Másnaposság? – néztem rá úgy, mint aki nem tudja miről van szó – Nem, jól vagyok, csak semmit nem aludtam az éjjel és még fáradt vagyok. De holnapra már újra önmagam leszek.

Közben én is leültem egy székre és néztem, ahogy anya az asztalra kezdi pakolni a tányérokat, evőeszközöket és a kajákat is. Csak úgy sürgött-forgott, mint akit kicseréltek.

-          Biztos, hogy ő az anyám és nem valami tévedés?

-          Persze, hogy én vagyok, csak még sose voltam ennyire kipihent.

-          Akkor ezen túl aludj többet. Mondjuk, aludhatsz helyettem is… - ásítottam.

-          Juniorral nem volt semmi gond, amíg nem voltunk itthon? – érdeklődött John.

-          Dehogy, nagyon figyelmes volt, nem hagyott egyedül unatkozni. – mosolyogtam, de az arcomra is fagyott a vigyor, mikor Junior hangja szólalt meg mögülem.

-          Ezt jó hallani. – és még össze is kócolta a hajam.

-          Viszont ha a hajamhoz nyúlkálsz, levágom a kezed… - néztem rá összehúzott szemekkel, de nem vett komolyan, még el is nevette magát.

A vacsora nagyon finom volt és leginkább Junior jóvoltából majdnem minden el is fogyott a végén. Jóllakottan dőltünk hátra a széken.

-          Azt hiszem, ezt már csak azzal tudnám fokozni, ha most lefürödnék… - és hogy ezt meg is valósítsam, felálltam és lassan fellépkedtem az emeletre. Gyorsan nem ment.

/Dylan/

                Amikor felébredtem, már besötétedett kint is. Kimásztam az ágyamból és a szekrényemhez botorkáltam, Majdnem pofára estem a nemrég levetett ruháimba, de szerencsére pont a céltárgyban, a szekrényben találtam kapaszkodóra. Felkapcsoltam inkább a villanyt, azzal talán többre megyek. Előkotortam egy tiszta farmert, egy pólót, belebújtam egy zokniba és felhúztam egy edzőcipőt, ezzel késznek is nyilvánítottam magam. Fel akartam hívni Juniort, hogy indulok, de rájöttem, hogy már nincs telefonom… Zsebre vágtam a kulcsaimat és a pénztárcámat, majd lementem a földszintre. Adamnek semmi nyoma nem volt. Remélhetőleg végleg megunta a bosszantásom és elhúzott egy jó időre. A konyhába mentem és ittam egy korty narancslevet, de csak időhúzásképp, mert közben azon gondolkodtam, hogy mit kezdjek Sophieval. Rögtön holnap szakítsak vele, vagy még használjam ki egy kis ideig a rajongását?

-          Én barom… - csaptam a homlokomra. Ki kell vernem a fejemből, hogy Sophiet bármire is fel  tudom használni egy Laynie nevű illetőnél, mert nem szabad, nem veszthetem el az egyetlen normális barátomat, ami van, egy lány miatt.

Egy ideig ki kell bírnom, hogy együtt vagyok mindkettejükkel és jó pofát vágok, aztán remélhetőleg majd megszokom majd a helyzetet és nem érzek majd minden percben kísértést arra, hogy megpróbáljam elcsavarni Laynie fejét. Ha mégis, majd ráérek akkor kitalálni, hogy mi a megoldás. Tehát Sophie téma lezárva, majd holnap kitalálom mit csinálok…

                Nem is pazaroltam tovább az időt, inkább elindultam Juniorhoz. A telefont úgy döntöttem majd ráérek elintézni holnap, suli után. Beültem a kocsimba és ráfordultam az útra, amit már csukott szemmel is végig tudnék vezetni.

/Laynie/

                Rég esett jól ennyire bármi is… Megmostam a hajam és alaposan lesikáltam magamról a koszt a forró víz alatt. Áztam és párolódtam vagy egy órát a fürdőszobában, de szinte észre sem vettem az eltelt időt, mert az eszem folyton a holnapi iskolán járt. Elkezdtem miatta izgulni. Junior azt mondta, hogy a könyveket majd megkapom első nap, a beiratkozásnál. Szerencsére osztálytársak leszünk és találok majd magam körül ismerős arcokat, mint Dylan, Sophie, Chad vagy Mark. Junior szerint a tanárok olyanok, mint bárhol máshol, de szerintem ez tök szubjektív. Általában kedvelni szoktak a tanárok, kivéve azt a jó néhányat, aki nem, azok kifejezetten utálnak. Anya és Ryan szerint csak azért mert féltékenyek… De miért lennének azok? Se túl szép, se túl okos, se túl népszerű, se túl gazdag nem voltam sose, csak Ryan, Robb és Becky voltak nekem. Mondjuk Beckyt mindenki kifejezetten rühellte a stílusa miatt. Azért meg pláne, mert tisztába volt a véleményekkel és mégis nagy ívből tudott rájuk szarni.

-          Becky… - majdnem el is feledkeztem róla, hogy még fel kell ma őt hívnom és be kell adnom neki valami hihető hazugságot. Kíváncsi vagyok Junior ötletére…

Kimásztam a kádból, becsavartam a fejem egy törülközőbe és belebújtam egy köntösbe. Elővettem valami ruhafélét, pontosabban egy fekte halásznadrágot, és egy sötétkék toppot, felvettem, majd megszárítottam a hajam. Holnap majd begöndörítem, lehet, de most szög egyenesre szárítottam és a fufrumat is meghagytam. Pont elkészültem, mikor valaki kopogtatott, de nem ott, ahol az ember általában várná, az ajtón, hanem a fejem felett, a tetőajtón. Kinyitottam, és ahogy vártam, Junior nézett be hozzám.

-          Feljössz? Itt van Dylan is már.

-          Megyek, csak felveszek valami cipőt. – belebújtam egy fekete edzőcipőbe, amit nem nagyon hordtam már sehova, de úgy gondoltam itthon még jó lehet, aztán felmásztam a tetőre.

Dylan ott állt a korlátnál, Junior mellett, aki épp valamit hevesen magyarázott neki.

-          Beavattok engem is?

-          Persze, csak elmondtam Dylannek, hogy van egy kis feladatunk mára, de nem fejtettem ki jobban, mert…

-          Fejtsd ki nyugodtan. – rendes tőle, hogy nem beszélt ki a hátam mögött, inkább az engedélyem kérte. Kezdek bízni benne…

Közbe leültem a fal mellé. Volt a tetőn egy kicsi raktárszerű valami, amiben egy-két széket, meg hasonló nem használatos „szemetet” tartottak. Hallgattam, hogyan foglalja össze Junior a helyzetet és a ránk váró feladatot.

-          Benne vagyok. – bólintott Dylan.

Junior terve rettentő egyszerű volt, mégsem jutott volna sose az eszembe. Teljesen le voltam döbbenve, hogy ezek ketten, képesek helyettem elvinni a balhét, ráadásul önszántukból! A hazugság csupán annyi volt, ami végül is csak egy kis ferdítés, hogy azért nem tudtam felvenni, vagy visszahívni se Ryant, se Beckyt, mert a fiúk úgy gondolták, hogy kicsit megviccelnek, és heccből elrejtették a telefonom. És mindezt nem én fogom elmondani, hanem ők, így még inkább lekerült a vállamról a hazugság terhének súlya.

-          Kivel beszéljünk először?

-          Ryannel. – elő is vettem a telefonom és tárcsáztam.

Csak a sokadik csörgés után vette fel, mikor már azt hittem, hogy most meg nekem nem sikerül majd elérnem őt. Kihangosítottam a telefont.

-          Ezek szerint mégis élsz…

-          Sajnálom, de nem tudtam…

-          Aha, jó, nem nagyon érdekel a magyarázat, bármit is találsz ki. Szerintem Beckynek mégis igaza van és nem csak őt sikerült ilyen gyorsan elfelejtened… - ekkor viszont, olyan dolog történt, amire nem számítottam.

Úgy volt, hogy majd megmondom Ryannek, hogy majd elmagyarázzák azok, akik tehetnek róla és akkor kapcsolódnak be a fiúk, de ehelyett Dylan megunta a szentbeszédet és félbeszakította Ryan mondandóját.

-          Na jó, álljál le haver, mielőtt olyat mondasz, amit meg fogsz bánni.

-          Ez meg ki volt?

-          Dylan Chamberlain.

-          És Junior Dawis. – kapcsolódott be Junior is.

-          Ki vagyok hangosítva?

-          Bingó. – reagálta le egy kis szarkazmussal Dylan. Ha nem féltem volna annyira attól, hogy Ryan kiakad, biztos elröhögöm magam.

-          Ryan, csak hallgasd kérlek végig amit mondani akarnak. – csend…  - Köszönöm.

-          Szóval, bocsánatkéréssel tartozunk. A mi hibánk, hogy Laynie nem tudott telefonálni.

-          Kicsit meg akartuk viccelni, hogy feloldódjon, ezért eldugtuk a telefonját.

-          De pont fordítva sült el a dolog, szóval sajnáljuk, a mi hibánk volt, hogy nem tudott téged visszahívni.

-          Azt se tudta, hogy kerested, míg meg nem találta a telefont.

-          Utána meg teljesen kiakadt, szóval vállaltuk, hogy elmagyarázzuk a dolgot. Szóval sajnáljuk.

-          Legközelebb majd csak a laptopját vesszük el. – tette hozzá Dylan, mire én csak a fejemet fogtam.

-          Nagyon vicces. – azzal levettem a kihangosítást és a fülemhez emeltem a telefont. – Már nem vagy kihangosítva. 

-          Igaz, amit mondtak?

-          Igen.

-          Akkor én is tartozom neked egy bocsánatkéréssel a stílus miatt, de el tudok képzelni mennyi minden fordult meg a fejünkben. Robbal már azt terveztük, hogy mindannyian kocsiba ülünk és azonnal odamegyünk.

-          Ez nem is egy rossz ötlet. – mosolyodtam el.

-          Tudom, de még nem lehet. Két hétig folyton edzések vannak, de az utána lévő hétvégén szabad vagyok, szóval…

-          Rendben, addig még úgyis beszélünk.

-          Azt ajánlom is! – hallottam a hangján, hogy ezt már nem véresen komolyan mondta – Hívd fel Beckyt is, ő is teljesen ki van akadva.

-          Persze, máris felhívom.

-          Jól van, aztán vigyázz magadra ilyen hülyék közt. Szeretlek.

-          Oké, én is!

Kinyomtam, majd felnéztem a fiúkra, akik kíváncsian várták, hogy fejezem be a beszélgetést.

-          Bevette? – kérdezte Junior.

-          Szerintem igen. – húztam vigyorra a szám. – El tudjátok ezt még egyszer adni ilyen jól?

-          Persze. – rántotta meg a vállát Dylan. – Egyéként ez tök olyan, mint régen a sok telefonbetyárkodás…

-          Én nem telefonbetyárkodtam. – nézett nagy szemekkel Junior. Mindketten rám néztek. Ja, hogy erre reagálni kell?!

-          Nem is volt az olyan rég… - Junior megdöbbenésén nagyot röhögtünk, Dylanen meg még jobban látszott, hogy megkönnyebbül, hogy nem csak ő rosszalkodott kiskorában. – Na, most hívjuk Beckyt.

Azzal tárcsáztam is. Ryannel ellentétben ő azonnal felvette, már az első kicsöngés közben.

-          Lay! Jól vagy? Miért nem hívtál? Azt hittem már nem tudom, elraboltak, megöltek…

-          Nyugi Becks! – csitítottam le, mert ezt nem csak én, de a fiúk is végighallgatták. – Mindjárt megmagyarázom, vagyis nem is én, hanem ismerd meg a helyi jómadarakat, név szerint:

-          Junior Dawis.

-          És Dylan Chamberlain.

-          Ácsi-ácsi. Junior? A szőke, kékszemű mostohatesó? De ki az a Dylan? Laynie, ugye nem találtad meg álmaid rosszfiúját? Szegény Ryan…  - az arcom lángolt, mint még soha, inkább rá se néztem a fiúkra, csak a más úgyis mindegy hangsúllyal válaszoltam Beckynek.

-          Becks. Ki vagy hangosítva.

-          Úbazdmeg! Bocsi!

-          Na, szóval hallgasd végig őket oké?

-          Persze, figyelek!

-          Szia Becky, szóval az a helyzet, hogy mi tehetünk arról, hogy Laynie nem tudott felhívni.

-          Te most melyik vagy? – vágott közbe Becks.

-          Junior. – lepődött meg

-          És azért nem tudott hívni, mert mi viccből elvettük a telefonját és eldugtuk a házban.

-          Hmm… Akkor te vagy Dylan? – Ez a hmm, nem igazán a telefon eltűnésének szólt, azt hiszem.

-          Aha. – Dylan pedig úgy tűnt direkt élvezi, hogy szívathat.

-          Oké, el van felejtve, add vissza Laynienek a telefont légyszi.

-          Becks, még mindig ki vagy hangosítva. – aztán levettem végre a hangot és a fülemhez tettem a telefont. – Na, most már csak én hallak.

-          Szuper! Hallod, el van felejtve, a lényeg, hogy jól vagy! Én is bocsánatot akartam kérni, Ryan mindent elmagyarázott, és sajnálom, hogy téged nem hallgattalak végig.

-          Semmi baj, már nem is emlékszem rá.

-          Mikor mehetek el hozzád látogatóba? Látni akarom ezt a két fiúcskát. Mindkettőnek nagyon tetszik a hangja…

-          Becks! És mi van Robbal?

-          Ismer! Hűséget se fogadtam, nem hogy vakságot, vagy bármi mást!

-          Javíthatatlan vagy.

-          Persze, de azért még szeretsz.

-          Még jó hogy, de csak egyszer kerülj a kezem közé, annyira foglak szeretni, hogy túl se éled. – jót nevetett a fenyegetésemen, persze én se gondoltam komolya egy szót se.

-          Majd megbeszéljük, Ryan is akar menni, majd becsatlakozunk Robbal.

-          Oké, várom már!

-          Légy rossz kislány, szeretlek!

-          Én ilyet nem tanácsolok neked, de én is szeretlek nagyon, tudod!

-          Tudom, na sziaa!

Azzal ki is nyomtuk. Még szívesem beszélgettem volna, addig se kellett oda figyelni a türelmesen és nagyon kíváncsian várakozó két fiúra, itt előttem. Ezért még kitekerem Becky nyakát! Hogy nem tudja tartani a száját…

-          Érdekes lánynak tűnt. – kezdte Junior.

-          Az még semmi! Szóval, rosszfiú. Körülírnád?

Persze, fiúk. Ki nem hagynának egy ilyen alkalmat. Inkább csak lehajtottam a fejem a felhúzott térdeim mögé és rájuk sem néztem, de nem hagyták annyiban, hogy is tehették volna.

-          Na, halljuk, mit meséltél még Juniorról!? – Junior nem volt olyan „erőszakos”, mint Dylan, csak csendben, kíváncsian várta a folytatást.

-          Semmit, csak a kiakadásomat osztottam meg vele, mikor kiderült, hogy kaptam egy mostohatestvért is az új élet mellé. Ezen kívül csak külső leírást tudtam róla adni. Magas, szőke hajú, kék szemű. Megfelel?

-          Junior! – kiáltott valahonnan John.

-          Mindjárt jövök. – azzal ott hagyott egyedül Dylannel. Remek…

De tévedtem, nem kérdezgetett tovább, még csak meg sem szólalt, csak elővett a zsebéből egy doboz cigit, kivett egy szálat és rágyújtott.

                Meglepődve néztem rá. Nem is tudom miért, de nem gondoltam rá, hogy dohányzik. Még sose láttam. Észrevette, hogy figyelem és odanyújtotta felém az égő cigarettát. Nem tudom mi ütött belém, de átvettem és beleszívtam. Régebben dohányoztam, nem is keveset Beckyvel, de mikor összejöttem Ryannel, igazából leszoktam, csak néha, buliban, vagy nagy idegességembe gyújtottam rá megint. Ha én azon lepődtem meg, hogy Dylan cigizik, akkor ő meg azon, hogy elfogadtam. Magában elmosolyodott valamin, aztán elővett egy másik szálat és azt is meggyújtotta. Nem akartam elszívni egy egészet, de most már mindegy. Dylan elküldött a levegőbe pár füstkarikát, aztán nem bírta tovább csendben.

-          Szóval a rosszlány keresi a rosszfiúját? Érdekes… Azt hittem annyira már ismerlek, hogy tudjam, te a jó lány vagy a jófiú oldalán.

-          Még nem ismersz. – jelentettem ki annyira magabiztosan, amennyire gondoltam és nem csak a kijelentésére reagálva, hanem úgy egyébként is.

Még tényleg nem tud rólam semmit, valamiért mégis úgy érzem, ismerem és ő is ismer engem azért valamennyire. Pont annyira, hogy ne legyen kényelmetlen egymás mellett ülni egy tetőn, bagózni és nézni a csillagokat.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Ühüm.

-          Miért ítélted el Adamat, már akkor, mikor bemutatkozott? – meglepődve fordultam felé – Elmesélte, az után, hogy hazajött. Furcsának találta. És én is…

-          Nem tetszett, ahogy nézett.

-          Hogy nézett?

-          Bámult, szinte azonnal levetkőztetett a tekintetével. Én meg épp elég goromba hangulatomba voltam.

-          És ezért rántottad el a kezed, mikor bemutatkozott?

-          Részben.

-          És még miért?

-          Azt megtartom magamnak.

-          Oké, akkor új kérdés. Miért táncoltál vele, ha már elsőre sem volt bizalomgerjesztő? – egyértelmű volt, hogy az őszinte választ nem mondhatom meg, mert az annyi lenne, hogy azért, hogy téged bosszantsalak, ez pedig elvezetett volna még több, és még sokkal kínosabb kérdésekig.

-          Ez egy jó kérdés. Nem tudom.

Nem cáfolt meg, legalábbis szavakkal nem, de a szemé láttam, hogy nem hiszi el. Ugyan arra gondol, ami a valódi ok és azzal, hogy hazudtam, még inkább megerősítettem benne ezt a tézist. Most az lenne a kérdés, amit legszívesebben hangosan is kimondanék, hogy mit kezd a megszerzett információkkal ezután?

                Lassan leégtek a cigik, és én pont akkor nyomtam el az enyémet, mikor Junior visszatért a tetőre.

-          Minden oké?

-          Persze. Nyugi, már nem fogjuk egymást kinyírni. – válaszoltam.

-          Eddig se nyírtuk volna ki egymást, maximum te engem.

Lenyeltem. Egy nagy sóhajtással megálltam egy szópárbaj elkezdését. Inkább csak Juniornak mondtam el a véleményem. Remélve, hogy ezzel is egy picit visszavágok, átkaroltam Junior nyakát és lábujjhegyre álltam, hogy felérjek a füléig és bele suttoghassak.

-          Neveld meg, vagy tényleg megölöm egyszer… - aztán otthagytam mindkettejüket a tetőn és lementem a szobámba.

Nem sokkal később még benézett anya, hogy minden rendben van-e és elmondta, amit már amúgy is tudtam, de mindegy, hogy holnap mit kell majd odaadnom és kinek a beiratkozásnál. Kaptam egy kis zsebpénzt is, aztán megint egyedül maradtam. Hogy őszinte legyek még mindig nem pihentem ki teljesen a bulit, ezért inkább átöltöztem a pizsamámba, magamhoz vettem egy könyvet és azt olvasgatva hamar elaludtam.

        Reggel a telefonomra ébredtem, de nem ám az ébresztő órára!

-          Becky… - szóltam bele nyúzottan a telefonba. – Hány óra van?

-          Kereken hat.

-          Szadista. – ezen már csak röhögni tudott. Már rég hozzászokott, hogy amikor hajnali ébresztőnek áll, mindig elküldöm a francba, úgy barátian.

-          Én is szeretlek. Első nap a suliban… Izgulsz?

-          Kösz, hogy emlékeztetsz.

-          Nyugi, imádni fognak!

-          Azt inkább ne..

-          Miért? Akkor utáljanak?

-          Inkább észre se vegyenek, ha lehet.

-          Ahogy akarod. Na, de most mesélj! Ryanből szinte semmit nem tudtam kihúzni arról, hogy ki ez a Dylan.

-          Keress rá az interneten. – ásítottam egy hatalmasat.

-          Elfelejtettem a vezetéknevét.

-          Chamberlain.

Egy kicsit elhallgatott, én pedig kihasználtam az alkalmat és visszahanyatlottam a párnámra. Hallottam, ahogy a billentyűzete kattog, de nem tudtam olyan könnyen elaludni, mint amilyen gyorsan ő befejezte a gépelést.

-          Már nézem is… - gondolom, most tölt be az oldal. – Tejószagúúristen… LAYNIE!

Majd beszakadt a dobhártyám, gratulálok Becky, felébredtem.

-          Mi van?

-          Nem mondtad, hogy ilyen geci helyes! Sejtettem ám a hangjából! És még csodálkoztam, hogy Ryan kivolt, mikor rákérdeztem, hogy ki ez. – hallottam, hogy majd megpukkad a röhögéstől.

A háttérben meghallottam Robb hangját. „Ez ki?”

-          Kihangosítottalak.

-          Szia Robb, ő Dylan, az új mostohatestvérem legjobb barátja.

-          Aha… És ki ez a szőke csaj?

-          Biztos Sophie, a barátnője.

Egyszer csak azt hallom a háttérben: „5 dollár, ne inkább 10.” „tartom”

-          Ti most fogadást köttök?

-          Igen. – ismerte be Becky.

-          És mire, ha szabad érdeklődnöm?

-          Szerintem kevesebb, mint egy hét és szakít a barátnőjével, Robb szerint azért kell neki kettő.

-          Na jó, ehhez még túl korán van.

-          Vettük, akkor sok sikert az első naphoz, aztán azonnal írd meg, ha szakítanak! Pussszi, szia, szeretünk!

Azzal ki is nyomott. Hát nem ilyen ébredésre számítottam. Felültem, mert az biztos volt, hogy a visszaalvásnak egy szemernyi esélye sincs.

-          Legalább van egy csomó időm elkészülni. – azzal kimásztam az ágyból és egy hatalmasat nyújtóztam.