Chapter 4

Sziasztok.

Hát, hol is kezdjem. Először is köszönöm az eddigi szavazatokat a blogszépségversenyen. :) Aztán, el kell mondjam, szomorú vagyok az előző részhez beérkezett csekély számú (3) komment miatt, de remélem most megesik rajtam a szívetek, mert ezt a részt most 39°C-os lázzal teszem fel nektek. Már 3 napja vagyok a halálomon, de legalább Nina Law érzi törődést, mert ő is ramatyul van, ahogy ezt biztos sokan tudjátok.

A fejezetről annyit, hogy rövidebb lett, mint az eddigiek, viszont új szemszögeket és háttér információkat kaptok benne. ;) 

Szóval, nagyon várom a gyógyító hozzászólásokat, "like"okat és az energiát, amit lélekben küldtök nekem. :)) <3U.

/Dylan/

                Junior egy reggel érdekes hírekkel fogadott a kapujukban. Be se mehettünk addig a házba, míg mindent ki nem adott magából. Fogalmam sem volt, mi készíthette ki ennyire, de mivel még sose láttam ilyennek, jobbnak tartottam kivárni, hogy magától belekezdjen a történetbe.

-          Nem fogod elhinni apám mit csinált!

-          Eladta az összes tulajdonát és a szegényeknek adta?

-          Hülye. – lenyeltem, mert legalább már nem tűnt olyan feszültnek. – Nem. Összejött valami nővel.

-          De ez jó hír nem? – mindig rinyált, hogy mivel az apjának nincsen senkije, ezért rá túl sokat figyel, így nem igazán értettem, de az arca azonnal elárulta, hogy tévedtem, mégsem jó hír.

-          Nem. Valami lepukkant nő San Franciscoból.

Minden világos, a Szent Junior mindig a legjobbat akarja az apjának. Vagy csak félti a pénzét…

-          És ez nem minden! – erre már felemeltem a fejem. Mi lehet még ennél is több Juniornak? – Van egy kislánya is.

Nem bírtam ki, hanyatt vágódtam a füvön és hangosan hahotáztam.

-          Junior, a nagytestvér! – már az első könnyek ki is hullottak a szememből. – Elismerés apukám, ezentúl gyakorolhatod a felelősségteljes életmódot, mert tuti a te nyakadba varják majd! Várj! Milyen kicsi? Pelenkázni is kell?

Alig bírtam értelmesen kinyögni a mondat második felét, megint feltört belőlem a kacagás, de most már Junior sem állta meg. Kaptam egy „nagy” ütést a vállamba, de akkor már hallottam, hogy ő is halkan nevet.

-          És hogy hívják?

-          A nő Linda, a lánya pedig Laynie Green.

/Junior/

                Sokáig húztuk az időt a kocsmában Dylannal, de a hatodik játszma biliárd után úgy éreztem, már muszáj hazamennem. Beszálltunk Dylan kocsijába és hazavitt, mert ma délelőtt neki jutott hamarabb az eszébe, hogy csinálni kéne valamit, így az én kocsim otthon pihent. A parkolóban már ott állt egy ’95ös ezüst színű Ford Taurus, pont a terepjáróm és apa autója közt. Hát jól belerondít az összképbe, de sebaj, gondolom úgyis hamar le lesz húzva apám egy új kocsival ehelyett.

           Kinyitottam az ajtót, majd jól be is vágtam magam mögött, hogy feltűnjön mindenkinek, hogy hazaértem, de kár volt, hisz apám és a nője ott álltak a nappali ajtajában. Rögtön felém is kapták a fejüket.

-          Á Junior! De jó, hogy hazaértél végre, gyere! Junior, ő itt Linda Green, Linda, ő itt Johnatan Dawis Junior. – illedelmesen megráztam a nő kezét, de azért túl tenyérbe mászó nem voltam.

-          Kicsim, gyere ide! – szólt hátra a válla fölött a nő, mire egy kb. velem egy idős lány lépett hozzánk.

Nyelnem kellett egy nagyot. Hát nem egy kisbaba az biztos… Hosszú vörösesbarna haj, közepesen magas, vékony és kékeszöld szeme van. És ha ez még nem elég egy 18 éves, csajhiányban szenvedő férfinak, akkor hozzáteszem, hogy az adottságait csak egy párducmintás harisnya és egy fekete póló takarta. Az összhangba egyedül csak az arckifejezése nem illett bele, mert arról ordított a düh.

-          Junior, ő itt Linda lánya, Laynie, akiről már meséltem. – persze, sokat mesélt mondhatom.. A nevét, de ahogy látom ő még ennyit se hallott rólam.

-          Áh, szóval csak én maradtam ki a mesedélutánból! Mily meglepő! – azzal kikerült mindenkit és felrobogott az emeletre.

Vége a nyugodt életnek…

                De a második beszélgetésünk már szerencsére nyugodtabban zajlott. Miután apámból és Lindából kihúztam pár információt, miszerint tényleg egyidősek vagyunk és ráadásul egy osztályba is fogunk járni, már infókkal tudtam várni a kissé lenyugodott személyét. Az első benyomás mindig rossz. Nem volt se gőgös, sem nyápic, inkább volt humoros, laza és ami a legjobb, okos.

                Persze apának mindig mindent sikerül elrontania. Épp csak elkezdtünk vacsorázni, amikor egyetlen „jó” kérdéssel sikerült Laynie-t megbántania és elkergetnie. Ahogy Laynie felállt és egy gúnyos vigyort küldött a szülők felé, nem bírtam ki, elnevettem magam. Ezt a kifejezést meg kéne tanulnom, bár nekem biztos nem állna olyan jól, mint neki. Ezek után már nem történt semmi érdekes, hacsak az nem, hogy Linda engem küldött fel, hogy kérdezzem meg az Ő lányát, hogy hajlandó-e vele beszélni… Kész bolondok háza, de hát persze, miért ne, rábólintottam. Felmentem az emeletre és bekopogtam Laynie ajtaján. Egy bizonytalan „igen” után be is nyitottam, de azon nyomban elfelejtettem miért is jöttem. Ha az előző ruhája sokat mutatott, akkor ez… Csak egy zöld ujjatlan és egy rövidnadrág volt rajta. Kicsit jobban megnéztem, mint illett volna, de nem voltam felkészülve.

-          Öh, anyukád kérdezi, hogy hajlandó vagy-e szóba állni vele. – végül csak eszembe jutott.

Válaszul csak bólintott, én meg a lehető leggyorsabban távoztam. A lépcsőn pont ekkor jött föl Linda, akinek csak bólintottam egyet, hogy nyugodtan bemehet. Rám mosolygott és eltátogott egy „jó éjszakát”-ot, aztán bement Layniehez. Érdekes éjszaka lesz... Gondoltam a nadrágomban lévő feszültségre.

                Hajnalok hajnalán, egy kéz érintése ébresztett fel egy nagyon is szép álomból, de ahogy kinyitottam a szemem minden varázsa elmúlt. Dylan vigyorgó arca nézett szembe velem, nem pedig az álmaimban szereplő Pamela Anderson hasonmás.

-          Tudod, hogy nem csak motyogsz, de néha értelmesen is beszélsz álmodba?

Kedvem lett volna mentem lecsapni, de a takarót kevesebb energiámba telt a fejemre húzni. Persze közel sem volt olyan hatásos, mint behúzni egyet, mert így Dylannek kevesebb, mint 2 másodpercébe telt lerántani rólam a takarót és a szoba másik végébe dobni.

-          Na, ébredj fel, a tetőn várlak.

-          Csak ne gyújtsd fel a házat.

-          Majd igyekszem. – azzal hallottam, hogy nyitja az ajtót és már kint is van.

Aludni akartam még pár percet, de ez a barom épp annyi hideg levegőt eresztett be, amitől fázni kezdtem. A takaróm persze meg sehol… Felkeltem a pokrócért, de mire elsétáltam a szoba másik felébe nagyjából fel is ébredtem.

                Mogorván felöltöztem, meg nagyjából megmosakodtam, aztán Dylan után mentem a tetőre, de legnagyobb meglepetésemre, nem csak őt találtam odafent.

-          Jó reggelt. – böktem ki Layniere nézve, aztán bekúszott a látóterembe Dylan is. – Ezek szerint már megismerkedtetek?

Laynie arcára, az én legnagyobb örömömre nem épp az ült ki, hogy örül az új ismeretségnek. Nem azért, örülnék, ha jóba lenne mindenki mindenkivel, csak ne túlságosan… Dylan ellenben egyre jobb és jobb kedvébe került.

-          Persze, már meg is hívtam a keddi bulira, szóval magaddal kell hoznod. Jobb is, ha nem a suliba találkozik először mindenkivel. – közben mellém sétált és rátámaszkodott a vállamra.

Nem tudtam gyorsan mit reagálni, igazából lesokkolt az ötlet. Dylan az általam ismert legnagyobb csajozó, de eddig eggyel sem volt tovább pár hétnél és szokása volt egy-egy házibulin cserélni. Nem jó jel, ha már szemet is vetett Layniere. De eszembe jutott egy kis észheztérítés.

-          Jó ötlet! Bemutathatnád neki Sophiet! – Dylan rögtön nem volt olyan lelkes, Laynie fülébe pedig sikerült bogarat ültetni.

Mégsem olyan rossz ez a reggel, veregettem meg Dylan hátát.

/Dylan/

                Nem is haragudtam Juniorra, azért mert rávett, hogy segítsek neki teljesíteni a büntetését, vagyis lemosni az apja kocsiját. Ennyit simán megér az a csaj. Őszintén jobban szórakoztam volna, ha egy pólyást bíznak rá Juniorra, de így se rossz. Legalább lesz egy olyan lány a suliban, akit még nem ismerek kívülről, belülről. Ráadásként még csinos is és csípős a nyelve… Nem is tudja még, mennyire szeretem a kihívásokat. Talán a sors keze volt a dologban, hogy megszomjaztam és be indultam a konyhába egy pohár üdítőért, pont akkor, amikor Laynie kifelé tartott. Az már csak hab volt a tortán, hogy véletlen csak egy farmer volt rajtam, ő pedig olyan sebességgel közlekedett, hogy belém kellett ütközzön. Ahogy végig nézett rajtam, teljesen ledöbbent az arca, öröm volt látni. Épp gondolkodtam egy apró megjegyzésen, de John pechemre pont ekkor érkezett, hogy elrabolja a vár hercegnőjét.

                Miután már csak ketten voltunk Juniorral, lemostuk az ő kocsiját is meg az enyémet is, annyira belejöttünk, majd ledobtuk a gatyánkat, felvettük a fürdőnadrágokat és jól megérdemelten csobbantunk egyet a medencében.

-          Szép kis pólyást kaptál te világ mázlistája! – szóltam oda a füvön heverésző Juniornak egy jól sikerült fejes után a vízből épp kimászva.

Én is kifeküdtem, és csak ezután kaptam választ.

-          Ne tudd meg, mennyire meglepett. Az aztán meg pláne, hogy nem csak szép, de humoros és okos is.

-          És olyan csípős a nyelve, hogy azt te ne tudd meg. A nyelvével kínozni tud, a szemével meg ölni… - ez nem hangzott olyan jól, mint amilyen jónak éreztem.

-          Rendeltem kínait, maradsz ebédre?

-          Persze.

-          Ugorunk még egyet, aztán lassan fel kéne öltözni.

-          Csak ön után. – hajoltam meg Junior őméltósága előtt poénból, de én szívtam meg.

Ahogy lehajoltam, a szemfüles belelökött a vízbe. De még mielőtt kettőt számolhatott volna, én fel is jöttem a víz alól, elkaptam a lábát és berántottam magam után őt is.

                Lassan végül csak kikászálódtunk a medencéből és elindultunk be a nappaliba.

/Junior/

               

                Beléptünk a házba, teljesen megfeledkezve róla, hogy van még világ rajtunk kívül is, amikor beleütköztünk Layniebe és a mellette álló srácba. Elég ledöbbent képet vághattam, de hamar megtaláltam a hangom.

-          Hát ő ki? – de Laynie válaszra sem méltatott először.

-          Ő itt Junior, John fia, vagyis mondhatjuk rá, hogy a mostohatestvérem, ő pedig a haverja Dylan. – mondta a srácnak, csak aztán fordult felénk. - Fiúk, ő Ryan, a barátom San Franciscoból. 

Hoppá… Éreztem, hogy Dylan is épp ezt mondhatja magában. És hogy teljes legyen a kép, betoppant apám is.

-          Srácok, nyomás felvenni valami ruhát, most hozzák be az ebédet!

Teljes ledöbbentségben meneteltünk fel a szobámba és csak akkor néztünk egymásra, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó.

-          Hát erre nem gondoltam… - csúszott ki a számon az első gondolatom.

-          A pasira még gondoltam, de egy ilyenre… - leült az ágyamra.

-          Ember, csurom víz vagy, kelj már fel onnan! – előbb átvettük a vizes ruháinkat, aztán folytattuk.

-          Láttad, hogy néz ki? – fakadtam ki. Ha Laynienek az ilyen pasik jönnek be, akkor Dylan labdába se rúghat, én meg még a labdát se láthatom.

-          Láttam. Megnézzük, mit találok róla az interneten?

-          Hajrá. – engedtem oda a gépemhez.

Pár másodperc múlva már ott is voltunk a Facebook-os adatlapján. Nem volt nehéz megtalálni, mivel Laynienél ki van rakva, hogy kapcsolatban vele: Ryan Block. 

Hát, amit megtudtunk az annyi, hogy egyidős velünk, San Franciscoban lakik, nincs testvére, mindenféle sportot űz, ami csak létezik kb., de inkább az extrémsportokba van otthon. Kár hogy egyikünk se sportol semmit, pláne nem versenyszerűen, mert akkor hallanunk kellett volna már róla. Szerepelt már újságban, tv-ben, még filmben is! Nem lett jobb kedvünk a végére, de mikor már nem találtunk semmi újat, kénytelenek voltunk lemenni és vigyort erőltetni magunkra.

                Megettük a kínait, miközben apa elhatározta, hogy megfullaszt mindnyájunkat.

-          Éjszakára is maradsz Ryan? – hat azt hittem hirtelen benyelem a pálcikát is, de aztán pontosított, hogy vendégszobára gondolt.

Sajnos, hála a jó égnek, Ryan Nyálgép Block nem maradhatott velünk sokkal tovább. Miután Laynie körbe akarta vezetni még gyorsan a házban, azonnal fel is szívódtak. És mivel apám, Dylan és köztem meghalt mindenféle kommunkiáció, ezért Dylan úgy döntött inkább hazamegy.

                Meg tudtam érteni. Kiengedtem a kapun, és pont akkor értem vissza a házba, mikor apa letette a telefont.

-          Linda mindjárt hazaért. Szólnál Laynie-nek?

Csak bólintottam, de magamban hozzátettem, hogy szíves örömest, hisz égtem a vágytól, hogy rájuk nézzek, nehogy valami „hülyeséget” csináljanak.

                Nem is járhattam messze az igazságtól, mert mikor beszóltam Laynie szobájába, elég morcosan válaszolt. Amikor pedig megint kopogtam pár perc múlva, hogy az anyja haza is ért, azt hittem ajtón keresztül leszedi a fejem. Kicsit azért jól esett…

/Dylan/

               

                Most ez komoly? Azon aggódom, hogy nem fogok megkapni egy csajt? Hülye vagy Dylan, annyit nem ér. Nem tudja mit hagy ki, ha sokáig ragaszkodik még a sportmogul, tetkós, menő csávójához, aki ráadásul San Franciscoban lakik. A francba is! Akkor miért ilyen szar a kedvem? Remélem lejön majd a partra… Talán akkor megnézhetem az ő arcát is, amikor megjelenek Sophieval. Ha ugyan úgy ledöbben, mint mi Juniorral nemrég, akkor azért fogok majd egy kicsit próbálkozni.

                Haza is értem. A ház, szokás szerint üresen állt.

/Junior/

                Másnap reggel újult erővel ébredtem. Éjjel megint álmodtam, de kivételesem egy meztelen nő sem szerepelt benne. Igazából remek ihletett adott a mai napra. Mivel se apám, se Laynie anyja nincs ma itthon, mi végül is szabadok vagyunk nem?

                Bekopogtam Laynie szobájába, de nem jött válasz, ezért óvatosan bekukucskáltam. Az ágya már üres volt, a fürdő ajtaja csukva. Próba szerencse alapon oda is bekopogtam, és nyertem. De még mekkorát! Még nyüstölni sem kellett, Laynie olyan gyorsan bólintott rá a városnézésre, hogy csak na! Gyorsan magamra kaptam valami ruhát, kimentem a ház elé és beültem a kocsimba. Gyorsaságom a korgó gyomromnak is köszönhető részben. Beletelt vagy 10 percbe, míg Laynie is kijött, bár lehet, hogy csak ilyen lassan talált meg. Az arcáról az tükröződött, hogy a kocsi az nagyon is tetszik neki. Csak úgy dagadt a mellkasom. Van egy jó pontom.