Folytatás

Sziasztok!

Hát, kicsit nagyobb "komment áradatra" számítottam, de a következő fejezetet nem a csalódottságom miatt késleltetem. Elkezdődött az egyetem, csak hát a gyökér gólyáknak feltétlen routerezni kell és ezzel szétvágták a koli nethálózatát, így nincs net az egyik szinten már két hete... :/ A netszobából tudok most nektek írni, de itt meg nincs office a gépeken (nem tudom, miért...) de nem is szedhetem le, szóval fejezetet innen se tudok felrakni, pedig higgyétek el, megpróbáltam. Amint lesz net, hozom a 31. részt! 

Puszi, addig is, várom még az elmaradt komikat az előzőhöz. 

Chapter 30

Sziasztok!

Bocsánat a késlekedésért de sűrű volt a program... :D Most végre a saját gépemnél ülök, ami nektek ugyan nem jelent semmit, de nekem egyszerűbbé teszi a fejezet feltöltését. Nem is húzom az időt, itt a kövi, a kerek 30. fejezet. 
Jó olvasást és köszönöm szépen a komikat lányok! Remélem ez a rész is elnyeri a tetszésetek! (Ja, ez mellesleg még az előzőnél is hosszabb rész. ;))

Egy ideig még ültem és gondolkodtam, de csak addig, míg rá nem jöttem, mennyire szánni való az, ahogy viselkedem. Nem szabad Ryan miatt búslakodnom, egyszerűen nem ér annyit a dolog. Behallatszódott a nyitott ablakon a hangos zene, a beszélgetés és a sok nevetés. Ott lenne a helyem. El is löktem magam az ágytól és visszamentem a szórakozó tömegbe. A táncos lányok nagyon feldobták a gimis fiúk buliját, annál kevésbé a lányokét, viszont a lányokról csak az jutott eszembe, hogy sehol nem láttam eddig Sophiet. Lehet, hogy ő is kimaradt a meghívásból? Micsoda pech… Ezen könnyű volt elkezdeni mosolyogni és innen már egyszerűbb is volt beleolvadni a vidám sokaságba. Szereztem magamnak egy pohárral valami alkoholos üdítőből és leültem az egyik nyugágyra, amit egy bokor mellé húztunk félre még a készülődéskor. Innen tökéletesen beláttam az egész kertet, ami most úgy festett, mint bármelyik filmben egy tipikus medencés party. Sokan táncoltak a medence körül, de már nem egy ember ugrott fejest a vízbe is. Ahogy elnéztem, sokan gondoltak fürdőruhára, de voltak olyanok is, akik nem zavartatták magukat és ruhástól vetették be magukat a többiek közé.

                Egyszer táncoltam Juniorral, mert hát ő a szülinapos és így tudtunk még néhány szót is váltani.

-          Nagyon köszönöm az ajándékokat. Gondolom a te kezed is benne volt mindenben.

-          Nincs mit. Boldog szülinapot még egyszer! – adtam Juniornak egy nagy puszit, aztán elengedtem, hagy menjen ünnepelni.

A nyugágyam sajnos addigra már elfoglalták, így más helyet kellett magamnak találnom. Fogtam még egy pohár valamit, amiről kiderült, hogy narancslé és vodka keveréke és leültem a terasz lépcsőjére. Kedvem támadt rágyújtani, de nálam nem volt cigi, csak öngyújtó, viszont hamar találtam olyan srácokat, akik füstöt árasztottak magukból és le is húztam őket gyorsan két szálra.

                A lépcsőn ültem, ittam és cigiztem, mikor megláttam, hogy Dylan nagyon keres valamit. Amikor megtalált a tekintetével, rájöttem, hogy nem valamit, hanem valakit; engem. Rögtön el is indult felém, hogy leüljön mellém a lépcsőre és ő is rágyújtson egy cigire. De nem ám a sajátjára! Csak lazán odanyúlt a fülem mögé tett másik szálért és mielőtt észbe kaphattam volna, már meg is gyújtotta.

-          Na! Pedig ha tudnád mennyit szenvedtem, míg szereztem! – jó, kb egy szavamba se került, de jól esett túlozni.

-          És nem érdemlem meg, ezért a jó buliért?

-          Hát jó…

-          Van rá reményem, hogy velem is táncolj ma?

-          A remény hal meg utoljára. – viccelődtem, pedig igazából tényleg nem tudtam, jó ötlet-e, főleg azok után, ami egy hete történt…

Még most is tiszta libabőr lett a karom, ha arra gondoltam, hogyan vette át felettem az irányítást Dylan. Felálltam a lépcsőről és azzal az indokkal, hogy a mosdóba megyek, bementem a házba. Le kellett mosnom egy kis hideg vízzel az arcomat. Valahogy tényleg nem volt kedvem szórakozni, pedig ez Junior szülinapja… Egy ideig néztem magamat a tükörben, aztán erőt vettem magamon és végül mégis visszamentem. Próbáltam magamat jól érezni, sőt még Dylannel is táncoltam egyet, de csak nagyon óvatosan. Aztán valahogy megint félre keveredtem és kihasználva az alkalmat, fel is szívódtam egy kicsit. A ház előtti kis kertbe sétáltam át, ahol volt egy szépen gondozott sziklakert meg egy pad, ahol kényelembe helyezhettem magam.

                Lassan kezdtek elszivárogni az emberek, míg végül arra lettem figyelmes, hogy a zene elhalkult, s végül teljesen meg is szűnt. Az égen már látszott, hogy nem kell sok a hajnalhoz és épp álltam volna fel, hogy elmenjek aludni, amikor nyílt a hátsó kerthez vezető kapu és Dylan lépett ki rajta.

-          Végre megvagy! – úgy hallatszott, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. – Egész este alig láttalak. Van valami baj?

-          Nem, semmi, semmi.

-          Áruld el, jobb lesz… Vagy Shane miatt vagy elkenődve?

-          Azért is.

-          És még?

-          Hagyjuk. – persze Dylannel beszéltem, esélyem sem volt, hogy ennyiben hagyja a dolgot.

-          Áh, megvan, az a baj, hogy még nem táncoltál ma velem eleget! – azzal el is kapta a karom, felhúzott a padról és közel húzva magához lépkedni kezdett velem.

Meglepett, de nem csak a tett, hanem az érzés is… Azt hiszem, még sosem öleltem magamhoz igazán őt; eddig a pillanatig. A vállába fúrtam az arcom és mélyen beszívtam magamba az illatát. Ez volt az a pillanat, ami mindent megváltoztatott, ebben a pillanatban ízleltem meg először, milyen lenne Dylannel lenni, ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy e nélkül képtelen leszek tovább élni.

                Hirtelen löktem el magamtól Dylant és szaladtam el, vissza a hátsó kertbe. Gyerekes és hülye cselekedet volt, de ez az új, tudatosult gondolat túlságosan súlyos volt. Nem figyeltem rá, merre visznek a lábaim, így történhetett meg, hogy egy pillanat alatt tűnt el a talaj alólam és estem bele a hűvös vizű medencébe. Úgy érzetem, egy másik világba kerültem és olyan kellemes érzés volt, hogy nem is akartam többet felmenni.

/Dylan/                              

               

                Egész este, ahányszor csak megtalálta a szemem Layniet, Shane szavai visszhangoztak a fülemben. „Vigyázz rá nagyon, már a tiéd…” Ezt képtelenség volt félreérteni, de tudtam, Laynie nem lesz az enyém, hacsak ő nem akarja. Viszont elhatároztam, hogy segíteni fogok neki, csak azt nem vettem számításba, hogy egész este alig fogom háromszor látni és amikor végre kettesben maradhatnánk ő elszalad. De most nem hagytam eltűnni. Utána mentem és még láttam, ahogy a vizes kövön megcsúszik… Lepergett előttem minden lehetőség, hogy itt esik hanyatt miattam és széttöri a fejét, meghal, lebénul, mit tudom én, de hála az égnek, a víz felé zuhant. Azért még nem nyugodtam meg, főleg, mikor pár másodpercen belül sem bukkant fel Laynie feje a felszínen. Nem volt időm gondolkodni, azonnal a vízbe ugrottam és ahogy a kezem rátalált Laynie derekára felhúztam magammal a felszínre.

/Laynie/

                Mikor újra hűvös levegő töltötte meg a tüdőm, az fájt… Jól esett és fájt egyszerre, de nem fájt annyira, mint Dylan tekintete. Egymással szemben lebegtünk a vízben, miközben ő még mindig féltve szorította a derekam.

-          Jól vagy? – kérdezte rögtön, ahogy találkozott a tekintetünk. – Ne fuss el többet. Ígérem, ha ehhez az kell, hogy soha ne menjek közelebb hozzád két méternél akkor megteszem. Soha…

Nem akartam hallani amit mond, mert a lemondó, szomorú tekinteténél, már csak a szavai fájtak jobban. Nem hagyhattam, hogy végig mondja, és egy pillanatnyi mérlegelés után döntöttem. Közelebb löktem magam hozzá a vízben, annyira, hogy az orrunk is összeérjen… Belé fojtottam a szót, de a szeme még nem úgy csillogott, ahogy látni akartam. Meg akartam csókolni, de mi lesz azután? Én is csak egy alkalmat kérek majd, mint ő? Csak kihasználom? Vagy megkockáztatom, hogy működne-e egy kapcsolat? És ha nem? És ha igen? Túl sok volt a gondolat, így félretettem mindet és csak a szívemre hallgatva, ez alkalommal én csókoltam meg őt.

/Dylan/

                Azt hittem, minden átfutott az agyamban az elmúlt másodpercekben, de arra nem gondoltam, hogy miután én épp felajánlom, hogy örökre békén hagyom, ő így fog reagálni. Váratlanul ért a csók, de nem vagyok hülye, rögtön visszacsókoltam. Nem tudtam, hogyan jött, miért és meddig tart majd, ezért ki kellett használnom minden egyes pillanatát. Sosem esett még ennyire jól semmi, mint az engem simogató ajkai. Rettentő finom volt, de nem ám a szó fizikai értelmében… Nem. Heves volt tele érzelmekkel, amiket eddig csak reméltem, de nem sejtettem. Mindenét odaadta, az egész szívét kiöntötte, már az enyém volt minden bánata, gondja, öröme és vágya.

                Nem sokáig tudtam magamat türtőztetni, de ki tudná a helyemben? Elúsztam a medence széléig, majd annak a falának szorítottam őt a testemmel. Még sosem, még az előbb a kertben sem voltunk egymáshoz ennyire közel. A mellkasa az enyémnek nyomódott és éreztem, ahogy a levegőt kapkodja, még azt is, ahogy a szíve versenyt fut az enyémmel. Féltem, hogy eltol majd magától, de nem tette, inkább közelebb húzott, ha ez lehetséges. Épp csak elhittem, hogy ez tényleg megtörténik, mikor Laynie még többet akart; felhúzta a lábát és átkulcsolta velük a derekam…

                Még sosem őrjített meg így senki. Már nem éreztem a gyomromban az izgatottság miatti görcsöt, csak a nadrágomban növekvő feszültséget. Megijedtem, hogy majd ez magához téríti és véget ér az álom, de nem. Pedig biztosan érezte, hisz én is éreztem őt, ott lent, de nem hogy nem húzódott el, még inkább meg akart bolondítani. Elhúzta a kezét a vállamról, de csak hogy megkereshesse a pólóm alját és azt megfogva lehúzhassa rólam. Azt hiszem ez után már semmilyen lehetséges következménnyel nem foglalkoztam. Én is megkerestem a már amúgy is felcsúszott ruháját, egy mozdulattal áthúztam a fején és valahova elhajítottam a vízbe, hogy a kezem szabaddá váljon és végre gondtalanul felfedezhessem a testét.

                Nem bírtam ki. Elhúztam a számat az övétől, hogy új bőrt ízlelhessek. Végig csókoltam a nyakát, mire Laynie száját hatalmas sóhajok hagyták el. Igazi zene füleimnek. Tovább csókoltam, míg az ujjai a hajamba túrtak, de mikor lejjebb vándoroltam volna a számmal, könnyedén elhúzta a fejem magától.

-          Dylan… Dylan, várj. Állj meg egy kicsit. – mondta alig hallhatóan.

Tudtam, hogy egyszer túl messzire megyek majd, de nem számít, így is sokkal többet kaptam, mint reméltem és mindenféleképp megérte, még ha többet ilyen nem is lesz.

-          Sajnálom, – kezdtem bele, pedig valójában nem sajnáltam, egy kicsit sem.

-          Ssshh… - sissegett le és felemelte a fejem, hogy ne a vizet nézzem, hanem a szemét. – Én tehetek róla, én is ugyan úgy akartam, mint te. Szükségem volt rá.

-          Csak úgy, mint nekem. – válaszoltam megkönnyebbültem.

Tennem kellett egy próbát, egy rövid, óvatos csókot adtam neki. Viszonozta és a következőt és az azutánit is…

-          Dylan… Kérlek, ne feszítsük tovább a húrt ma.

Elengedtem és hátrébb úsztam.

-          Igazad van. Más lánynál nem törődnék ezzel, de… Ez nekem új. – ismertem be.

-          Ahogy nekem is. – mondta ő is, bár nem vagyok benne biztos, hogy ugyan arra értettük-e.

Menni készült, de kellett még valamit mondanom és akartam még egy pár pillanatot vele…

-          Nem tettünk semmi rosszat. Juniornak sem mondom el, ígérem és bűntudatod se legyen; amit Ryan nem tud, az nem fáj neki.

-          Ryannel vége. – mondta csak úgy mellékesen, mire én lenyeltem a medence fél vízkészletét.

-          Mióta?

-          Hivatalosan pár órája, de egyébként elég régóta. – azzal kimászott a medencéből és bement a házba.

Lebuktam a víz alá pár percre, hogy magamhoz térjek, de már lassan a nap is felkelt, mire én is kimásztam a medencéből. Összeszedtem a ruháinkat is és kiterítettem azokat a mosókonyhába, csak azután másztam fel az emeletre. Megálltam Laynie ajtaja előtt és hallgatóztam egy pillanatig, de nem hallottam semmit. Nagy volt a kísértés, hogy benézzek-e hozzá, de a benézésből bemenés, a bemenésből pedig bármi lehetett volna. Végül inkább a saját szobámba tértem be, hogy megpróbálkozzak egy kis alvással.

/Laynie/

                Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem… Dél körül hallottam, hogy kezd ébredezni a ház, ezért akkor lefürödtem, felöltöztem, majd úgy csinálva, mint aki rohadt kipihent, lementem az udvarra segíteni eltűntetni a romokat. Bár Junior volt az ünnepelt, mégis segített nekünk a takarításban, csak úgy, mint Ann és Sandra is. Kicsivel később feltűnt a két jómadár, Mark és Chad is, hogy beszálljon a piszkos munkába. Végül délután fél négyre lettünk kész. Az eredmény egy tiszta udvar volt, mintha mi sem történt volna és négy nagy teli szemeteszsák a kapu előtt. Nem volt más hátra, mint hogy mindenki szedje a saját holmiját és valahogy hazakeveredjen. Együtt vonult be a hős csapat a házba és mint egy végszóra, ekkor állított be Dylan apja, Chris is…

-          Sziasztok. – köszönt, mire páran bátortalanul viszonozták a gesztust – Látom egyben maradt a ház. Örülök. Nem volt semmi gond?

-          Nem. – mondta mindenki egyszerre, bár legszívesebben elkezdtem volna, kifejteni, hogy „igen is van gond te hülye köcsög, hogy mersz bárkire is kezet emelni…”.

-          Akkor jó. – bólintott, miközben végig Dylant és engem méregetett.  

Nem tudom, mennyire látszódhatott ez kívülről, de volt változás a kettőnk közti légtérben. Takarítás közben is össze-összeakadt a tekintetünk, vagy ért a bőrünk és most is egymás mellett álltunk, csak egy kis réteg, vibráló levegő választott szét minket.

-          Dylan, beszélhetnénk? – kérdezte Chris, mire én rezzentem össze.

De Dylan ujjai azonnal megtalálták a kézfejem…

-          Nyugi. – súgta alig érthetően, majd kilépett a kis csoportunkból és elvonult az apjával.

Nagyon kíváncsi lettem volna, mi a téma, ugyanúgy, mint ahogy a többiek körülöttünk, de végül közös egyetértésben mindenki elment a saját holmiját rendezni, mondván magánügy, bármiről is van szó.

                A „szobámban” összeszedtem a hip-hop-os ruhám, amit megtarthattam emlékbe, és belebújtam abba a szerelésbe, amibe ide jöttem még tegnap délután. Szépen beágyaztam és kinyitottam az ablakot, hogy engedjek be egy kis friss levegőt. Épp a város képét tanulmányoztam, mikor hallottam, hogy nyílik, majd csukódik az ajtóm. Nagy volt a kísértés, hogy megforduljak, hisz bárki, még Chris is bejöhetett volna a szobába, de úgy éreztem, nem ő lesz az, hanem Dylan. Nem tévedtem. Hallottam a közeledő lépteit, majd megéreztem az illatát. Ekkor már biztosan tudtam, hogy ő az.

-          Visszahoztam a ruhád. – hallottam, ahogy suhog az anyag majd az ágyhoz ér. – Beszélhetnénk ma valamikor később? – ezt a mondatot már éreztem is, a kilélegzett levegő megmozgatta a hajszálaim.

-          Mikor?

-          Hét körül.

-          Hol?

-          Érted megyek.

-          Hová megyünk?

-          Majd meglátod.

-          Mit akart az apád?

-          Még egyszer elmondta, hogy milyen következményekkel jár, ha jártatom a szám.

-          Mik a következmények?

-          Majd este elmondom.

-          Biztos el akarod mondani?

-          Biztos. – majd hátulról adott egy puszit a fejemre és távozott.

Csak miután kiment, vettem észre, hogy majdnem egész idő alatt, alig vettem levegőt. Becsuktam az ablakot, majd fogtam a táskámat és elindultam le a földszintre. A lépcsőn összefutottam a még mindig kómás fejű Annievel.

-          Na, megérte maradni a bulira?

-          Meg. – mosolyodott el azért – Csak ezt a fejfájást nem hiányoltam.

-          Ma mész vissza a sulidba?

-          Igen, hétkor indulunk apámmal. – pont, amikor Dylan értem akar jönni…

-          És mikor jössz legközelebb?

-          Azt sosem lehet tudni, de a téli szünetben biztos!

-          Akkor majd biztos találkozunk még. – azzal megöleltük egymást.

A földszinten épp akkor távozott Chad és Mark, akiknek már csak inteni volt időm, mielőtt kiléptek az ajtón.

Sandrára és Juniorra vártam az előszobába, mikor besétált a konyhából a nappaliba Chris.  Rettentő irritáló volt, ahogy hangosan ropogtatta az almát és közben undorítóan vigyorgott rám, az meg csak még jobban idegesített, hogy napszemüveget viselt, így nem láthattam a tekintetét. Hirtelen azon kezdtem gondolkodni, melyiket tudom kevésbé elviselni, őt vagy Adamet…

                Szerencsére Sandra, Junior és Dylan is leért időközben az emeletről. Végre indulhattunk. Sandra és Dylan nem búcsúzkodtak nagyon, a két fiú rendesen megveregette egymás vállát, aztán Dylan tőlem is el akart köszönni. Vártam, hogy ez miként is fog zajlani, de szerencsére csak két puszit kaptam, az arcom egy-egy oldalára. Úgy tűnt ezzel senkinek nem volt baja, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről. De ahogy Dylan megfordult és hátra lépett, megláttam mögötte Anniet, akinek az arckifejezése azt sugallta, sejt valamit. Én pedig elkezdtem imádkozni, hogy el ne járjon a szája az úton, mikor az apja viszi vissza az iskolába. Nem tudom, hogy a beszédnek milyen következményei vannak Chrisnél, de valószínű, hogy az, ami este törtét Dylan és köztem, annak súlyosabbak…

                Végül csak elindultunk. Először hazavittük Sandrát, aki azzal szállt ki, hogy majd még hív és kacsintott. Hát, gondoltam már csak ez hiányzott, de tévedtem, mert hazafele még Junior is elkezdett kérdezősködni.

-          És te jól szórakoztál?

-          Persze.

-          Pedig alig láttalak.

-          Igazából nem vettem részt nagyon a buliban, nem volt hozzá sok kedvem. Sajnálom.

-          Megértem, biztos aggódsz Shane miatt. – ez is igaz, hisz folyton-folyvást a fejemben volt ő is, csak nem akkora fajsúllyal, mint azt mindenki hiszi.

Kicsit el is szégyelltem magam, hogy Shane a világ másik felé van, harcol, az életét kockáztatja és én még csak szinte nem is aggódom érte. Valahogy az volt az érzésem, hogy vele minden rendben van és lesz is, mert az igazi veszélyek ebben a városban ólálkodnak…

                Késő délutánra nagyon lehűlt a levegő, így hét órára olyan ruhába öltöztem, hogy lehetőleg ne fázzak meg. Egy csíkos hosszú ujjút, egy farmert és egy bakancsot vettem fel. A hajam annyira össze-vissza állt a tegnapi fürdőzés után, hogy fel sem merült bennem, hogy kezdjek vele valamit. Ebből a szénakazalból hajat varázsolni minimum egy nap. Hét óra után nem sokkal csörgött is a telefonom én pedig feltűnés nélkül távoztam, csupán az ajtómon hagytam egy tapadós cetlit, hogy elmentem, majd jövök.

                A kaputól nem messze állt, duruzsoló motorral a fekete musztáng. Nem haboztam sokáig, be is ültem az anyósülésre.

-          Szia. – mosolyogtam rá kicsit bizonytalanul… Fogalmam sem volt, hogy kéne viselkedni. – Hová megyünk? – próbáltam megtudni megint az úti célt, de hiába.

-          Tartok neked egy mesedélutánt.

-          És ehhez miért kell elmenni valahova?

-          Olyan helyre megyünk, ami szerepel a történetben. Mellesleg jobb, ha távol vagyunk minden más embertől, mikor hallgatod…

Egy kukkot nem értettem az egészből, de bíztam már annyira Dylanben, hogy ne faggatózzak tovább. Vagy húsz percet kocsikáztunk, mire befordultunk egy teljesen elhagyatott gyár telepre, vagy raktárba… Nem is tudom pontosan mi lehetett, mert a romokon kívül, csak 1-2 olyan épület maradt állva, ami lehetett volna bármi.

-          Itt vagyunk. Gyere. – szállt ki Dylan én pedig követtem a példáját.

Egyenesen besétált az egyik olyan építmény felé, aminek még megvolt mind a négy fala és egy kis részen a teteje is. Azt hittem, csak körülsétáljuk, de nem, ő megkereste rajta az egykori ajtó helyét és bement.

-          Gyere, nem fog senki sem bántani.

-          Nem félek. – kamuztam egy kicsit, de bármi is volt bennem, legyőztem és bementem.

Dylan már a földön ült és rajtam vigyorgott, ahogy épp átbotorkáltam egy csomó törmelék felett. Most néztem csak, hogy rajta is hasonló bakancs van, mint rajtam, csak ő nem fázik úgy, mint én, mert csak egy pólót visel, ráadásul most a földön ül…

-          Szóval, mi ez a hely?

-          Hosszú történet lesz és szeretném, ha végighallgatnád elejétől a végéig, bármit is mondok.

-          Rendben.

-          Hidd el, nem lesz egyszerű… Nekem se elmondani, neked se végighallgatni.

-          Akkor miért mondod el? – felállt és közelebb lépett.

-          Mert tudnod kell. Esélyünk sincs tovább lépni, ha nem tudsz mindent. De előre szólok, béna mesemondó vagyok, pláne, hogy most fogom először hangosan is kimondani, mik történtek velem és a családommal, többek között ezen a helyen.

Rögtön felkaptam a fejem, de csendbe maradtam és bólintottam, hogy figyelek, kezdheti.

-          Ha lehet, majd ne kérdezz bele, a végére megmagyarázok mindent.

Megint bólintottam, majd az egyik falnak dőltem és vártam a történetet.

-          Az egész anyámmal és apámmal kezdődik. Anyám nem csak hogy nagyon szép nő volt, de rettentő okos és bátor is. Nyomozó volt a Los Angelesi rendőrségen, ott is az egyik legjobb. Egyszer, megbízták egy razzia lebonyolításával. Egy raktártelepre kellett behatolniuk, de rosszul sült el az akció. A fülessel ellentétben nem drog, hanem fegyvercsempészeken ütöttek rajta és azok sokkal jobban fel voltak szerelve, mint a rendőrök. Sokan otthagyták a fogukat és anyámat is meglőtték. Az életét nem más mentette meg, mint az apám.

-          Ő is rendőr volt? – csúszott ki a számon a kérdés, de Dylan nem haragudott meg. Csak vett egy nagy levegőt, lehunyta a szemét, aztán válaszolt.

-          Nem. Fegyvercsempész.

Nem tudtam mit reagálni. Tényleg nem. Csak pislogtam és megpróbáltam felfogni mit is jelent ez. Végül is, legalább volt alapja a távolságtartásomnak vele szembe.

                Mikor Dylan látta, hogy nem szaladok világgá, folytatta.

-          Nagyon nehéz helyzetbe kerültek a szüleim, mert egymásba szerettek, miközben mindkettejüknek nem csak hogy kötelessége volt a másikat megölni, de az életük is gyakran ezen múlt. Egy ideig titokban találkozgattak, míg nem anyám teherbe nem esett Adammel. Akkor mindketten felhagytak egy időre a munkájukkal és elköltöztek, de miután megszülettem én is és Annie is, mindkettejüknek hiányozni kezdett a régi életük. Apám titokban megint fegyverekkel kezdett foglalkozni. Anyámból pedig sosem tűnt el a zsaruság. Gyanakodott, majd egy nap követte az apámat. Ide. Csak hogy arra senki nem gondolt, hogy rendőrök jönnek majd és kialakul egy tűzpárbaj. Egy ideig még próbáltak menekülni mindketten, de egyszer elszakadtak egymástól. Akkor robbant fel egy nagy adag robbanószer. Apám túlélte. Anyám nem.

Nem tudom, mikor kezdtek el könnybe lábadni a szemeim, de mikor pislogtam egyet éreztem a langyos cseppeket az arcomon.

-          Azóta apám nevel minket. És most jön az a rész, amitől apám tartott. Ő a mai napig fegyverekkel kereskedik. Az ő csapatának volt a tagja Adam is, csak külön váltak, mikor apám rájött, hogy Adam nem csak fegyverekkel, de droggal is üzletel.

Nem akartam feltenni a kérdést, tényleg nem, de kicsúszott a számon.

-          És te? – úgy tűnik számított rá.

-          Én nem foglalkozom egyikkel sem, bár apám azt tervezi, hogy amint befejezem az iskolát, kényszerít rá, hogy beszálljak az üzletébe. Nem hiába tanított meg minket mindenre. Lőni is mindenki tud a családba, kivéve Annie. Annie nagyon keveset tud a dolgokról. Őt meg akarja óvni apánk, anyánk helyett, hisz úgy hasonlít rá. Persze neki is tudnia kell dolgokat, hisz egész életünkben úgy nőttünk fel, hogy bármikor jöhet a rendőrség, vagy egy ellenséges „banda”…

Képtelenség volt erre bármit is reagálni. A földet néztem, amin megragadták a figyelmem a vörös foltok… Ezek szerint vér.

-          Nem mondasz semmit? – kérdezte Dylan.

-          Nem igazán tudok… Miért félt apád attól, hogy én ezt megtudom?

-          Mert senki sem tudja. És innentől kezdve, bármikor foghatod magad, elmehetsz egy rendőrségre és feladhatsz minket.

-          Értem.

-          Én pedig féltem attól, hogy bevonjalak ebbe az egész őrületbe.

-          Hogy érted?

-          Féltem, hogy ahogy megtudod az igazságot, majd világgá futsz. De attól is félek, hogy mi van, ha maradsz… Mert ha így is kitartasz mellettem, akkor viszont belekerülsz ebbe az egész bűnös bagázsba. Bármikor végezheted úgy, mint az anyám. És akár részt veszek az üzletben, akár nem, apám egyik gyenge pontja én vagyok, az én egyik gyenge pontom, pedig te vagy. Ha ezt megtudják az ellenségeink, ki akarják majd használni. Ezért is élünk ennyire külön életet apám, Adam, én és Annie.

Kicsit csend lett, egyikünk sem mondott többet. Sok mindent megmagyarázott az, amit megtudtam és teljesen megértettem az indoklást a végén is. Jól estek Dylan szavai a gyenge pontokról, és bármennyire is láttam az igazságot az érvelésben, a helyesnek tűnő elfutás gondolata fel sem merült bennem.

                Nincs jó döntés, hiába gondolkodunk rajta. Dylan megbízott bennem annyira és úgy tűnik, szeret annyira, hogy mindent kitálaljon. Közelebb lépem hozzá egy lépést… Shane, Becky… Ki fognak nyírni.

-          Még jó, hogy tudok lőni. – ennél több nem jutott eszembe, ezért hát lábujjhegyre álltam, átfontam a karom a nyakán és megcsókoltam őt. 

Chapter 29

Sziasztok!

Köszi lányok megint a kommenteket, ezt a fejezetet, így főleg nektek ajánlom.

Jó olvasást, pusszi nektek! 




/Dylan/

A telefonom csörgésére ébredtem… Éreztem a rezgését a combom alatt, ahogy a zsebemben, a földhöz szorítva kopogtatja azt, és így még a parketta révén a fejemben is tisztán lüktetett. A hátamra fordultam, elővettem és vaktában felvettem.
- Igen? – rémesen hangzottam.
- Bocsi, felkeltettelek? – hallottam meg Layniet a vonal túlsó végén.
- Nem… - nyögtem egyet, ahogy megpróbáltam felülni. Megszédültem.
- Minden rendben van?
- Ahaa. – nem tűntem túl meggyőzőnek.
- 10 perc és ott vagyok. – azzal le is tette.
Az alatt a tíz perc alatt, addig jutottam el, hogy fel sikerült állnom és át tudtam sétálni a nappaliba, ahol Annie a kanapéba fúrt arccal álomba sírta magát. Betakartam egy pokróccal, majd a konyhába indultam egy adag jégért, hogy be tudjam borogatni vele a fejem. De mielőtt egy lépést tehettem volna, megszólalt a kapucsengő. Tényleg idejött… Kinyitottam a kaput, majd a bejárati ajtót is kitártam, hogy magától értetődő legyen: „gyere be”. Épp a hűtőig értem el, mikor meghallottam a lépteket, majd felkapcsolódott a villany a konyhában.
- Áu. – ennyit tudtam mondani, míg kiégette a retinám a fény.
- Jézusom, veled meg mi történt?
Először megéreztem a kezeit az arcomon, aztán már őt magát is megláttam. Egy erősebb kéz lenyomott egy székre, míg Laynie kicsivel gyorsabban, mint én tudtam volna, összetört egy csomó jeget és az arcomra tette.
- Sssz… - szisszentem fel a jég hideg érintésére.
- Nyisd ki a szemed. – ezt Shane mondta és mikor kinyitotta a szemem, ki is világította egy kis elemlámpával.
- Ezt miért? – aztán a másik szememmel is megcsinálta.
- Szerintem nincs agyrázkódása, csak egyszerűen kába.
- Hol tartjátok a fájdalomcsillapítót?
- Földszinti fürdő. – egyre összeszedettebbnek tűntek a gondolataim és a szavaim is, és miután Laynie belém erőszakolt három pirulát megy egy pohár vizet, határozottan jobban éreztem magam.
Nem faggattak, míg el nem olvadt az összes jég és eléggé el nem zsibbasztotta a fejem, de miután ez is megtörtént és a gyógyszer is hatni kezdett, jöhetett a kínzás, amit személyesen Laynie vezetett. Egy fülpiszkálóra tett fertőtlenítőt és belenyomta a fejembe. Ezek szerint nyílt sebem van, remek. Kettő is.
- Na szóval, hogy is történt? – körülnéztem és épp láttam, ahogy Shane az ölébe veszi Anniet és elindul fel vele az emeletre.
- Harmadik ajtó jobbra. – Shane bólintott és ment tovább, fel a lépcsőn.
- Dylan. – fordította maga felé a fejem Laynie. – Ugye nem apád volt? – nem kellett válaszolnom, valahogy kiolvasta a szememből a „de” szócskát.


/Laynie/

Ha Shane nem akarja megköszönni Dylannek a lőterem tippet, akkor sosem hívom fel és tudom meg, hogy mi történt vele. Amikor felvette a telefont, rögtön tudtam, hogy valami baj van és Shanere csak rá kellett néznem, hogy tudja, indulunk. Gyorsan vezetett és most nem csak azért, mert egyébként is szeret száguldozni. Reméltem, hogy nincs akkora baj, hogy ne tudjon minket beengedni, és nagy kő esett le a szívemről, mikor kinyílt a kapu. A sötét ház teljesen élettelennek tűnt és a nyitott ajtóval olyan volt, mint amit kiraboltak.
Dylant a konyhába találtuk, és ahogy megláttam rögtön kikészültem. Nagyon csúnyán be volt lilulva az egyik szeme környéke, és a bőr is fel volt repedve két helyen. Az egész jobb arca meg volt egy picit dagadva. Kezembe vettem az irányítást, bár igazából Shane volt az, aki tudta mit csinál, hisz ő tanult elsősegélynyújtást. Jeget tettünk Dylan fejére, majd Shane „megvizsgálta” a fejét és szerencsére arra jutott, nincs komolyabb gond. Azért szereztem egy doboz fájdalomcsillapítót, fertőtlenítőt és ragtapaszt, és miután Shane átkísérte Dylant a nappaliba. Akkor láttuk meg Anniet is, aki a kanapén aludt, sírástól kipirult arccal és megduzzadt szemmel. Mi a fene történt itt? Csak egy valamire tudtam gondolni.
- Ugye nem apád volt? – és azonnal láttam, hogy de. – Összevesztetek? – bólintás. – Miattam?
- Is. – végre mondott valamit, bár legszívesebben lehet azt hallottam volna, hogy nem. – Van valami, amit el akarok majd mondani neked, de ő nem akarja.
- Akkor ne mondd el.
- De fontos, hogy tudd…
- Akkor majd elmondod később, hetek, vagy hónapok múlva.
- Nincs annyi időm.
- Mi?
Ekkor ért vissza Shane az emeletről.
- Befektettem az ágyába és betakartam.
- Köszönöm. – mondta tényleg hálás hangon Dylan.
- Jobban vagy? – nézte meg közelebbről a fejét Shane. A sebet lefertőtlenítettem és
ragtapasszal leragasztottam.
- Sokkal.
- Laynie, lassan mennünk kell. – nézett rám Shane és
sajnos igaza volt, elég későre járt és anyám már így is
húzta a száját mikor elrohantunk.
- Biztos megleszel? – néztem még egyszer Dylanre és
már sokkal tisztább volt a tekintete.
- Persze, tényleg jól vagyok, már nem is érzem.
Hogy bizonyítsa, ki is kísért minket a ház elé és tényleg egész stabilan ment.
- Oké, de azért hívj bármikor, ha valami gond van.
- Jó-jó. Na, menjetek, mielőtt még nagyobb bajba
keveredtek otthon miattam. – most már mosolyogni is
képes volt.
Shane már el is indult a vezető ülés felé, de még mielőtt én léphettem volna egyet, Dylan hátulról szorosan magához ölelt. Csak egy pillanatig tartott, de többet jelentett bármilyen más köszönömnél.
- Holnap találkozunk. – intett még egy utolsót, mikor
kihajtottunk a kapun.
- Mi történt vele? – kérdezte Shane végül. Tudtam, hogy őt is nagyon izgatja ez a kérdés.
- Nem tudom pontosan, csak azt, hogy az apja volt.
- És van valami köze hozzád?
- Valamennyi, de azt nem tudom, hogy mennyi.
- Kedvelem. – ez nagy szó Shanenél, nem sok ismerősömre mondta valaha, hogy kedveli.
Talán valamennyire magát látja Dylanben, hisz Shane és az ő apja közt sem volt felhőtlen a viszony…

Másnap reggel még szenzáció volt Dylan sérülése, és minden féle legendák kezdtek róla keringeni, de aztán a hétvége közeledtével egyre inkább átvette a helyet az emberek fejében a buli gondolata. Dylan szerint ő külön hírverés volt. Péntekre már nagyjából elkészültünk mindennel, dekorációval, ajándékokkal, a tánccal és úgy nézett ki, nagyon jó buli lesz, még Annie is maradhatott,
de természetesen mindig ilyenkor jön a nem várt rossz. Épp a nappaliban ültünk hárman lányok, suli után, amikor Shane a nagy katonai táskájával jelent meg a lépcső aljában.
- Mi a… - azonnal tudtam, mi a helyzet, rögtön beugrott az a pillanatot pár éve, mikor Shane ugyan ezzel a táskával, ugyan így állt egy másik ajtó előtt. – Nem mehetsz el… - már meg is telt a szemem könnyekkel.
A nagy mozgolódásra Dylan és Junior is előmásztak a konyhából és ők is ledöbbenve nézték a jelenetet. Átkaroltam Shane nyakát és tényleg nem állt szándékomban még egyszer elengedni. Nem. Amíg itt volt, egyszer sem jutott eszembe, hogy egyszer vissza kell majd mennie, az pedig pláne nem, hogy a buli előtti napon, amit ő is segített összehozni. Sokáig szorítottam őt magamhoz, és addig el sem engedtem, míg végig nem hallgattam a csak nekem szánt halkan elsuttogott búcsúját.
- Először is, vissza fogok jönni. Amint tudok, leszerelek és megígérem, hogy valahol a közeledben fogok letelepedni és nem hagylak majd el többet. Másodszor, hagytam neked egy kis ajándékot az ágyadon, majd nézd meg, ha elmentem. Harmadszor, vigyázz nagyon mindig magadra és hagyd, hogy Dylan is vigyázhasson rád. Kedvelem és azt hiszem, megbízom benne. Szóval, ha rám hallgatsz, adsz neki egy esélyt, megérdemli. Végül pedig még annyit, hogy nagyon-nagyon-nagyon szeretlek kislány és el ne merj rólam feledkezni még egyszer!
- Én is nagyon szeretlek Shane és majd írj levelet, ha tudsz, én is fogok neked! És vigyázz magadra és tényleg gyere haza és… és… - nem tudtam folytatni, a torkomba szorultak a szavak, pedig még annyi minden lett volna.
Végül még egy nagyot szorítottam rajta, majd elengedtem. Shane sorba mindenkitől elbúcsúzott, Sandrának puszit adott, Juniorral kezet fogott, Anniet meg is ölelte és neki is súgott valamit, amitől a lány teljesen hozzápirult a hajához. Végül Dylannel is kezet fogott, és neki is mondott valamit, amit senki más nem hallott. Erős volt a kíváncsiságom, de most háttérbe szorított mindent a szomorúság, amit amiatt éreztem, hogy most Shane tényleg beült az autójába és elhajtott, hogy újra az életét kockáztassa a háborúban.
Eltartott egy ideig, míg megnyugodtam, de mivel sok munkánk volt még hátra a buliig, le tudtam kötni a figyelmem. A szendvicseket majd másnap csináljuk, a tortáért szintén holnap megy Dylan, az ajándék már becsomagolva ott pihen a pincében és a dekoráció is kész lett.
Este mentem csak fel a szobámba és teljesen megfeledkeztem róla, hogy Shane hagyott ott nekem valamit. Egy kis doboz pihent az ágyam közepén és mikor kinyitottam egy dögcédula esett az a tenyerembe belőle. Az egyik oldalára az én nevem volt írva, a másik oldalára pedig Shaneé. Rögtön felvettem és azonnal elhatároztam, hogy többé le sem veszem. Abban fürödtem, abban aludtam és másnap reggel, ahogy a kezembe fogtam, rögtön több erőt kaptam tőle, mint egy kávétól.
Mivel Junior és Sandra mostanában sok időt tölt együtt, egyáltalán nem volt feltűnő, hogy egyszer csak én is eltűntem a házból. Dylannel közösen elkészítettük a szendvicseket, aztán nekiálltunk berendezni az udvart. Kitettünk egy hosszú asztalt az italoknak, egy másikat a kajáknak és egy harmadikat a DJ cuccainak. Félrehúztuk a nyugágyakat a fűbe, távolabb a medencétől, hogy több hely legyen táncolni és kitettünk pár törölközőt az ajtó mellé, hátha valakinek szüksége lenne rá, bár Dylan szerint inkább nézik majd takarónak, mint törülközőnek a kupacot. A tortát rátettük egy gurulós asztalra, amit majd könnyen ki tudunk majd tolni és az első ajándékot be is tettük az alsó tálcára.
Minden készen állt, amikor elkezdtek szállingózni az első vendégek és megérkezett Chad és Mark is, akik a zenéért feleltek. Aztán megjöttek a táncosok, akiket a házban bújtattunk el a műsorig és végül, mikor már lement a nap és eljött a buli ideje, Sandra jóvoltából megérkezett az ünnepelt is. Csendben és sötétben vártunk, de ahogy beléptek a hátsó kapun, felgyulladtak a fények és mindenki elkiáltotta magát, hogy:
- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT JUNIOR!
Junior természetesen szóhoz sem jutott, de én úgy láttam, tetszett neki a meglepetés. Mindenki gratulált neki és megkapta az első ajándékokat is, így mi közben Sandrával le tudtunk lépni és át tudtunk öltözni olyan ruhába, mint a táncosok. Kicsit zavarban éreztem magam és ahogy elnéztem Sandra is, de nem is csoda, hisz ugyan olyan bő nadrágot, nagy nike cipőt és egy falatnyi toppot viseltünk magunkon, mint ők. Mindketten próbáltunk javítani a helyzeten egy pulcsival vagy dzsekivel, de így is eléggé feszélyezett a szokatlan viselet. 

A táncosokhoz már hozzászoktunk az elmúlt napokban és az első benyomás ellenére, egyik sem beképzelt vagy nagyképű. Mindannyian segítőkészek voltak és minden óra, bármilyen nehéz is volt a munka, jó hangulatban telt. Természetesen most is irigykedtünk az izmos-vékony alkatukra, de hát nem volt mit tenni, ők megdolgoztak ezért a kinézetért.
Már javában ment kint a buli, mikor meghallottuk Dylan hangját a hangfalakból.
- És most Junior, hogy már közel mindenkinek fogadtad a jókívánságát, hagy kívánjak én is neked boldog születésnapot a következő műsorral.
A táncosok felsorakoztak az ajtóba, mi pedig Sandrával a sor végére állva vártuk a nagy pillanatot.


/Dylan/

Minden jól ment és már alig bírtam várni, hogy meglássam mit alkottak a lányok a táncosokkal. Egy próbán sem voltam, teljesen rájuk bíztam mindent. Annyira, hogy még a számot sem ismertem, amire táncoltak.
A bevezető akkordok után spanyolul kezdtek számolni a dalban és minden egyes számnál egy-egy új lány lépett be a képbe. Az első rögtön egy szaltóval érkezett Junior elé a földre és a többiek se maradtak le utána. Az első négy lánynak volt pár másodperce pár közös mozdulatot bemutatni, mielőtt jött a következő számolás, és a következő négy lány. A második négy lány is bekapcsolódott az első négy táncába, amit az ember csak fél szemmel tudott figyelni, mert közben folyamatosan jöttek a szebbnél szebb lányok. Kíváncsi vagyok, Laynie is ilyet vett-e fel… A közönségnek úgy tűnt nagyon tetszett a műsor, ugyan úgy, mint Juniornak. De közbe már meg is jött még négy lány. Már alig fértek el a számukra felszabadított helyen. Az emberek hátrébb húzódtak, amit azért is tettek nagyon jól, mert még négy lány érkezett a tánctérre! Reméltem, hogy ennyi lesz, mert különben már vendéget kell hazaküldeni, de szerencsére végül tényleg 16-an maradtak.
És amit táncoltak, az eszméletlen volt. Láttam én már jó táncosokat, de ezek tényleg úgy ugráltak, pörögtek, mint a Step Up filmekben. A közönség is majdnem hátast dobott egy-egy olyan mozdulatnál, mikor az egyik lány a másik vállára ugrott fel úgy, mintha egy lépcsőre lépne fel az ember. Álltak kézen, szaltóztak és miközben ilyen akrobatikus elemeket mutattak be még táncoltak is. Ráadásul mindannyian teljes szinkronban mozogtak egymással és a zenével is. A legjobb az volt, hogy ötvözték a hip-hop-ot az akrobatikával és a szám kedvéért a spanyol táncmozdulatokkal.
Aztán, hogy éreztessék, ki is az ünnepelt, a 16 lány körbevette Juniort és úgy táncolták körbe őt, hogy mindig épp az mutatott valami extrát, aki épp Junior elé ért. De természetesen nem csak a szülinapos, de a többi vendég is nagyon élvezte ezt a részt. Ki azért, mert amikor Juniornak táncolt egy-egy lány jobban szemügyre lehetett venni hátulról is, ki meg azért, mert magát oda tudta képzelni az ünnepelt székébe. Amikor pedig a lányok körbeértek, kicsit fellazult az alakzatuk és akkor szaladt be a képbe Sandra és Laynie is. Mindkettejüket könnyű volt nekem felismerni, de a közönségbe láttam, hogy csak páran vették észre a plusz meglepetést, de aztán persze a hír terjedt, mint a futótűz.
Sem Laynienek, sem Sandrának nem lehet oka panaszra, mindketten nagyon jól mutattak a táncos ruhában, persze főleg Laynien ragadt le a szemem. Azért azt is figyeltem, hogy nagyon ügyesen táncoltak és még egy-két akrobatikus elemet is bevállaltak a végén, mielőtt a szám befejezésére Junior ölébe ültek mindketten. Nagy tapsot kapott a produkció, az meg még nagyobbat, hogy a lányok közölték, maradnának a bulira is…


/Laynie/

Hát ez jól sikerült. Ez volt az első gondolatom, mikor végre leültünk Junior ölébe Sandrával és hallgattuk a tapsot. Juniortól kaptam egy puszit, mire hozzátettem, hogy Boldog Születésnapot, majd magukra hagytam őket Sandrával. Vissza akartam menni átöltözni, de még mielőtt beértem volna a házba meghallottam Dylant.
- Nagyon jók voltatok. 
- Köszi. – fordultam felé. Már szinte nem is látszottak a szeme
körüli sérülések…
- Hová akartál szökni?
- Átöltözni. – néztem végig magamon.
- Pedig ez is nagyon jól áll.
- Ha-ha-ha. Nyugi, a másik ruhám is tetszeni fog. – azzal
faképnél hagytam és felmentem átöltözni abba a szobába,
ami most hivatalosan is nekem lett kijelölve.
Ugyan az a szoba, ahol aludtam a sulis bál után és amiről kiderült, hogy egy a sok vendégszoba közül, csak pont szembe Dylanével.
Levettem a hip-hop ruhát és belebújtam egy vörös ruhába, amit még egyszer régen Ryan kedvéért vettem, csak ő sose látott aztán benne. Ryan… Továbbra is beszélgettem Beckyvel reggelente, vagy ha az nem jött össze este, de Ryanről semmi információt nem kaptam, csak annyit, hogy nem tölti együtt a szabadidejét a régi banda megmaradt tagjaival. Engem nem keresett azóta, hogy abba maradtunk, szünetet tartunk. Most, hogy megint eszembe jutott San Francisco, eszembe jutott az-az SMS is, amit hirtelen felindulásból írtam az osztálykirándulás alatt, csak aztán végül nem küldtem el. Miért is nem küldtem el? Most már tudom a választ. Mert nem hittem Dylanben és még hittem Ryanben. De most ennek vége… Elővettem a dögcédulát, amit Shane-től kaptam és most a ruhám alá rejtve hordtam, és azt markolászva tárcsáztam. Szemétségnek éreztem volna ezt az SMS dolgot és úgy éreztem, az a fair, ha adok lehetőséget Ryannek a kérdezésre, még akkor is, ha nem akarok majd válaszolni. Kettőt csörgött, majd felvette.
- Szia Laynie. – már nem cicám volt a megszólítás.
- Szia Ryan, hogy vagy?
- Megvagyok, köszi. És te?
- Én is. – elakadtunk. Nem volt más mondani valóm, csak a lényeg, de azt nem lehet ilyen nyersen hozzávágni az emberhez.
- Miért hívtál?
- Tudod, gondolkodtam és arra jutottam, hogy jobb lenne, ha ezt a szünet dolgot véglegesítenénk. – milyen szépen mondtam?! Egy pár másodpercig nem válaszolt és utána seúgy, ahogy vártam.
- Összejöttél a kis musztángossal?
- Nem. Csak arra jutottam, hogy veled nem szeretnék már tovább lenni.
- Rendben van, semmi akadálya. Szia. – azzal le is tette.
Kicsit mellbevágott a stílusa, hogy egyáltalán nem érdekelte a dolog… Pedig amikor visszakérdezett, azt hittem jön valami féltékenységi jelenet, de nem, semmi. Lehet, hogy így a jobb, de lehet, hogy jobban örültem volna, ha egy kicsit kiakad, mert ez így most nekem esett rosszabbul…