Chapter 3

Sziasztok!

Ma, sajnos nem voltam itthon és őszintén, most el is felejtettem megnézni, mikor jött ez az utolsó, 7. komment, ami a határ jelentette a fejezet szempontjából a ma és a holnap között, de hát így hozta a sors, hogy ez a leghamarabbi időpont, mikor megkaphattátok így is, úgy is. 

Nem is szövegelek sokat, csak annyit, hogy várom nagyon még a biztató kommenteket és ezt a fejezetet ajánlanám Nina Lawnak, hogy érezze a törődést és Lottynak, mert a hozzászólása sokat jelentett és kedvet adott, hogy azonnal ugorjak neki írni még-még és még!

Pussz, jó olvasást! <3

Jah, és Lizyy, köszi a gondolatjeles megjegyzést, de nem nagyon tudok vele mit csinálni. Wordben azzal írom, ahogy ide bemásolom nem mutatja, de ha kipostolom, akkor viszont kiteszi, csak a kereten kívülre. Nem tudom miért, de majd megpróbálok utána járni. ;)

             Ryan nagyon zavarba jött attól, hogy el kell mennie ebédelni egy olyan helyre, amit még én magam sem tudok teljes értékű otthonomnak hívni és olyan emberekkel fogja mindezt eltölteni, akik számára és szinte még számomra is idegenek. De azért folyamatosan próbáltam oldani benne a feszültséget.

-          Figyelj, végül is most az a helyzet, hogy bemutatom a barátom, az anyám barátjának. Tök normális. – mondtam komolynak szánt hangon.

-          Hülye. – engem utánozva próbálta komolyan mondani, de tudtam, hogy ez a vicc most célba ért. És láss csodát, 3 lépés és elröhögte magát.

Ekkor már majdnem kiértünk az épületből. A kávé rég elfogyott és azért sikerült kicsit beszélgetnünk, annak ellenére, hogy a közelgő ebéd gondolata rányomta a bélyegét a hangulatra. Ryan igazi úriemberként viselkedett, végig fogta a kezem, kinyitotta és be is csukta mögöttem a kocsiajtót, aztán futva kerülte meg az autó elejét és pattant be mellém. Nem, Ryan nem ilyen figyelmes általában, csak ha izgul, mert akkor mindent tökéletesen akar csinálni. És a legidegesítőbb, hogy általában össze is jön neki. Rohadt egy mázlista alak. Régebben versenyszerűen gördeszkázott, de soha egy csontját nem törte el például.

-          Na hova kell menni? – fordult hozzám, mikor már beindította a motort.

Elővettem a névjegykártyát, amit John adott és kibetűztem, amit a hátára írt.

-          La Zagaleta Boulevard 335.

Ryan megkereste a GPS-en a címet, tehát teljesen egyszerűen megtaláltuk mindig a megfelelő utakat, így simán beszélgethettünk volna tovább, de Ryan csak berakott egy CD-t és csendben vezetett.

                Húsz perc kocsikázás után befordultunk abba a kereszteződésbe, ahol első nap, vagyis tegnap először kinéztem az ablakon. Most már meg tudtam mondani, melyik utcába fogunk fordulni és melyik kapu lesz majd, ami kinyílik. Elővettem a táskámból a kulcsot, vagyis a kulcsomat és megnyomtam a nyitott lakatos gombot. Bármilyen meglepő tényleg kitárult előttük a kapu. Deja vu érzésem támadt, amikor Ryan leparkolt a Mercedes és a Range Rover közé. Majdnem 24 órája álltunk meg ugyan ezen a helyen, csak most a bennem lévő érzések mások…

                Ryan vett egy jó nagy levegőt, majd elmosolyodott, kiszállt és kinyitotta nekem is az ajtót. Ahogy felálltam megláttam, hogy mozog a függöny az egyik ablakban Ryan háta mögött. Valaki leskelődött. Remélem tényleg nem volt ez egy rossz ötlet… Most én fogtam meg az ő kezét és kezdtem el húzni a ház fele, de előtte még visszazártam a kaput a lakatos gombbal. Az ajtót és a riasztót még nem tudtam kipróbálni, de sebaj. Az ajtó előtt megálltunk és bátorító mosollyal fordultam Ryan felé, de ennél többre volt szüksége, ezért lehúztam a fejét magamhoz és megcsókoltam. Hátha így elterelem egy kicsit a gondolatait. Olyan jól sikerült, hogy csak akkor fogta fel hol is van, amikor már becsuktam mögötte az ajtót.

-          Laynie? – hallottam meg John hangját, és a hanghoz szinte azonnal párosult is a személy.

-          Igen. – megragadtam Ryan kezét, és beljebb vonszoltam az előszobából. – John, ő itt Ryan Block.

-          Nagyon örülök. – nyújtotta a kezét Ryan teljes természetességgel. Ha nem látom magam milyen volt két perce, el sem hiszem.

-          Én is. – fogadta el a jobbját John. – Gyertek beljebb, az ebéd bármelyik percben megérkezhet.

Elindultunk befelé és közben mosolyogva rákacsintottam Ryanre. Minden rendben lesz. Épp a nappalit jártuk be, míg John kiment telefonálni, mikor kicsapódott a nappali üvegajtaja és beesett rajta a két csurom vizes jómadár, Junior és Dylan. Hogy is gondolhattam egy percig, hogy megúszhatom legalább az egyikük, vagyis Dylan jelenlétét? És nem elég, hogy nem csak Junior van itt, de a haverjával együtt most sem viseltek pólót, mi több igazából nadrágot sem, mert csak fürdőnadrág volt rajtuk! Legalább az arcuk vicces volt addig, míg nem szedték rendbe a vonásaikat, mert eléggé meglepődtek a kettősünkön.

-          Hát ő ki? – nézett rám Junior, de én először Ryanhez fordultam.

-          Ő itt Junior, John fia, vagyis mondhatjuk rá, hogy a mostohatestvérem, ő pedig a haverja Dylan. – csak ez után fordultam a két meglepődött sráchoz – Fiúk, ő Ryan, a barátom San Franciscoból.  

Erre a végszóra ért be John is a szobába.

-          Srácok, nyomás felvenni valami ruhát, most hozzák be az ebédet!

Azok pedig szótlanul elindultak fel az emeletre, de persze ez a szótlanság csak nekünk szólt, amint felértek Junior szobájára rögtön elkezdhették tárgyalni az eseményeket. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez történt. A földszinten körbevezettem Ryant, majd leültünk az ebédlőben. John egy hatalmas szatyor kínai kaját tett az asztal közepére és mire kb. mindent kipakoltunk, Dylan és Angyalka is leszállt közénk, immár ruhában.

-          Jó étvágyat! – mondtam és elsőként vettem el egy dobozt két pálcikával, amiben olyan finom barna tészta volt.

-          Jó étvágyat. – ismételte mindenki és egy ideig síri csöndben ettünk, aztán Dylan szólalt meg elsőnek. Milyen meglepő…

-          És mióta ismeritek egymást? – már nyitottam is a szám, de ő Ryant nézte, aki nem volt szívbajos és magától is tudott válaszolni.

-          Három éve.

-          És mióta jártok?

-          Nem sokára lesz egy éve.

Majdnem el is felejtettem, hogy tavaly év elején jöttünk össze, még valamikor az első héten. Épp mentem a kémia labor fele, amikor belém ütközött és lelocsoltam egy kis vízzel, ami a kezemben tartott lombikban volt. Erre ő rám nézett és frászt kapott, mert látta a fehér köpenyt és a lombikot, amiből arra gondolt, hogy biztos valami savat locsoltam rá. Még mielőtt elkezdett volna pánikolni, megmondtam, hogy csak víz volt. Beletelt pár percbe, míg elhitte… Észre se vettem, hogy mennyire vigyorgok, miközben elgondolkodtam.

-          Min mosolyogsz? – nézett rám Junior.

-          Csak eszembe jutott egy vicces emlék.

-          Megosztod velünk? – kérdezte John. Talán megunták, hogy eddig csak Ryan és Dylan beszélt.

-          Most nem… - ráztam meg a fejem, majd lenéztem a tésztára és úgy csináltam, mint aki nagyon koncentrál rá, hogy a pálcikával tudjon enni.

Egy kis ideig megint elcsendesedett az asztal, aztán lassan mindenki be is fejezete az ebédet.

-          Éjszakára is maradsz Ryan? – John már elkezdett lepakolni az asztalról, így nem láttam az arcát, miközben ezt megkérdezte.

Nekem leesett az állam, de ahogy láttam, mindenki másnak is az asztalnál. Anya sosem engedte meg, hogy Ryan nálunk aludjon, vagy én náluk, de mint kiderült, azért John sem pontosan így gondolta a dolgokat.

-          Van 1-2 vendégszobánk, elférsz, ha gondolod. – ja, így már mindjárt más.

-          Sajnos nem maradhatok, mert holnap délelőtt már a sportorvosnál kell lennem. Ha itt aludnék nagyon korán kéne kelnem, hogy elérjem.

-          Értem, hát akkor majd legközelebb.

-          Ha nem maradhatsz, legalább körbevezetlek, rendben? – azért nem engedem el olyan gyorsan.

-          Persze. Köszönjük az ebédet.

-          Menjetek csak.

Azzal ott is hagytuk a konyhában pakoló Johnt és a két srácot, akik azóta is megkövülten ültek az asztal mellett. Megfogtam Ryan kezét és elindultunk fel a lépcsőn. Az első emeleten csak körbenéztünk, megmutattam a két vendégszobát, de John és anyám szobájának az ajtajára csak rámutattam. Aztán felmentünk a másodikra, ahol már csaj Junior szobája volt és az enyém. Szétnéztem a folyosón, pedig tudtam, hogy senki nem lehet itt, mert mindenkit magunk mögött hagytunk a konyhában, de csak ez után húztam magamhoz Ryant egy hosszú csókra, s tereltem be őt a szobámba.

                Ahogy kattan a zár nyelve, már nem én voltam, aki irányított. Ryan ezerszer erősebb nálam, de ezt még ilyenkor sem éreztette velem. Gyengéden és óvatosan bánt velem, de nem bántam, sőt imádtam a törődését. Beletúrt a hajamba és a kezét úgy rakta, hogy az én fejem ne nyomódjon az ajtónak, ahogy nekidöntött és lassan fél kézzel felemelt. Egy ideig csak álltunk és úgy ízleltük egymás ajkait, aztán az ágyamhoz sétált és óvatosan leült, engem pedig az ölébe húzott. Mindkét kezével egem simogatott, így nem volt nehéz dolgom, mikor hanyatt akartam dönteni. Lassan dőlt hátra én pedig közben a hasán tartottam a kezem. Mindig nagyon tetszett az érzés, ahogy az izmai a kezem alatt feszülnek meg. Lassan kezdett felengedni, már nem csak a pólómat simogatta, hanem rendesen le is simogatta rólam… Belemosolyogtam a csókba, aztán átkaroltam a nyakát, hogy megint felüljünk és most én is ki tudjam hámozni őt az ingéből. Lassan lecsúsztam az öléből a földre, ahogy minden egyes gombot lassan bújtattam ki és közben a fel-feltáruló minden négyzetcentiméter bőrét végig csókoltam.

                Bár sose volt megengedve, hogy együtt aludjunk bármelyikünknél is, ez nem jelenti azt, hogy nem is tettük meg. Mire jók a legjobb barátok, ha nem erre? Nekem Becky volt a leglelkesebb segítségem, amikor falazni kellett, Ryanek pedig Robb, bár ő kezdetben húzta a száját, de mikor neki is kellett 1-2 szívesség, belátta, hogy jó ez a barátság dolog. Így hát érthető, ha azt mondom, hogy már ismertem Ryan testének minden egyes milliméterét és azt is pontosan tudom, hogy mit kell tennem, ha fel akarom belőle szabadítani a férfit.

                Ledobtam a földre az ingét, és lassan visszacsúsztam az ölébe úgy, hogy közben nem értem hozzá. Ő már pontosan tudta, mit hogy akarok, ezért készségesen dőlt hanyatt előttem, így nem kellett egyszer sem hozzá érnem. Őt ugyan úgy kipróbálta ez a feladat, mint engem, mert mikor csak pár centi van köztünk, ténylegesen lehet érezni az elektromos feszültséget. Még nem történt köztünk szinte semmit, de már most kapkodva szedtük a levegőt. Nagyon lassan közelítettem az ajkaihoz, közben végig a szemébe néztem és mikor készültem végre elsöpörni a távolságot, becsuktam a szemem. Erre valaki kopog az ajtón.

-          Ezt nem hiszem el… - sóhajtottam bele szinte Ryan szájába, aztán megemeltem a hangom. – Ki az?

-          Junior.

-          Mit akarsz?

-          Apám küldött, hogy ellenőrizzem, öh, minden rendben van-e és hogy szóljak, anyukád 5 percen belül hazaér.

Dühösen morogtam magamban, miközben mindketten visszavettük a ruháinkat.

-          Kedvem lenne most azonnal hazaszökni veled… - mondtam ki hangosan is a fejemben járó gondolatot.

-          Tudod, hogy én nem bánnám. – vigyorgott az ajtóban és úgy nézett rám, ahogy első nap, mikor beleszerettem.

-          Hány percünk van még? – léptem közelebb hozzá.

-          Talán 4. – mondta halkan, talán megleptem.

-          Elég lesz...

Őt nem hagyom rossz emlékekkel távozni innen. Most én döntöttem őt neki az ajtónak egy csókkal, de miközben a szám az ő szájával játszott, addig a kezem kikapcsolta az övét, a nadrágja gombját és lehúztam a zipzárt is. Az ellenkezése már az előtt meghalt, hogy átgondolta volna. Nem szoktam ezt tenni, de az előbb átsuhant rajtam a pánik, hogy ha nem fogom meg itt és most, akkor nem valószínű, hogy még egyszer elkocsikázik hozzám, az meg szinte biztos, hogy nem fog az örökkévalóságig rám várni. Ha ma kilép ebből a házból és nem szeret jobban, mint ahogy idejött, akkor elvesztettem.

                Elindult a kezem be a farmerjába…

-          Laynie! – esküszöm, megölöm Juniort. – Megjött anyukád.

-          Remek. – morogtam dühösen, pedig erre igazán csak Ryannek lett volna oka.

Lenéztem magunkra, de Ryan szinte azonnal felemelte a fejem.

-          Nyugalom cicám. – vigyorgott, és már vágtam volna is vissza neki, pláne, mivel most a legkevésbé sem vagyok vicces hangulatomban, de az elnyíló számon hang már nem jött ki.

Kaptam egy rendes búcsúcsókot, hisz mások előtt már nem leszünk ilyen felszabadultak, majd megint rám vigyorgott és egy kacsintást is kaptam.

-          Szeretlek.

-          Én is. - nagyon jó taktikát választott, nem tudtam tovább mérgelődni.

Kinyitotta előttem az ajtót és kiléptem a folyosóra, ahol már nyoma sem volt Juniornak. Jól tette, hogy menekül, de még milyen jól! Kézen fogva másztunk le a földszintre, de csak az utolsó 1-2 lépcsőfokon jutott eszembe, hogy:

-          A tetőt meg sem mutattam!

Erre már Ryan sem tudott mit mondani, csak megrántotta a vállát és anyám pont ebben a pillanatban lépett ki a nappaliból.

-          Szia Ryan. – köszönt nem túl lelkesen.

Gondolom egyértelmű, hogy nem imádják egymást, de íme, még egy ok, hogy miért is szeressem egyre jobban Ryant.

-          Mész is? – kérdezte John anyám mögé lépve.

-          Igen, muszáj mennem, nem akarok mindenkit felverni azzal, hogy az éjszaka kellős közepén érek haza.

-          Jól van, örülök, hogy megismerhettelek.

-          Én is örülök és köszönöm az ebédmeghívást. – kezet is fogtak egymással, mint a rendes normális emberek, de anyám már csak egy biccentést kapott az „udvariasságból”.

Majdnem elnevettem magam anyám arcán, de kibírtam addig, míg Ryant kitereltem a bejárati ajtó elé. Ott már együtt kezdtünk el a hasunkat fogva röhögni.

                Elkísértem az autójáig, de közben nem felejtettem el a kulcsommal kinyitni a kaput. Az kocsi mellett megálltunk még néhány szóra.

-          Mikor láthatlak megint? – nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.

-          Hát, legközelebb maximum a hétvégén, mert hét elején dolgozom, aztán onnantól meg már suli van. De majd még beszélünk.

-          Persze. – bólintottak kissé szomorkásan.

San Franciscoban erre az lett volna a válasz, hogy még az éjjel, főleg ha sikerült felhergelnem, de ha nem, akkor is legkésőbb másnap találkoztunk volna, vagy az iskolában. De most mennie kell, magához húzott, szorosan megölelt, megcsókolt, aztán egy szó nélkül beült és elhajtott.

                Még pár percig kint álltam miután becsukódott az a kapu, de semmin nem járt az eszem, csak hagytam kikapcsolni egy kicsit az agyam. Aztán valahonnan a semmiből újra összeszedtem magam és bementem a házba, ahol most már ott állt mindenki. Anyám, John és Junior is. Anya nyitotta volna a száját, de megelőztem.

-          Ha nem akarod már a második nap bemutatni, hogy milyen, ha vitatkozunk, akkor most ne szólj hozzám. – annyira halkan mondtam, hogy csak ő hallja, aztán megfordultam és elindultam fel az emeletre.

Nem fogadta meg a tanácsom…

-          Laynie… - hátra fordultam, és nem láthattam ugye a saját arcom, de valahogy úgy nézhettem ki, mint egy sorozatgyilkos. – Holnap elutazunk egy napra Johnnal elintézni pár dolgot… Csak legyél rendes jó?

Bólintottam, nem jutott eszembe ennél több reakció erre, mivel másra számítottam. Szép volt anya, fejlődsz! Felvonultam a szobámba és elővettem a laptopom, hogy valamivel lefoglaljam magam. Felmentem MSN-re, ahol hatalmas szerencsémre megtaláltam Beckyt!

                Reggel arra ébredtem, hogy a laptop még mindig zúg a fejem alatt, mivelhogy azon aludtam el. A tálcán ott villogott az ablak Beck’s névvel. Rákattintottam és elolvastam az utolsó pár üzenetét.

-          „ És amíg anyádék elmennek, mit fogsz csinálni? Remélem a hazaszökést tervezed!
Mi van, elaludtál?
Elaludtál. Na, szép!
Légy jó, csak ne csinálj semmi hülyeséget holnap. Vagyis túl nagy hülyeséget. ;) Mindegy is, főleg ha én mondom. xD Puszi Szia Szeretünk.”

Gondolkodtam, hogy írjak-e erre választ, de aztán inkább későbbre halasztottam, mert a természet hívó szava erősebbnek bizonyult. Ha már a fürdőben jártam, le is zuhanyoztam, de mivel ruhát nem hoztam be, csak egy törülközőbe csavartam magam. Épp léptem volna ki a fürdőből, mikor annak az ajtaján kopogtatott valaki.

-          Laynie bent vagy? – hallottam meg Junior hangját.

-          Igen. – válaszoltam röviden. Mindkettőnk hangja bátortalan volt, az enyém talán inkább meglepett. Megköszörülte a torkát, majd folytatta.

-          Arra gondoltam, hogy elmehetnénk egy kicsit körülnézni a városba, ha van kedved. – ettől az egyszerű kérdéstől volt zavart a hangja. Hát majdnem elnevettem magam, de nem akartam megbántani azzal, hogy kiröhögöm.

Résnyire kinyitottam az ajtót, és csak oldalról kikukucskáltam rajta. Junior egészen messze, a szoba közepén állt, valószínűleg onnan is beszélt.

-          Persze, mikor indulunk? – mosolyogtam rá.

-          Hát, mondjuk amint felöltöztél. Beülünk valahova reggelizni, aztán várost nézünk.

-          Oké, jól hangzik. – bólintottam rá és tényleg jó ötletnek találtam.

Junior is bólintott, talán csak magának, vagy nem tudom, aztán hátat fordított és kiment a szobából. Aranyos srác, kedves, illedelmes, jó fej… Nekem mondjuk pont nem az esetem, de ő tényleg egy Angyalka. Elmosolyodtam. Jóba leszünk, azt hiszem.

                Kimentem a szekrényemhez és elővettem belőle egy fekete combközépig érő miniszoknyát és egy lila toppot. Felöltöztem, aztán felvettem az egyik kedvenc fekete balerina cipőm és a tegnap is hurcolászott övtáskám, amit azóta se pakoltam ki. Visszamentem a fürdőbe és a tükör előtt megfésülködtem, majd lófarokba fogtam fel a hajam és felkentem egy kevéske sminket. Késznek nyilvánítottam magam. Kikapcsoltam a gépet, hagy hűljön le, mert az egész éjszakás készenlét kicsit felforralta, ami nem biztos, hogy jót tesz egy laptopnak, bár ki tudja, nem értek hozzá.

                Becsuktam magam után az ajtót, és lementem a földszintre. Az egész ház kongott az ürességtől.

-          Junior! – kiáltottam, de nem jött válasz. 

Benéztem a konyhába, a nappaliba, kinéztem a hátsókertbe, de sehol nem találtam. Valaki dudált odakint, de nem figyeltem rá, míg már vagy harmadszorra meg nem ismételte. Kimentem a bejárati ajtó elé, ahol Junior ott integetett a nagy, fekete terepjáró volánja mögül. Visszanyúltam a kulcsomért, bezártam az ajtót és csak utána indultam el a kocsi felé. Kell nekem egy ilyen autó…

u.i.: bocsi, hogy nem voltak képek, ez most így jött ki. Előre szólok, teljesen rendszertelen mikor, mennyi kép van. Ja, és várom a komikat, a pozitívakat és a negatívakat is! <3U.