2012. augusztus 15., szerda

Chapter 5

Sziasztok.

Két napja lázmentes vagyok, de sajnos a betegség még fennáll és tovább kell szednem az antibiotikumot. -.-" Mindegy, annyira már jól vagyok, hogy tudok ülni és gépelni, szóval nem panaszkodom. :)
De úgy látszik, nem szabad reménykedni a csodákban, mert úgy sincsenek.... kommenteket se kaptam és az se fog meglepni, ha most se, de nem baj, nincs több fejezet. Akit érdekel, annak e-mailbe esetleg elküldöm. Bloggeren csak az azon esetben folytatom, ha tényleg valamiféle-fajta csoda történik. (annyi komment, mint like? s két jegyű szám?...) 

Mindegy, olvassátok ezt, aztán meglátjuk mi lesz. A fejezet Lizyynek és Nina Lawnak.






                Beültem Junior mellé az anyósülésre és szótlanul vártam, hogy elinduljunk. Nem szoktam zavarban lenni, de most elég furán érzem magam ebben a helyzetben. Lehet, hogy egyik pillanatról a másikra váltunk mostohatestvérekké, de attól még mi csak alig 3 napja ismerjük egymást és ő ugyan úgy egy idegen pasi, mint bármelyik másik… De mindig azt mondják, a puding próbája az evés. Végül is nem bántam, hogy rábólintottam a városnézésre.
-          És hová megyünk először? – de kár is volt megkérdezni, mert Junior hangos gyomorkorgása elárulta, hogy a reggeli az elsődleges célpont. – Én is éhes vagyok. – tettem hozzá, így nem is kellett válaszolnia.
Elég gyorsan elérkeztünk valahova, fogalmam sincs hova. Junior leparkolt, majd kiszállt, én meg jobb ötlet híján követtem a példáját. Egy kávézó szerű helyre ültünk be, de nem nagyon néztem körül, mert ahogy lejöttünk, máris kaptunk egy nagy csésze cappuccinot. Furcsán néztem Juniorra. Még le sem ültünk, még nem is rendeltünk, de már itt is a kávé?
-          A ház ajándéka. – forgatta meg a szemét. Így sem értettem. – Apa gyakran jár ide enni. Amolyan törzsvendég. Már a kocsiról felismerik a vendégeket, és a jó benyomás, no meg a sok borravaló reményében, ilyen kedvesek is tudnak lenni.
Bólintottam.
-          És mit lehet itt enni? Étlap, vagy valami nincs?
-          Szerintem bármit megoldanak, ami csak kipattan a fejedből.
Belekortyoltam a cappuccinoba, ami finom is és forró is volt és csak egy dolog jutott eszembe, ami ehhez illene. Nagyon rég nem ettem már… A pincérnő már vissza is ért hozzánk és várta a rendelést.
-          Én egy nagy adag rántottát kérek virslivel. – mondta rögtön Junior, és az üres csészéjét is elvették, mert azt rögtön ledöntötte, ahogy leültünk.
-          Én pedig egy vaníliás croissant kérek. – a pincérnő felírta, elment és egy szót sem reagált a rendelésemre.
Lehet, hogy csak San Franciscoban nem kapni mindenhol croissant és itt teljesen természetes és elterjedt reggeli? Még egy pont Los Angelesnek, pláne, hogy 5 percet se kellett várni, hogy kihozzák a kaját. Evés közben nem nagyon beszélgettünk, de miután kiürültek a tányérok és már a második kör kávé is megérkezett beszélgetni kezdtünk.
-          Mi a véleményed Dylanről?
-          Először én kérdeznék egyet… Mennyire jó barátod?
-          Körülbelül az egyetlen normális.
-          Akkor nem fejtem ki még a véleményem. – elnevette magát.
-          Ha azt akartad mondani, hogy kicsit nagyképű, vagy bunkó akkor teljesen egyetértek.
Kicsit megdöbbentem, de csak egy kicsit. Nem azon, hogy Juinor tisztában van a legjobb barátjának a tulajdonságaival, hanem azon, hogy ez mennyire nem érdekli.
-          Ki az a Sophie? – ezt igazán nem akartam megkérdezni, de ahogy szóba került Dylan, rögtön be is villant ez a név.
-          Ő Dylan jelenlegi barátnője.
-          Hogy-hogy a jelenlegi?
-          Hát, elég gyakran váltogatja a lányokat… És az a vicces, hogy a lányoknak ez sem gond, szó szerint sorba állnak érte, még akkor is, ha tudják, hogy 1-2 hétnél tovább úgysem húzzák.
-          És Sophie hány hetes? – viccesen hangzott, Junior még az evéssel is leállt, amíg kikuncogta magát.
-          Ő egy kivétel eddig. Vele a nyári szünet előtt jött össze és még együtt vannak, de talán csak azért, mert nem látják annyit egymást, hogy Dylan ráunjon.
-          Miért, ennyire elfoglaltak?
-          Nem. Igazából nem tudom, rám mindig van ideje…
-          Nem lehet, hogy kissé ferdehajlamú?
Ezen már nem lehetett nem röhögni. Akárhányszor megpróbáltuk abbahagyni, egyikünk mindig levegőt vett, vagy valami és kezdődött minden előröl.
                Csörgött a telefonom, és csak tippelve, hogy mit kéne megnyomnom, felvettem.
-          Igen?
-          Szia Lay!
-          Beks? – de a vége csak prüszkölésnek hangzott, mert újra elkezdtem röhögni. Ez is Junior hibája, mert olyan röfögéssel vett levegőt, hogy az már egy profi disznót alázott volna.
-          Zavarok?
-          Ne-em… Várj egy pillanatot. – félre tettem a telefont, amíg Juniorhoz fordultam.
-          Kocsikulcs… egy percre. – szerencsére Junior felfogta és a kezembe nyomta a Rover kulcsait.
Kimentem, vettem pár nagy levegőt és beszálltam az autóba. Nagyjából már meg is nyugodtam, de a hangom még rekedtes volt.
-          Itt vagyok.
-          Hallom jól szórakozol. – kicsit féltékenynek tűnt a hangja. Ajjajj.
-          Csak épp egy nagyon jó viccet hallottam.
-          Kitől is?
-          Juniortól.
-          Nem is tudtam, hogy ennyire jóba lettetek.
-          Jajj, Becks, ne vedd már ezt magadra, csak ettünk és beszélgettünk?
-          És miért kellett ezért kimenned egy kocsiba beszélgetni?
-          Mert zavartuk a többi vendéget a hangoskodással.
-          Tehát már étterembe jársz reggelizni, ilyen jól megy?
-          Ajj, Beky!
-          Nem, hagyjuk, majd később hívlak, szia.
Remek, rögtön elszállt minden jókedvem. Hátradőltem a kényelmes ülésben és behunytam a szemem. Nagyokat lélegeztem, hogy lenyugtassam dübörgő szívemet. Lassan sikerült lehiggadnom, de csukott szemmel nem láthattam, hogy Junior utánam jön, így sikerült igencsak megijesztenie, ahogy kinyitotta az ajtót.
-          Bocs. – beült a volán mögé, és a kezembe nyomott egy papírpoharat, amiben az illat alapján még több forró kávé bújhatott meg. Csak egy hálás pillantásra futotta tőlem.
Visszadőltem az ülésre és bekapcsoltam a biztonsági övet.
-          Hazamenjünk inkább?
-          Dehogy is. – tényleg nem volt kedvem visszamenni abba az üres házba és bámulni a négy falat, inkább elterelem a figyelmem a nyüzsgő Los Angelesi város képeivel. – Különben is, ha már megkaptam a magamét, érdemeljem már ki! Gyerünk Junior, mulassunk!
Kissé hitetlenkedve nézett rám, de végül bedugta a kulcsot az indítóba és kigurultunk a kávézó parkolójából.
-          Vennem kéne pár üveg italt, meg papírpoharakat holnapra, szóval, ha nem gond, bemehetnénk a boltba.
-          Persze, menjünk. – bólintottam. – Na, szóval arra még nem válaszoltál, hogy mennyire vagy biztos Dylan nemi identitásában.
-          Biztos, hogy a lányokat szereti, csak ő egy elég nehéz eset. Mivel jók az adottságai, sosem kell semmiért sem harcolni, pedig imádja a kihívásokat.
-          És neked nincs senkid? – néztem rá összehúzott szemekkel. Bár nem az esetem, de alapvetően Junior jóképű és már egész férfias. Pénze is sok van, az autója is szép, humoros és kedves.
-          Bármilyen furcsa, nincs. Sophieval nagyon jó barátok voltunk, vagy mondhatjuk azt is, hogy rajongtam érte, de hát neki végig Dylan kellett.
Próbáltam nem kimutatni, mennyire sokkolt ez a dolog. Úgy hittem, a fiúk közt nincsen igazi barátság, de az, ami Junior és Dylan között van, így első hallásra meg is cáfolta az elméleteim. Több okuk is lenne utálni egymást, versengeni, de ők mégis a legjobb barátok. Juniort, mondjuk még érteném is, alapvetően kedves a természete, de Dylan… Mit tehetett azért, hogy ezt kiérdemelje Juniortól?
-          Sajnálom. És Dylannek milyen a családja?
-          Hűű, belekérdeztél a legnehezebbe! – közben már meg is álltunk egy hipermarket előtt és ki is szálltunk a kocsiból, de egy pillanatig nem néztem, merre járunk. – Dylan édesanyja már kiskorában meghalt, azt sosem mesélte, hogy hogyan, de így az apjával él. Van egy bátyja és egy húga is. A fiúk hasonlítanak egymásra, de a húga… Ő kiköpött az anyja lehet, mert míg a fiúknak sötét hajuk van, kicsit talán sötétebb bőrük is, addig Jessicának vörös haja és hófehér bőre van.
-          Ő is a helyi gimibe jár?
-          Nem, ő egy bentlakásos iskolában tanul.
-          Miért?
-          Dylan apja nagyon sokat van távol, és a bátyja mivel már végzett a középiskolában, egyetemre jár, ráadásul valahol Európában. Szóval Dylan nagyon sokat van magában, szinte egyedül él és bármennyire szereti a húgát, ő nem nevelheti.
Azt hinné az ember, hogy egy ilyen körülmények közt élő srác, ilyen múlttal máshogy viselkedne. De meglehet, hogy tévedek és rendes fiú, csak a lányokkal bánik úgy, ahogy?
-          Te is mesélj valamit. – szólt rám Junior. – Mondjuk, ha már így kibeszéltük a szerelem témát, milyen ember Ryan?
-          Nem olyan, amilyennek látszik. Nagyon felelősség teljes, vicces, kedves, tisztelettudó…
-          Tényleg nem ilyennek látszik. Azt hittem, amolyan rosszfiú, igazi rendbontó.
-          Nem. Igaz úgy néz ki, de mégsem az.
-          És ezt miért ilyen lehangoltan mondod? Talán egy rosszfiúnak jobban örülnél?
Eszméletlen! Nem tudom, hogy hall meg mindent!? Most erre mit mondjak? Azt, hogy hiányzik Ryanből az erő, aminek egy férfiből sütnie kéne? Azt, hogy bár ismertem, de azt hittem, hogy belül kicsit romlottabb, mint amit kifelé mutat magából? Imádtam a tetoválásait, azt, ahogy mindenkit legyőz, bármibe is belekezd… De kiderült, hogy ő tényleg rendes fiú. Nem káromkodik, verekszik, cigizik, iszik, nem kerül iskolát. Megértő és igazán szeretni való. Talán épp ezért vagyunk már majdnem egy éve együtt, mert meg tudtam kedvelni ezt az énjét, vagyis az egyetlen, a valódi énjét.
-          Nagyon nehezet kérdeztem? – kérdezte mögülem Junior. Észre sem vettem, hogy már rég bent vagyunk a boltba és egy olyan folyosó közepén sétálok, ahol igazából nem keresünk semmit. Junior csak a sor végén állt, és onnan kérdezett.
Megfordultam és visszamentem mellé.
-          Bocsi, elgondolkoztam. Nem tudok válaszolni, mert nem keresek semmit egy srácban. Ryant is úgy szerettem meg, ahogy van. Nincsenek ideáim.
Hazudtam, nagyot hazudtam. Hisz ha nem létezne a fejemben a tökéletes pasi leírása, akkor most Juniorba is épp beleszeretnék. De már csak a külső tulajdonságokban is vannak kikötéseim. Mi ez, ha nem idea? Igazából csak azért mondtam, hogy ne sértsem meg Juniort, hogy ne rontsam el a beszélgetés hangulatát.
                Belenéztem Junior kosarába, ahol már jó pár üveg ital sorakozott. Vodkák és narancslevek, kólák és vörösborok, pezsgők, tequilák, almalevek és St. Hubertusok.
-          Ha eljössz a buliba holnap, választhatsz még egy üveg valamit.
Hülye ajánlat volt, mindketten tudtuk, hisz egy ilyen választás nem ér annyit, hogy el akarjak menni arra a tengerparti nyárbúcsúztatóra, de belementem a játékba. Odasétáltam az egyik polchoz és levettem egy üveg whiskeyt és azt is a kosárba tettem.
-          Érdekes választás. – vigyorgott Junior.
-          Hol vannak a papírpoharak?
-          Azt hiszem a következő sorban.
-          Akkor te addig állj be a sorba és meg hozok poharakat.
-          Oké. – bólintott én meg elindultam a mondott irányba.
Most már végérvényesen eldőlt, hogy megyek holnap. Megismerem az új osztály és suli társaim, ráadásul találkozni fogok Dylannal, a híres Sophieval és mindezt úgy, hogy Junior oldalán fogok érkezni és hallgathatom majd a pletykákat, már rögtön az első nap. De ha Juniort ez nem zavarja, akkor engem sem fog. Ő már egy barátom, sőt lehet egyszer tényleg úgy fogom kedvelni, mint egy testvért és ha ő menni akar és engem is vinne magával, hát legyen úgy.
                Megtaláltam a poharakat, de mivel nem tudtam mennyit kéne vinnem, levettem két csomagot, az legalább 200 darab, csak elég lesz. Visszamentem a kasszához, ahol már szerencsére majdnem mi következtünk. Feltettem a futószalagra az italok tetejére a poharakat. Junior nem szólt semmit, ami remélem azt jelenti, pont ennyi pohárra gondolt. A pénztáros csak húzta, húzta le az üvegeket én meg szorgosan pakoltam a szatyrokba.
-          92$ lesz. – mondta az eladó, és Junior már nyújtotta volna át a hitelkártyáját, mikor még hozzá tett valamit. – És kérnék egy személyi igazolványt is.
Junior rám nézett, és rögtön tudtam, hogy ő olyan rendes kisfiú, hogy nincs hamis személyije.
-          Egy pillanat. – szóltam oda a nőnek, majd kinyitottam az övtáskám és előkotortam a pénztárcámból egy olyan igazolványt, amin igaz az én képem volt, de se a nevem sem a korom nem stimmelt.
-          Jane Canty?
-          Igen.
-          Mikor született? – mindig ezt kérdezik, de szánalmas. Miért gondolják, hogy nem tudok pár adatot megjegyezni?
-          1988. április 5.
-          Köszönöm. – azzal visszaadta az igazolványt és elfogadta Juiortól a hitelkártyát.
Miután végeztünk vissza kellett fognom Juniort, hogy ne szaladjon kifelé az üzletből, még lebuktatott volna. Bepakoltunk a csomagtartóba és beültünk a kocsiba. Junior csak ekkor fújta ki a visszatartott lélegzetét, én pedig egyszerűen elnevettem magam a helyzeten.
-          Mégis hogy akartál alkoholt venni?
-          Nem tudom, még nem vettem egyedül alkoholt boltba, csak kocsmában, vagy szórakozóhelyen. Nem hittem, hogy elkérik az igazolványt. – még jobban nevettem rajta.
-          Csak egy tipp, de Dylan mondta, hogy te vedd a piát?
-          Igen, mert neki más… Hogy az a…! Megölöm.
Magam felé fordítottam a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Ha nem nyugszik le, meg sem éri a bulit, mert itt hal meg nekem szívrohamban.
-          Nyugi, annál nagyobbat fognak majd nézni! Begördülsz majd ezzel a szép nagy autóval, ami tele van tömve jobbnál jobb piákkal és Dylan nem hiszi majd el, hogy nem sikerült megszívatnia téged.
-          Pláne nagyot fog majd nézni, hogy te is eljössz velem! – kacsintott rám.
Valamit ki kell majd találni Juniorral kapcsolatban, mert nem lenne jó, ha ő többre vágyna, mint baráti, vagy testvéri szeretet… Az csak veszekedést szülne.
-          Mi legyen a következő állomás?
-          Megnézhetjük a sulit? – perverz vágy, így a nyár utolsó napjaiban, de hát, a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult.
Junior is vágott egy fejet az ötletemre, de ennyit megérdemeltem a bevásárlás után, így hát elindultunk.
-          Na, most rajtam a sor, hogy új témát dobjak fel? – Junior csak vigyorgott. – Csak ne vigyorogj, még a végén megbánod! Jól van, akkor mi lesz belőled, ha felnősz?
-          Ingyenélő. – válaszolta rögtön. – Neeem, arra gondoltam, hogy mérnök leszek.
-          Jó vagy matekból?
-          Mondhatjuk. – kutakodó tekintettel nézett rám. Talán az érdekelte, ez most pozitív, vagy negatív?
-          Érdekes, majd korrepetálhatsz. – mosolyogtam vissza én is.
Igaz, ami igaz, matekból csapnivaló vagyok, de ezt azért hangoztatni nem szoktam.
-          Megjöttünk, ez a suli.
-          Hát ez gyors volt. – alig 2-3 perc alatt értünk ide a bolttól.
A parkolóban álltunk, de még járt a motor. Nem szálltunk ki az autóból, csak csendben néztük az iskola épületét. Ezt a csöndet törte meg egy hangos dudaszó.
-          Mi a…? – fordultunk egyszerre mindketten hátra, hogy farkas szemet nézhessünk egy ezüst sportkocsival.
Junior rögtön kiszállt és elindult az autó felé, én pedig csak ültem és a visszapillantó tükörből figyeltem, hogy mi történik. Semmit nem értettem. Kinyílt a szürke kocsi ajtaja is és kikászálódott belőle egy elég jóképű srác.

Kicsit sajnálom, hogy/ha ez az utolsó fejezet itt, mert sem a soron következő szereplőt nem ismerhetitek meg, (aki Nina egyik kedvence), se a bulit nem "láthatjátok". :( Még írhattok komit... <3

6 megjegyzés:

  1. Szia csajos!^^

    Mint mindig, most is isteni lett a fejezet. Lay karakterét nagyon bírom, belevaló csajszi. Juniort meg nem tudom nem kedvelni. Remélem nem fog megromlani a kapcsolatuk. Hát Dylanr kíváncsi leszek, amikor majd beállítanak a buliba egy halom piával. :P
    Remélem nem fog bezárni a blog, mindenesetre én várom a folytatást. ;)

    XX

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon szeretem a blogodat, minden rész után egyre jobban!
    Jó lenne ha itt folyytatnád ezt a történetet, mert nagyon jó! Ne haragudj, hogy eddig nem kommenteltem de nem tartottam túl fontosnak, betetszikeltem és kész, de ha ezen múlik hogy ne zárd be a blogot, akkor irok én 100kommentet is egy részhez! Imádom ahogy irsz és szerintem nem vagyok ezzel egyedül, szóval szerintem érdemes lenne folytatnod.
    Persze, ha nem akarod, akkor viszont igényt tartanék a 38részre :)
    Mindenesetrte én itt vagyok, és élvezem azt amit irsz és ahogy irsz!
    puszi Zsófi

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon tetszik a blogod és remélem továbbra is fel rakod ide,de ha nem akkor én szeretném megkapni azt a 38részt!Itt az e-mail címem:katus0411@freemail.hu

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Én is úgy voltam vele, mint Zsófia, de én is írok minden fejezethez, ha lesz még! Remélem lesz még sok sok! :) Ha mégsem lenne, akkor én is szeretném elolvasni a többi részt! :)

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Nagyon remélem, hogy nem ez lesz az utolsó fejezet amit olvashatok, mert nagyon megkedveltem a karaktereket. Főleg Dylan-t :D olyan titokzatosnak tűnik és imádok rajta nevetni :) Nagyon jó eddig a történet és remélem a folytatás még szeptember előtt jön.... :)
    puszy
    Lotty

    VálaszTörlés
  6. Szia Killa!:)
    Hűűha! Ez igen! Szépen bevásároltak, mondhatom!
    Junior, tényleg az igazi jó kisfiús stílus, Dylan pedig... hm, ki tudja. Hetente váltogat...?! Hát jó, egyet remélek: a mi kis főszereplőnk, nem dől be neki!
    Mindenesetre, én olvaslak amíg abba nem hagyod, és remélem ilyen nem lesz!
    Egyébként sajnálom, hogy nem írtam, de nem voltam sehol sem gép közelében!:'(
    pusz Gréti;)

    VálaszTörlés